2016. október 24-én a Roma Parlamentet rendőri intézkedés mellett kilakoltatta a nyolcadik kerületi önkormányzat Tavaszmező utcai székházából. A Roma Parlament elnökségének november 2-án rendezett, a Roma Parlament temetésének értett utcai performanszán pedig nyilvánvalóvá lett, hogy a magyar kulturális szféra egyik meghatározó intézményét végleg elveszítettük. Ez a front is elesett…
Az intézmény 2012-ben kilakoltatásra figyelmeztető levelet kapott az önkormányzat által ígért bérleti szerződés helyett, azonban a nemzetközi összefogás (Günter Grass vezetésével) és a gyorsan szerveződő civil ellenállás (Phralipe, RSK, Romédia stb.) hatására a kilakoltatás nem következett be. 2016 májusában az EMMI arról tájékoztatta a Roma Parlament Egyesületet, hogy helyükön Roma Kulturális Központ nyílik majd, ezért menniük kell. Az új roma központ (Cziffra György Roma Oktatási és Kulturális Központ) tervezésével az EMMI Schmidt Máriát bízta meg, aki a Roma Parlament épületét találta a legmegfelelőbbnek a lehetséges budapesti helyszínek közül. Október 25-én az épület műszaki állapotára hivatkozva a kerület rendőri intézkedés keretében, nagyon hatékonyan, pár óra alatt zárta le a teljes épületet, és lakoltatta ki a Roma Parlament Egyesületet. A kilakoltatás előtt még sor került egy bejárásra az épület állapotának felmérése és az új központ terveinek egyeztetése céljából — amit immár a projekttől azóta eltávolodott Schmidt Mária helyett az EMMI által összehívott szakértői tanács végzett. Ez az új szakértői gárda pedig már roma származású szakemberekből áll… (de erre térjünk vissza később).
A Roma Parlament jelentősége:
A Magyarországi Roma Parlament létrehozása és fénykora arra az időszakra esik, amikor még ki lehetett harcolni intézményeket, pozíciókat, amikor a roma és nem roma értelmiségiek még maguk is hittek a civil kezdeményezések erejében, amikor még nem lehetett nyíltan (csak titkon) rasszistának lenni Magyarországon, és amikor a közöny és az apátia még nem emésztette fel az emberek roma kultúra és művészet iránti érzékenységét.
A történelem — amit mindannyiunknak ismernünk kell — 1989-ben, az első a roma önszerveződést és polgári jogokat szolgáló magyar szervezet, a Phralipe Egyesület alapításával kezdődött, tagjai közt olyan kiváló aktivistákkal, tudósokkal és kisebbségkutatókkal, mint Osztojkán Béla, Zsigó Jenő, Horváth Aladár, Daróczi Ágnes, György Péter, Neményi Mária (és sokan mások). A Magyarországi Roma Parlament Egyesület a Phralipével közösen 1991-ben kezdte meg működését a Tavaszmező utca 6. szám alatt. Az intézmény 25 éves tevékenységének jelentőségét szinte lehetetlen teljességében leírni: itt készült az Amaro Drom Roma Lap, melynek 1991 és 2010 között jelentek meg a lapszámai. A polgárjogi harc egyik alappillére, a szintén itt található, Dr. Pánczél Márta által vezetett Roma jogvédő iroda folyamatosan biztosított jogi tanácsadást és vezetett stratégiai értékű pereket a hozzá forduló romák számára. Több mint 1200 táborozó roma gyerek emlékszik vissza azokra a nyarakra, amiket a RP szervezésében tölthetett a Balatonon. Olyan, mára világhírű kiválóságok, sztárok, költők, tudósok és művészek próbálgathatták itt a szárnyaikat, mint az Ando Drom zenekarból induló énekesnők, Horváth Mónika és Miczura Mónika (Mitsoura), Samu István gitárművész, aki egy balatonszemesi tábor folklór zenei élményei után kezdett gitározni, Erika Serre, az Emigrante alapító tagja és énekese. A Roma Parlamentben rendszeresen koncertező Ando Drom zenéjén nevelkedtek a Ki mit tud? győztes Romano Glaszo és Romano Szúnó tagjai, köztük Szilvási István, Lakatos György, Mata András, Balogh Rudolf. Ösztöndíjas volt és koncertezett a Roma Parlamentben a fiatal Kállai Ernő hegedűművész, aki ma már Itzhak Perlman tanítványa, Oláh Kálmán, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanára, Oláh Tzumo Árpád zeneszerző és jazz zongorista, Orgon Albert és Szőke Nikoletta jazz énekes, a 2005. évi Montreux-i jazz énekverseny győztese és még sokan mások… Jónás Tamás — Arany János-, Herder- és Zelk Zoltán-díjas költő —egyik első, Bánom, hogy a szolgád voltam című könyvét a Roma Parlament adta ki, mint ahogy itt kerülhetett sor Balogh Attila költő felolvasóestjeire is.
A Roma Parlament segítette pályája elején a Budapestre érkező, tehetséges és művészet iránt fogékony állami gondozott fiatalokat, mint Vári Zsolt, a Roma Kortárs Galéria igazgatója, Káli Horváth Kálmán, a Duna TV volt bemondója, valamint Balogh Tibor képzőművész. Zsigó Jenő fedezte fel, és állította ki elsőként a ma már világhírű feminista művészt, Omarát, az intézmény továbbá összesen több mint 80 alkotó munkásságát követte és támogatta, köztük olyan kiválóságokét, mint Orsós Teréz, Oláh Jolán, Balogh Balázs András és Kalányos Gyöngyi, hogy csak néhány nevet említsünk a rangos névsorból. Az intézmény 1991-tól 2016-ig tartó történetében szinte minden magyar valamirevaló társadalomtudós, aktivista és roma értelmiségi kutatott, alkotott, írt vagy látogatta a közéleti-művészeti programokat itt. A szervezet roma kutatásaival nyújtott tényeket és hiteles látleletet a roma közösségről és érvelt a színtudatos társadalom pozitív technikái mellett. Említésképp az utolsó, óriási konferenciát hozzuk példaként – melyben a RP mind tematikai, mind logisztikai szempontból betöltött központi szerepe meghatározó volt —, a Roma mozgalom intézményesülése című, Dr. Kóczé Angéla által 2016 januárjában szervezett, számos kiváló akadémikust, és aktivistát felsorakoztató MTA OTKA projektet.
Az Einstand (a helyi kontextusban igencsak stílusos, értsd: a Pál utcai fiúkban lefoglalást jelent) következménye, hogy a Roma Parlament több mint 250 alkotást számláló kortárs művészeti gyűjteménye és dokumentum-archívuma, amely a magyarországi kultúrtörténet szerves része, az épületben rekedt. Sőt, az is lehetséges, hogy mostanra már ismeretlen helyre szállították. Sorsáról, jövőjéről, biztonságáról nem tudunk semmit! Ebben a helyzetben nehéz arra gondolni, hogyan és milyen (politikai, reprezentációs, kulturális) stratégiák mentén fogjuk majd ezt az örökséget és tudást visszafordítani a következő generációk felé, pedig hát sokkal inkább erről kellene diskurálnunk.
Míg magyarországi roma gyűjtemények — bár több mint összesen 10 000 (!) darab alkotást számlálnak — mind raktárban hevernek (pl. Magyar Nemzeti Galéria, Néprajzi Múzeum, Kecskeméti Naiv Múzeum, Nógrádi Történeti Múzeum, FROKK, Magyar Képzőművészeti Lektorátus), a Roma Parlament anyaga volt az egyetlen, valóban megtekinthető roma állandó kiállítás Budapesten.
Az egyetlen roma, állandó kiállítás bezárásával, a dokumentumtár lezárásával a magyarországi roma kulturális örökség egyetlen hozzáférhető részét is elvesztettük.
Ahogy a magyar civil közegben oly megszokott, (főként most, hogy már nincs tétje) könnyen kritika alá vonhatjuk a Roma Parlament elmúlt években gyakorolt támogatásszerzési stratégiáját és megújulásra való hajlandóságát. Az egyetlen valamire alkalmas infrastruktúrával rendelkező magyarországi roma független szervezetként mégiscsak ez az intézmény volt a legesélyesebb a még elérhető nemzetközi és magánforrások lehívására. De ki ír projekt-koncepciót egy olyan helyzetben, amikor a projekt megvalósításához szükséges alapvető keretek kiszámíthatatlanok: az épületet bármikor elvehetik, a szervezetet kilakoltatással fenyegetik, a fenntartási költségek az épület műszaki állapota miatt irreálisan magasak, a szervezet elsősorban önkéntesekkel dolgozik, és valójában kiszámíthatatlanok a projekt jelentésekor fennálló (mikro és makro) állapotok. Egy felelősségteljes roma vezető biztosan nem. A szemrehányások és számonkérések helyett érdemes azt is megfontolni, hogy micsoda kitartás, elszántság és erő kellett az elmúlt huszonöt évben több száz projekt-koncepció megírásához, a támogatók igényeinek kielégítéséhez és közben saját kis ötleteik és terveik megvalósításához, a megszámlálhatatlan számonkérésnek való megfeleléshez, a jelentésekhez, az elszámolásokhoz és ellenőrzésekhez. Talán joguk volt végre elfáradni…
Mindenki tanulja meg, hogy a Roma Parlament volt eddig Európa első és sokáig legjobban működő roma közösségi központja. Működése és destabilizálódása nem az elnökség vagy az egyesület „bénázásának” a következménye, hanem a politikai környezeté, amely először csak fenyegető volt, aztán elvonta a forrásokat, majd végül erőszakkal, bezárta az épületet. Mindez csendben, hosszú ideig tartó, sokoldalú és kitartó stratégiákkal történt. (Nem részletezem az eljárást, amelynek keretében a RP folyamatosan bizonyítja, hogy nincs számla-befizetési elmaradása stb.) Ez a folyamat pedig nehezen vagy egyáltalán nem kommunikálható jól a médiában. Ebben már túl sok a részlet, a szürke helyzet, az összegyűlt indulat… Így nem lehet rá frappáns médiakampányt vagy akciót szervezni, házat foglalni, petíciót írni. Egyszerűen zseniálisan hatékony az ellehetetlenítés gyakorlata.
Az tényleg nagyszerű hír, hogy a roma kulturális központ létrehozása napirendre került az EMMI-ben, és hogy a minisztérium konkrét intézkedéseket tesz a már 2008-ban Magyarország rendelkezésére álló EU finanszírozás befektetésére. Az is helyes, hogy a múzeum koncepcióján olyan kiváló – és valóban kompetens – szakértői tanács dolgozik melynek tagjai közt megtalálható Járóka Lívia (szervezetfejlesztés), Nyári Oszkár (színház), Balogh Tibor (képzőművészet) és Horváth Kálmán (elnézést, ha nem teljes a névsor, még nincs hivatalos információnk a teljes stábról). Talán azzal sem lenne semmi gond, hogy a magyar politikai megosztottság teljesen természetesen leképződik a roma közegben is, és a roma értelmiségiek és szakemberek is felsorakoznak a politikai erőviszonyok mentén. Valóban diskurálhatnánk arról, hogy vajon igaz-e, amit ma sokan állítanak, hogy a Roma Parlament elnöksége, vagyis a Zsigó Jenő és Horváth Aladár által képviselt pozíció, az áldozati szerepből való beszéd, a polgárjogi harc, az elnyomás leírása, az apartheid emlegetése egy mára elavult technológia – amit mind a hazai colorblind (vagy inkább cigányblind?) szegénység-felszámolós, kizárólag humanitárius nagypolitikai megközelítés, mind pedig a roma mozgalom kurrens generációjának pozitív reprezentációkra építő politikája joggal érez irrelevánsnak?
A kiváló kollegák is minden bizonnyal érzik, hogy az eddig elért eredmények felszámolásában való részvétel nem más, mint érdektelenség és érzéketlenség a magyarországi roma mozgalom fejlődéstörténetével szemben, továbbá tiszteletlenség a roma mozgalom első generációja és minden, a Roma Parlamentben valaha író, kutató, alkotó szakember munkája iránt, és egyben az eleve megosztott és kiszolgáltatott roma közeg továbbroncsolásában való közreműködés. Éppen ezért felmerül a kérdés:
Mit lehet még tenni?
Az épületben őrzött gyűjtemény a Roma Parlament Egyesület tulajdona, a magyarországi roma kulturális örökség legfontosabb anyaga, és bármennyire is logikus lenne egyszerűen kisajátítani az épületben őrzött képzőművészeti gyűjteményt és irattárat a jövőbeli múzeum megalapozásához, ennek sem jogi, sem szakmai alapja nem lehet.
Mindannyiunk felelőssége, hogy a gyűjtemény és irattár hiánytalanul és sérülésmentesen egyben maradjon; dokumentálása, katalogizálása, professzionálisan megtörténjen, mielőtt bárki az elszállításán, raktározásán gondolkodik. (Felszámolásának gondolata ugye fel sem merülhetett?)
A gyűjtemény megfelelő bemutatásáról mielőbb gondoskodnunk kell. Ez nemcsak azért kiemelten fontos, mert mint fentebb szerepel, ez volt az egyetlen elérhető, látogatható állandó roma kiállítás Budapesten, hanem azért is, mert az intézmény még az elmúlt két évben is az egyetlen olyan hely volt, amely rendszeresen fogadott csoportos látogatásokat, iskolákat, külföldieket, romákat, hogy a roma kulturális mozgalom múltját és a gyűjteményt professzionális tárlatvezetés keretében ismertetesse meg a látogatókkal.
A szakmai elveket a Minisztériumnak címzett nyílt levélben is megfogalmazza és aláírásával támogatja a magyarországi kulturális szakemberek, művészettörténészek és művészek jelentős létszámú csoportja.
Végezetül pedig:
Az lenne igazán szép, ha a 2018-ban megnyíló roma központ — a kormányhatározatban szereplő közel egymilliárd forint felhasználása után — nem úgy hirdetné magát, mint egy új roma intézmény, hanem az elismerés politikáját tanítva beleírná magát a magyar roma mozgalom és kultúra — lehet, hogy néha kissé nyomorúságos, de mégiscsak fontos és eredményeket is felmutató — több mint 45 éves történetébe.
A jövőbeli intézmény állandó (vagy nyitó) kiállításának/eseményének kurátorai már megkezdték a munkát. Mivel teljesen kézenfekvő, biztos, hogy felmerült, mennyire kiváló és igazán transzformatív kiállítás/archívum/esemény készülhetne az épület, a hely, a Roma Parlament és a roma mozgalom múltját, öregeit és eredményeit ünneplő anyagból. Ez egy nagyon fontos lehetőség, hogy megmutassuk, miként járult hozzá a roma közösség a magyar kultúrához és művészethez, miközben folyamatosan foglalkoztatta a romák és kiszolgáltatottak elismerésének, megbecsülésének pedagógiája. Bizonyára szentimentális, hogy fontosnak tartom azt is, hogy ezzel folyamatosságot, egymás iránti tiszteletet és szeretetet taníthatnánk a következő generációknak…
A szakmai elveket a Minisztériumnak címzett nyílt levélben is megfogalmazza és aláírásával támogatja a magyarországi kulturális szakemberek, művészettörténészek és művészek jelentős létszámú csoportja.
A kezdeményezéshez e-mail küldésével lehet csatlakozni: info@romacult.org
nem sikerült a petíciót aláíni
És mit lehet tudni, most hol vannak a képek?