A roma holokauszt emlékezetéről és reprezentációiról: 2014. augusztus 2-i közelítések

„A kirekesztettség és megjelöltség évszázados és lezáratlan traumájára nem kizárólagos válasz a roma holokauszt elismerése, de kétségtelenül fontos állomása, a feloldás előmozdítója (lehetne).”

ceijka.jpg

Ceija Stojka: Auschwitz. Wir schämten uns. (Auschwitz. Szégyenkeztünk.) I © Galerie Kai Dikhas

Közelítés messziről: a sokatmondó hiány

W. E. B. Du Bois afroamerikai polgárjogi politikus, pedagógus, tudós, író 1949-ben New York-ból Varsóba utazott, hogy megnézze a porig rombolt várost, és a gettólázadás frissen emelt emlékművét. Az utazás tapasztalatait a The Negro and the Warsaw Ghetto című írásában foglalta össze, mely a Jewish Life című folyóiratban jelent meg 1952-ben. Nem ez volt az első kelet-európai útja, Magyarországon is járt már. ’52-es írásában kiemelte, hogy a zsidók marginalizált helyzetét előző utazásai alkalmával is látta, és párhuzamot vont az afroamerikaiak körülményeivel, de az az agresszió, amely a pusztítás ’49-ben is mellbevágó látványa mögött felsejlett, meghaladott minden általa ismert mértéket. Du Bois innen nem a holokauszt hasonlíthatatlanságának állításához jutott, s ezt hangsúlyozzák jelenkori újraolvasói. A varsói utazás előtt azt írta, hogy a huszadik századi történelmi-társadalmi problémák gyökere a faji szegregáció, a bőrszín jelölte határvonal („the problem of the twentieth century is the problem of the color-line”), az egykori gettóban pedig ennek látott rá a tágabb kontextusára: a bőrszín-határvonal, a faji elkülönítés megnyilvánulhat az atrocitások mélyrétegeiben – eredendően határozza meg a történéseket, s nem csupán a vizualizálható különbséghez kötődik. [1]

Du Bois szövege a kortárs holokausztemlékezet-kutatás számára igen fontossá válik. A holocaust studies-ból egyre inkább genocide studies-zá alakuló diszciplína a határai tágításában, az egyediségtől a (nem versengő) összehasonlítás felé való elmozdulásban érdekelt, a posztkoloniális kritika szemléletének alkalmazásában. A posztkoloniális szemlélet azt tudatosítja, hogy a holokauszt előzménytörténetében jelen van a gyarmati tapasztalat, az Európán kívüli, leigázható, emberalattinak tartott mássággal való találkozás ideológiája és retorikája. A kulcskérdés nyilvánvalóan az, hogyan lehet a hetven évvel ezelőtti eseménysor tanulságait ma relevánssá tenni, és a válasz erre a kiterjesztés, a társadalmi, geopolitikai perifériák felé való fordulás és a faji kirekesztésre adott kortárs reflexió.

Sokatmondó hiány: a szemléletváltás során figyelmen kívül hagyjuk, hogy a holokauszt uniformizálhatatlan eseménysorában már megtörtént az, amit most a gyarmati tapasztalatok beemelésével igyekszünk leírni. A roma holokauszt említés nélkül marad (míg fordítva, a roma identitásokról szóló diskurzus sokat tesz hozzá a holocaust studies kortárs érvényességéhez.) S miközben a traumával mint kulturális jelölővel foglalkozó kutatásokban felmerül az igény egy új, posztkoloniális trauma-fogalomra, amely nem eseményközpontú, hanem az elnyomás évszázadainak tapasztalatát írja le [2], nem hangzik el, hogy egy évszázadosan elhúzódó trauma egykor már részévé vált a holokauszt kataklizmájának, s folytatódott-folytatódik utána is. Az a tény, hogy a diszciplína egyre inkább hangsúlyozza, hogy fel kell adnia az eurocentrikus megközelítést, de nem tesz említést a roma történeti emlékezetről, azt mutatja, hogy a romák továbbra is láthatatlanok az európai kulturális-emlékezeti térben.

auschwitz_roma.jpg

Roma emlékkiállítás Auschwitzban

Az elismerés intézményei

A szenvedés-történeteknek elismerésre van szükségük – a tanúnak olyan közösségre vagy közönségre, amely képes együtt érzően, belehelyezkedve hallgatni. [3] Szükség van az elismerés kollektív intézményeire. A kirekesztettség és megjelöltség évszázados és lezáratlan traumájára nem kizárólagos válasz a roma holokauszt elismerése, de kétségtelenül fontos állomása, a feloldás előmozdítója (lehetne).

A faji tudás [4] a romákról már készen volt, mikor színre léptek a nácik. „Nem-európaiak Európában, a fejlődés kerékkötői, a civilizációnak ellenálló, bűnöző, munkakerülő, élősködő nép” – e képzetek együttese olyan konstrukció volt, amelyet a politikai hatalom használni tudott. A roma holokauszt magyarországi eseménysora pontosan mutatja, hogy nem a nyilas hatalomátvétel után kezdett pusztító gyakorlattá válni a faji politizálás, a ’44-45-ös üldözés és öldöklés beleilleszkedett abba a folyamatba, ami a tízes években közigazgatási rendszabályokkal indult, és később a cigánygettók létrehozásához vezetett.

A roma holokauszt emlékezete sokáig semmiféle elismerést nem kapott, társadalmi-politikai attitűdváltást nem hozott. A kriminalizálás mögött meghúzódó faji előítélet a második világháború utáni évtizedekben is olyan megalázó intézkedésekhez vezetett, mint amilyenek a háború előtti időkben zajlottak: Magyarországon gyakorlat maradt a kényszermosdatás, a telepfelszámolás, a lakhelykijelölés. A német szövetségi legfelsőbb bíróság még 1956-ban úgy ítélkezett, hogy a romák és szintik nem faji alapú üldöztetés áldozatai voltak a holokauszt idején, hanem közösségellenes, bűnöző magatartásukért deportálták őket. Ez a határozat 1963-ban változott meg.

ushmm_nurnberg.jpg

Ernst Mettbach német szinti holokauszttúlélő tanúvallomást tesz 1946-ban Nürnbergben, az orvosperben Wilhelm Beiglboeck ellen, aki tengervíz-kísérleteket végzett a foglyokon I © USHMM

A roma holokauszt emlékezetének kanonizálása szorosan összekapcsolódik azzal az emancipációs küzdelemmel, amely mind világszerte, mind Magyarországon a hetvenes években kezdett megjelenni és megerősödni. A polgárjogi aktivizmus, a roma kulturális identitás elismertetése egyben a roma történelem narratívájának közös tudásként való rögzítését is feladatának tekintette, és a nagyfokú ellenállással, tagadással szembefordulva elkezdte létrehozni és igényelni az emlékezés intézményeit. [5]

A Roma Holokauszt Nemzetközi Emléknapja augusztus 2., 1944-ben Auschwitzban e nap éjjelén ölték meg a Zigeunerlager foglyait, több ezer embert. Az egykori helyszínen csak 2001-ben nyílt állandó kiállítás, melynek kurátora Romani Rose volt, a heidelbergi Német Szintik és Romák Dokumentációs és Kulturális Központjának vezetője – főképpen e központ és más roma szervezetek fellépésének köszönhető, hogy létrejött az auschwitzi emlékkiállítás. Idővel a zsidó tapasztalatra irányuló kizárólagos figyelme miatt kritizált washingtoni U.S. Holocaust Memorial Museum is bővült roma anyaggal. Úttörő jelentőségű kiállítás nyílt a heidelbergi központban 1997-ben, a brnói Roma Kultúra Múzeumában pedig 2008-tól látható a térség egyetlen roma holokauszt-témájú kiállítása.

Az emlékezés gyakorlatai

Az idei emléknapon, az auschwitzi mészárlás hetvenedik évfordulóján a Gallery8-ben új kiállítás nyílt. A megnyitót egy kerekasztal-beszélgetés előzte meg, áttekintve a fent felsorolt intézmények reprezentációs gyakorlatait és a roma holokausztra reflektáló kortárs képzőművészet színtereit. A beszélgetést Junghaus Tímea, a Gallery8 vezetője moderálta, és Szász Anna Lujza szociológus, a galéria kuratóriumának tagja, a Többszörös expozíció – A roma holokauszt emlékezete – Kortárs reflexiók című kiállítás kurátora, Tímár Katalin, a Ludwig-béli [csend] – Egy Holokauszt-kiállítás kurátora, illetve Moritz Pankok, a berlini székhelyű, kortárs roma képzőművészettel foglalkozó Kai Dikhas Galéria vezetője vett rajta részt. A beszélgetés felvételei itt tekinthetők meg: 1. rész, 2. rész, 3. rész.

A Kai Dikhas és a Gallery8 szemléletére az identitáslehetőségek, a jelenlét produktív artikulálása és a kritikai megközelítés jellemző, és ez azért is fontos, mert a beszélgetés sem a hiányokkal, hanem az eredményekkel, a példaértékű gyakorlatokkal foglalkozott (úgy gondolom, az alkotó, ugyanakkor kritikai jelenlét biztosítása Junghaus Tímea kurátori, kutatói és aktivista munkájának egyik fő célja is [6]).

A létrejött kiállítások közül a heidelbergi a dokumentáció sűrűségével, kidolgozottságával emelkedik ki; az auschwitzi kiállítás ereje pedig emlékezetpolitikai státuszán túl az, hogy valóságos helyszínen, pontosabban, a helyszín helyén jött létre – hangzott el a beszélgetésen. Az emlékezet elismertetéséért folytatott küzdelem cáfolja azt a teoretikus írásokban is megjelent képzetet, hogy a romák „történeti emlékezet nélküli nép” lennének. Az auschwitzi emlékkiállítás, amely Szász Anna szerint szimbolikus beíródást jelent az európai történeti narratívába, nem jött volna létre a magyarországi kulturális-polgárjogi aktivizmus nélkül – hangsúlyozta Junghaus Tímea. S míg a tárgyi és dokumentum-emlékek hiányosak vagy nehezen hozzáférhetők (Magyarországon különösen), azzal is számot kell vetni, hogy az emlékezet-megőrzésnek más formái és eljárásai is léteznek, mint azok, amelyeket kanonikusként ismerünk el.

A 7. Berlin Biennále filmje az European Roma Cultural Foundation (ERCF) és a Roma Bölcsek akciójáról

A kortárs művészet úgy válik az emlékezés reflexív terepévé, hogy jelzi egyben a történeti elbeszélések identitásképző hatását, beágyazatlanságát és anomáliáit. A holokauszttal foglalkozó kortárs képzőművészet a dokumentálás helyett arra ad lehetőséget, hogy a befogadás krízissé válhasson, ez a folyamat a „holokauszt-effektus” [7] – idézte fel Tímár Katalin Ernst van Alphennek azt az elhíresült fogalmát, amely a Ludwig-béli kiállítás szemléletét meghatározta. Moritz Pankok szerint az emlékezeti intézmények és a művészet feladatai most mások, mint néhány évtizeddel ezelőtt, amikor a roma holokausztról szóló nyilvános beszéd igénye egyet jelentett a protestálással. Ilyen szempontból is érdekes kérdés, hogyan kapcsolódott össze a kortárs roma identitások reprezentációja az elhallgatott roma holokausztra adott művészi reflexiókkal a Műcsarnok 2004-es Elhallgatott holokauszt című kiállításán, és a 7. Berlin Biennále társadalmi-politikai aktivizmussal foglalkozó, azt mint kortárs jelenséget ironikusan is bemutató seregszemléjébe hogyan illeszkedett bele a Roma Bölcsek csoportja, hogy az 1992-ben megígért, 2008-ban építeni kezdett, de a 2012-es Biennále idején még mindig befejezetlen berlini roma holokauszt-emlékmű megépítéséért kiálljon (a projekt kurátora Junghaus Tímea volt). Az emlékművet 2012 októberében avatták fel.

Sinti_und_Roma_Mahnmal_Berlin_800_dpa_05.jpg

A berlini emlékmű avatása I © dpa

Végül, végre az augusztus 2-án megnyílt, és október 10-ig látható kiállításról: a Kai Dikhas Galéria elhozta Budapestre Ceija Stojka képeit, Megszégyenítve címmel. Stojka műveivel már találkozhattunk 2012-ben a Francia Intézetben rendezett Auschwitz-rekviem kiállításon, Otto Pankok (Moritz Pankok dédapja) alkotásaival együtt. Stojka maga is a Roma Vének egyike volt. Családja Ausztriában telepedett le; őt a családtagjaival együtt 1943-ban tíz évesen deportálták Auschwitzba, és megjárta Ravensbrücköt, Bergen-Belsent – döbbenetes felsorolás. A nyolcvanas években kezdett írni és festeni; műveivel egyben rengeteget tett azért, hogy az osztrák társadalom megismerje és elismerje a roma holokauszt emlékezetét. A Még a halál is fél Auschwitztól-ciklus fekete-fehér tusrajzai egy-egy végsőkig sűrített gesztussal foglalják össze a megélt tapasztalatokat és a láger-univerzumot, és nem mentesek a groteszkségtől, utaljon ez akár a foglyok egykori vagy a tanú jelenbeli kiszolgáltatottságára. A színes sorozat tele van élettel, terméssel, növényekkel, fákkal, de a színkavalkád fölött is ott a groteszk vagy (ön)ironikus árnyalat, terhek nehezednek a tájra.
 

Ez történt még 2014. augusztus 2-án

Ceija Stojka kiállításának a megnyitója után nem sokkal menet indult a Horváth Mihály térről a Nehru-parkba, a roma holokauszt emlékművéhez. A Nehru-parki megemlékezésnek két momentumára szeretnék kitérni. Aláírásgyűjtés kezdődött, hogy a roma holokauszt kerüljön be az új Nemzeti Alaptantervbe – az aláírások majd azt a levelet egészítik ki, amelyet roma szervezetek intéznek az oktatásért felelős miniszterhez. [8] Több beszédben szó volt a miskolci kitelepítésekről – a telepfelszámolás fogalma újra visszatért tehát.

ceija_stojka_ohne_titel_2006_csm_66_530x530_q80.jpg

Ceija Stojka: Ohne Titel (Cím nélkül) I © Galerie Kai Dikhas


________ 

[1] „…the race problem in which I was interested cut across lines of color and physique and belief and status and was a matter of cultural patterns, perverted teaching and human hate and prejudice, which reached all sorts of people and caused endless evil to all men.” A varsói utazás Du Bois életművében elfoglalt helyéről lásd pl. Michael Rothberg: Multidirectional Memory. Remembering the Holocaust in the Age of Decolonization. Stanford, Stanford UP, 2009., 111–134.

[2] Összefoglalóan ld. Stef Craps: Postcolonial Witnessing. Trauma out of Bounds. Basingstoke–New York, Palgrave Macmillan, 2013.

[3] A romákkal szembeni intézményesült empátiahiányt pontosan megmutatja Hajdú Eszter Ítélet Magyarországon című nagyszerű dokumentumfilmje, mely a romák ellen elkövetett sorozatgyilkosságot tárgyaló pert követi nyomon, s amelyből kiderül, hogy a megtámadott családokkal sem az ellátórendszer, sem a rendőrség nem volt empatikus, de a bíróság sem.

[4] A faji tudás fogalmáról lásd D. Th. Goldberg: A faji tudás. In: Kende Anna–Vajda Róza (szerk.): Rasszizmus a tudományban. Budapest, Napvilág, 2008., 100–131.

[5] A legfrissebb, kitűnő összefoglaló a roma holokauszt emlékezetéről Szász Anna Lujza cikke: Kiszenvedett történelem, Magyar Narancs, 2014. augusztus 14., 17–19.

[6] Statementként is érdekes Junghaus Tímeának az 52. Velencei Biennálén szereplő Első Roma Pavilon katalógusába írt kurátori előszava, lásd még ezt a beszélgetést a posztkoloniális szemlélet hasznáról és meghaladhatóságáról a romák helyzete kapcsán.

[7] Lásd Ernst van Alphen: Caught by History. Holocaust Effects in Contemporary Art, Literature, and Theory. Stanford, Stanford UP, 1997.

[8] A Monitor kritikai platform és műhely az új NAT hivatalos tankönyvjegyzékének anyagát tekintette át: a kutatás eredményei.

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány