„A naplóm megtalálójának: egy kérésem van, ami valójában az írásaim célja is… Hogy Pokolban töltött napjaim és a reménytelen holnapom értelmet nyerjenek a jövőben. Csak egy részét írom meg annak, ami az Auschwitz-Birkenau tábor Poklában történt. Meg fogod tudni, mi történt valójában… Ebből megérted majd, miként pusztult el a népem.”
Zalman Gradowski, a Sonderkommando egyik tagjának sorai ezek, amiket az Auschwitz-Birkenau tábor krematóriumánál ásott el. Az 1944 októberi Sonderkommando-lázadásban elhunyt Gradowski arra kéri „olvasóit”, hogy a földi pokolban eltöltött napjai értelmet nyerjenek a jövőben: Nemes László ezt a küldetést is felvállalja azzal, hogy ezt, és még számos más Sonderkommando-fogoly történetét beleszövi filmjébe. A Saul fia visszafordíthatatlanul belevéste Nemes Jeles László nevét a magyar filmtörténetbe (talán nem korai ezt kijelenteni a Golden Globe megszerzése, és az Oscar-jelölés fényében), és ahogy minden valamirevaló holokauszt-film, vélemények és érzelmek széles skáláját váltotta ki a kevésbé (a film mára az elmúlt évek legnézettebb hazai filmjévé nőtte ki magát) és a jobban szakavatott nézőkből egyaránt. Bár a filmet mesterműnek tartom, itt mégsem kizárólag arra fogok törekedni, hogy az érdemeit számba vegyem: a Saul legnagyobb erőssége számomra az, hogy a holokauszt-film (al)műfajához tartozó, kanonizálódott játékfilmekhez (Schindler listája, Az élet szép stb.) képest egészen más érzelmi hatást igyekszik kiváltani, és ennek érdekében váratlan eszközökkel nyúl bele a legmélyebb érzelmeinkbe. Arra vagyok tehát kíváncsi, hogy mi az, amitől a Saul fia úgy „talál be” a nézőknek, ahogy más filmek csak a legritkábban képesek. A film formai és narratív megoldásainak vizsgálata előtt azonban érdemes jobban megnéznünk, miként kezeli Nemes a filmje „történelmi anyagát”.
Gradowski (és a tábor más, szintén valódi foglyainak, például Rosa Robotának vagy Dr. Nyiszli Miklósnak) történetét Nemes csak utalások, félmondatok, gyors „mellékszerepek” szintjén építi be filmjébe, de az auschwitzi tábor egyéb valós eseményeit a narratíva mozgatórugójává teszi: a film eseményeinek kontextusát a fent említett 1944 októberi lázadás adja, és fiktív főszereplőjét pedig beleírja a híres Sonderkommando-fotók elkészítésének történetébe. Nemes tudatosan és érzékenyen keveri a megtörténtet a fikcióssal, történelmileg hiteles akar lenni (a filmen dolgozó számos szakértőnek hála sikerrel): felépíti a tábor és az ott folyó „élet” korhű mását, de mégis végig a homályos háttérben hagyja mindezt. Nem próbálja elhitetni a velünk, hogy megfelelő mise-en-scene és színészi játék által az auschwitzi foglyok tragédiája átérezhetővé válik a nézőknek, de tudja, hogy ezt a történetet csak hiteles filmi világban mesélheti el.
A Saul fia narratívája nem túl bonyolult: a sonderkommandós Saul a gázkamra „takarítása” közben rábukkan fia holttestére, és elhatározza, hogy keres egy rabbit, aki megfelelően el tudja temetni a fiút. Azonban ezt a látszólag egyszerű történetet Nemes összeszövi a háttérben szerveződő Sonderkommando-felkeléssel, amiben néha akaratlanul, néha a saját céljai érdekében Saul is részt vesz. A film előre haladtával a néző is egyre többet ért meg a felkelésről, a különböző csapatok viszonyáról és a láger belső működéséről, ami miatt Saul egyre antipatikusabb, rögeszmésnek tűnő figura lesz, aki — ahogy ez a filmben is elhangzik — „cserben hagyja az élőket a halottakért”. Tovább árnyalja Saul ambivalens figuráját, hogy a film végére abban is elbizonytalanodunk, hogy valóban a fiáé-e a holttest, amit a táborban hurcol magával, illetve, hogy a rabbi keresése során mind a felkelést, mind a többi rabot folyamatosan veszélybe sodorja (egy rabbit konkrétan miatta ölnek meg). Saul karakterének ilyen finom átalakítása azért is forgatókönyvírói bravúr, mert a holokauszt-film zsáneri hagyományait ismerő közönség szükségszerűen makulátlan pozitív főszereplőkre számít. Saul hibái mégsem elidegenítőek, hanem fokozzák a film érzelmi realizmusát: Nemes nem csinál belőle sem hőst, sem mártírt, de nem is foszt meg minket attól, hogy empatizáljunk a férfival, aki totális kontroll, és felfoghatatlan szenvedések közepedte kényszeresen próbálja elérni — a körülötte folyó események kontextusában látszólag lényegtelen — célját. De Saul küzdelme a fia eltemetéséért valójában a legkevésbé sem lényegtelen: arról szól, hogyan próbál egy, a nácik gyilkolásában közreműködésre kényszerített sonderkommandós valamit valóban „helyesen tenni”. Ezt mutatja meg a film egyik kulcsmondata, amit Saul mond az (ál)rabbiról, akit végül halottja mellé talál: „Ő majd tudja, hogy mit kell csinálni.”
Ahogy azt a rendező is elmondta több interjúban, a Saul fiát szándékosan úgy készítették el, hogy a néző ne maradhasson meg egy kényelmes, szemlélődő, külső nézőpontban. Épp ezért Nemes tartózkodik a nyugati Auschwitz-filmek megapic-dramatugriájától, a lassan bekúszó szimfonikus zenétől, klasszikus színészi játéktól (bár Röhrig merev, „leolvashatatlan” arca és minden „hullámot” mellőző érzelmei néha indokolatlanul sterilnek tűnnek), vagy akár a totálnál tágabb képkivágásoktól, más eszközökkel próbál olyan közel menni a koncentrációs tábor életéhez, amennyire ez művészileg (sőt, emberileg) lehetséges. Sikeresen alakít ki a legjobb thrillereket idéző suspense-hatást, egyrészt a Sonderkommando-felkelés történetszál segítségével (ami „határidőt” szab Saul számára), másrészt azzal, hogy a főszereplőnek úgy kell navigálnia a láger szívességekre, kenőpénzekre, fenyegetésekre épülő (és közben konstans életveszélyt jelentő) közegében, hogy szinte senkivel sem beszél egy nyelvet (ami általában véve erőssége a filmnek, bár időnként sutának tűnnek a dialógusok). A rohanó események elkerülhetetlenül magukkal ragadják a nézőt, amennyire ez lehetséges, részévé válunk Saul küzdelmének, amit film készítői annak formanyelvével erősítenek tovább.
Talán a legszembeötlőbb sajátossága a műnek a szokatlan, szinte kizárólag közelikre és félközelikre szorítkozó képi világa. A játékidő nagy részében a Sault játszó Röhriget premierben látjuk, ami lényegében teljesen ellehetetleníti a néző számára, hogy koherens mentális képet alkosson a film tereiről. Általában összezavarodva próbáljuk követni az ide-oda rángatott Sault, és csak egy-egy (természetesen nagyon átgondolt) képkocka, vagy képrészlet erejéig találhatjuk szembe magunkat a gázkamrából kihurcolt meztelen testekkel, a tüzet okádó hamvasztócellákkal, vagyis a haláltábor „jellemző” képeivel. Ahogy ezt a film készítői elmondták, ezzel az eszközzel a nézők képzeletét igyekeztek berántani a filmbe, vagyis arra vagyunk kényszerítve, hogy magunk teremtsük meg a kereten kívül történő borzalmakat. Ez a látszólag manipulatív rendezői-operatőri döntés megoldást kínál a holokauszt-filmek alapvető morális problémájára, mivel lehetetlenné teszi, hogy egy pillanatig is komfortosan érezzük magunkat a halálgyár működésének nézése közben: a rettenetnek csak a saját korlátaink szabhatnak határt. A fantáziánk bevonódását erősíti a film döbbenetes hangvilága is: nincs egyetlen csendes pillanat, zokogások, suttogások, sikolyok, lövések, német tisztek üvöltése és még megannyi felismerhetetlen, de szükségszerűen a lágeri horrort erősítő zaj tágítja ki a teret. Zányi Tamás hangmérnöki munkájának köszönhető, hogy a leggyakrabban hosszú beállításokkal összekötött jelentetek mindegyike érzelmileg teljesen más töltetű, hogy a krematóriumokba szenet lapátolókat csak futólag látva is úgy érezzük, a pokol egyik bugyrába lépett be a főszereplő. A Saul audiovizuális megoldásai merészek, izgalmasak és remekül kivitelezettek, de legnagyobb érdemük talán mégis az, hogy szándékosan és kérlelhetetlenül gázolnak bele a néző komfortzónájába.
Ez mindenképpen ambiciózus vállalás, különösen egy elsőfilmes rendezőtől. A film valóban zsigeri szintekig eljutó hatását igazolja az is, hogy mennyire színes a film értelmezéseinek és a róla írt-mondott vélemények repertoárja. Az elmúlt hetekben igyekeztem minden ismerősömet kikérdezni a filmről, mert kíváncsi voltam, hogy „mit visznek belőle haza” az emberek. Volt, aki az első jelenet után úgy érezte, hogy ki kell mennie a teremből, volt, aki végigzokogta, míg mások inkább távolságtartó, kimért módon ülték végig a borzalmakat. Szintén érdekes és mindenképpen jelzésértékű, ahogy egyes kritikák azért dícsérik a Sault, mert kérlelhetetlen közvetlenséggel, testközelből mutatja be az Auschwitzban végbe bent gépiesített tömeggyilkosságot, míg mások pont azt kérik számon rajta, hogy miért tolta az események (a szűk térmélységgel komponáló Erdély Mátyásnak hála) elmosódott hátterébe a gázkamrák halottait a rendező. A (nagy többségben lévő) pozitív visszhangok (a film néhány napja nyert meg négyet a Magyar Filmkritikusok Díjából) a lesújtó kritikákkal együtt mutatják meg számunkra igazán azt, hogy a Saul mindenkinek betalál, és talán az a legfontosabb kérdés, hogy mit kezdünk ezzel a már-már traumatikus filmélménnyel. Nemes a Golden Globe átadóján azt nyilatkozta, hogy a holokauszt mára absztrakcióvá vált, miközben számára inkább egy arc, amit sosem szabad elfelejteni. Ennek érdekében pedig a műfaji konvenciókat felrúgva olyan filmet készített, ami ismét a saját lelkünkben is létező valósággá próbálja tenni a népirtást. Nemes azt akarja, hogy a filmje üssön, hogy szédelegve, összezavarodva, szomorúan és dühösen jöjjünk ki a vetítőteremből. Hogy a Saul fia után ne lehessünk ugyanazok az emberek, ugyanaz a társadalom, mint előtte voltunk (amire, ahogy hétről-hétre bebizonyosodik, nagy szükségünk lenne). Bízom benne, hogy nem leszünk.
