A politizálás művészete

Az OFF-Biennále és nyilvánossága

Az OFF-Biennále egyes, elsősorban performatív projektjeivel foglalkozó cikksorozatom befejező részében szeretném az egész biennáléra kiterjeszteni a performatív demokráciával és a performativitással kapcsolatos vizsgálódást. Ebből kifolyólag a továbbiakban mellőzni fogom az egyes művészeti projektek részletes elemzését, és elsősorban azzal foglalkozom, hogy hogyan működött (vagy nem működött) a biennále, hogyan aktiválta a társadalmi nyilvánosság különböző szintjeit és helyszíneit, az idáig megfogalmazott kritikákra és kommentárokra is kitérve.

1_18.jpg

A Fotózás és Aktivizmus csoport, valamint Csoszó Gabriella FreeDoc kezdeményezésének meghívója az OFF keretében megvalósuló Felelősségel tartozunk egymásért c. szolidaritási akciójukra a Hősök terén. I Fotó: Balogh Dina / Fotózás és aktivizmus

A performatív demokrácia szempontjából – Elzbieta Matyna korábban vázolt gondolatait alapul véve – elsősorban az érdekel, hogy az OFF-nak mennyiben sikerült a helyi feltételekre és körülményekre reagálva egy olyan eseménysorozatot létrehoznia, amely politikai szereplőkként (is) tudta aktiválni a látogatókat, és mennyiben sikerült a biennále által használt tereket és kommunikációs csatornákat olyan “igazi köztérré” (truly public realm) alakítani, amely nemcsak a kritikus gondolkodásnak, hanem a politikai részvételnek, a demokrácia “eljátszásának” (enacting), s így akár kollektív cselekvésnek is helyet adhatott. Kiket ért el, mozgatott meg és mobilizált? És nem utolsósorban, mire?

Ezek azért is érdekes kérdések, mert a kortárs kultúra – az OFF esetében elsősorban a képzőművészet – társadalmi és politikai szerepvállalásának lehetőségeit és stratégiáit feszegetik, amelyek az elmúlt hetekben megjelent kritikáknak is főtémáját alkották, legyen szó akár György Péter Élet és Irodalomban megjelent írásáról (OFF – SALON DES REFUSÉS, LIX. évfolyam, 19. szám, 2015. május 8.) vagy a Harmadik Szektor Kettős Mércében közölt gondolatairól.


Hogyan lesz “egyéni szocproblémából” közügy?

Az OFF először nem eseményként, hanem 2015 januárjában még csak hírként robbant be a köztudatba. Ezért fontosnak tartom, hogy röviden kitérjek arra, hogy milyen üzenetekkel – beszédaktusokkal (speech acts) – jelent meg a magyar (kulturális) közéletben, hiszen ettől a pillanattól kezdték el az OFF különböző aktorai “performálni” az eseményt, elsőként egyfajta mediatizált jelenlétet létrehozva.

Ilyen szempontból olyan eszközként és platformként látom az OFF-ot, amellyel lehetségessé vált (volna?) a képzőművészeti területről, illetve az aktuális kultúrpolitikai trendekről való gondolkodás határozott átpolitizálása és egy szélesebb nyilvánossággal történő párbeszéd elindítása arról, hogy az elmúlt években heves szakmai vitát kiváltó politikai döntéseknek milyen hatása és következményei vannak a terület és a társadalom számára. Ezt azért is tartom szükségesnek, mert gyakran megfeledkezünk arról, hogy az általunk evidenciaként kezelt problémák és kihívások mediatizálása azért is fontos, hogy az egyes szakterületeken zajló, gyakran zárt és “bennfentes” küzdelmekből kiléphessünk és más ágazatokkal és szektorokkal (akár a kulturális területen belül, illetve azon túl, pl. oktatási és szociális területekkel) szolidaritást vállalva – s ezáltal saját pozíciónkat is erősítve – léphessünk fel. E tekintetben az OFF egy egyedülállóan intenzív kommunikáció lehetőségét kínálta, amelyben óriási jelentősége volt a mediatizált beszédaktusoknak.

 

Ezek között az új körülmények között…” Interjú Somogyi Hajnalkával és Nagy Gergellyel az ATV Start Plusz műsorában.

Ezért is volt meglepő számomra, hogy noha az államtól és a közpénzektől való elhatárolódás nagyon prominens volt a biennále sajtójában, hiányzott egy olyasfajta, világos és közérthető (politikai) pozicionálása az OFF-nak, amely az elmúlt évek kultúrpolitikai visszásságaiból vezeti le a biennále létrejöttét és definiálja azt, hogy a kultúrpolitikához az OFF – hosszabb távon is – hogyan viszonyul, akár konkrét szakmai követeléseket támasztva. Újraolvasva az OFF bejelentése óta megjelent újságcikkeket, interjúkat és az OFF honlapján és egyéb fórumokon közölt anyagokat, számomra ez az információ hiányzott, s ehelyett ismételten megjelent egy konszenzusos “mindannyian tudjuk, miről beszélünk” hozzáállás, amely a kulturális – kortárs művészeti? – területen dolgozók esetében igaz lehet, ám nem biztos, hogy elégséges ahhoz, hogy a sajtón keresztül elért szélesebb közönség számára is világossá váljon, hogy miért “politikai tett” az OFF, hogyan viszonyul az aktuális kultúrpolitikához s ennek kritikáján túl, hogyan pozicionálja magát mint esemény és szakmai összefogás hosszabb távon, kikkel és hogyan vállal szolidaritást.

Azt gondolom, hogy akár a self-empowerment aktusa is lehet, ha a saját szempontunkból, saját logikánk mentén narráljuk az elmúlt évek történteit, és ebben definiáljuk az OFF helyét, s nemcsak a kormányzati politika visszásságaira reagálunk. Így az OFF mediatizált “genealógiájában” helyet kaphattak volna többek között a Nagy Gergely által is, legutóbbi biennáléról közölt írásában említett protest akciók (pl. Ludwig-lépcső, Szabad Művészek) vagy a szakmai összefogás és érdekképviselet szervezésére irányuló tranzit.hu akciónapok, amelyek csak relatíve rövid ideig vagy egyáltalán nem jelentek meg a közéleti – nem szakmai – diskurzusokban. Emellett erőteljesebben megjelenhettek volna a szolidaritás és összefogás – nemcsak önkéntes munkára kiterjesztett – fogalmai.

Ennek tétjét abban látom, hogy a kortárs kultúra, és ezen belül a képzőművészet helyzete Magyarországon valóban közüggyé válhasson, és ne egy szűk szakmai közösség problémája maradjon. Ehhez rá kell mutatni arra, hogy ezek a “problémák” milyen szélesebb társadalmi hatással bírnak és hogyan mutatnak túl egy szakterület kihívásain. Taktikusan kell bánni a médiajelenléttel, hogy egy egyedülálló figyelemmel követett esemény fontos kérdéseket dobjon be a köztudatba – és ne csak használja a nyilvánosságot, hanem diskurzusaival formálja is azt.

Kinek a nevében?

A beszédaktusok kapcsán fontos kérdésnek tartom az OFF alatt többek által feszegetett kérdést, hogy ki beszél kinek a nevében. Ahelyett, hogy ennek a kérdésnek az egyébként rendkívül fontos politikai aspektusaiba belevetném magam, amelyen keresztül a reprezentáció, az érdekképviselet és az összefogás alapvető kihívásai ragadhatók meg, elsősorban az OFF gyakorlatára fókuszálnék.

A biennále kommunikációjában szembetűnő volt, hogy elsősorban és szinte kizárólag az OFF kurátori stábjának tagjai – és ezek közül is csak néhányan – nyilatkoztak a sajtóban. Az, hogy egyesek “szóvivők” lesznek, teljesen érthető a stábon belüli feladatmegosztás jegyében, ám talán kevésbé tűnik egyértelműnek, amikor egy olyan kezdeményezésről van szó, amelyben egy szcéna különböző aktorainak (kurátorok, művészek, művészeti és civil szervezetek, támogatók) széles körű összefogásáról van szó. Érdekes és fontos lett volna ezeknek a szereplőknek a kommunikációban is hangot adni, hogy az OFF szervezői mellett ők is elmondhassák, hogyan látják az OFF-ot és hogyan viszonyulnak hozzá. A különböző vélemények és nézőpontok megjelenésének számomra politikai jelentősége van, ami hozzátartozik az OFF kritikai potenciáljához: e tekintetben kulcsfontosságúnak tartottam volna, hogy a kommunikáció kevésbé centralizált módon történjen. A gyakran tandemben nyilatkozó kurátorok helyett helyet kaphattak volna – egy-egy OFF-kurátor mellett – a biennále résztvevői is az interjúkban, ezáltal is tematizálva az összefogás, együttműködés és képviselet kérdéseit.

Talán erőltetettnek tűnik ezeket a beszédaktusokat a biennálé performativitásának összefüggésében vizsgálni, de azt gondolom, hogy amennyiben a kurátori munka részeként – és egyik fő kihívásának – tekintjük a művészeti esemény, vagy ez esetben eseménysorozat helyzetbe hozását és beágyazását a művészeti és közéleti diskurzusokba (kontextualizálás, pozicionálás), akkor ezek a performatív stratégiák a kurátor “fegyvertárához” tartoznak. Ennek azonban kulcsa a világos, pontos és szókimondó kommunikáció, ami informatív (és akár polarizáló is lehet), de nem feltétlenül esik az OFF által elítélt “kormány-ellenzék dichotómiára redukált pártpolitikai csatározások” csapdájába. Izgalmas kihívás a beszédaktusok kapcsán végiggondolni, hogy milyen új tudást, új összefüggéseket közvetíthetünk ezekkel, nem kerülve a konfliktus lehetőségét, hanem éppen ellenkezőleg – az OFF kapcsán képviselt vélemények, pozíciók terén is – támogatva ezeket, egy plurális, agonisztikus és ily módon demokratikus nyilvánosság megteremtése érdekében (l. Chantal Mouffe: Artistic Activism and Agonistic Spaces). Ennek igénye az OFF programjain belül is megjelent: erre reflektált pl. BL(UH)B(E)L c. munkájával Lucie Fontaine, aki a biennále résztvevőit szólaltatta meg a Chimera Project-ben megvalósított “bábeli” hanginstallációjában, valamint cikksorozatával és kutatásával ezeket a kérdéseket (is) feszegette a Harmadik Szektor.

 

Polifónia a Chimera Project-ben

 

Más(od)ik nyilvánosság: üres múzeumok, zsúfolt lakások?

A biennále mediatizált jelenléte után szeretnék rátérni arra, hogy az OFF hogyan aktiválta a város különböző helyszíneit és tereit. A helyszínválasztást első körben az állami fenntartású intézményektől való elhatárolódás határozta meg, így az OFF túlnyomórészt for- és nonprofit galériákban, közösségi helyekkel és kulturális intézetekkel együttműködésben, valamint Budapest közterein és rendhagyó, nem művészeti helyszínein (pl. Kelenföldi-hőerőmű, Postapalota, Lärm, magánlakások) valósult meg. Ebben a tekintetben az érdekel leginkább, hogy milyen módon viszonyult és milyen stratégiákkal aktiválta a biennále a nem művészeti helyszíneket, illetve a városi köztereket. A köztereken való interveniálás kihívásait az előző cikkemben már érintettem, ezért erre most nem térnék ki, hanem a performatív demokrácia logikáját követve, azt vizsgálom, hogy mely esetekben sikerült a többnyire privát tereket “igazi közterekké” – a társadalmi párbeszéd és a kollektív cselekvés helyszíneivé – alakítani.

recollection.jpg

Recollectionkiállítás egy Klauzál téri magánlakásban I Fotó: Kudász Gábor Arion

 

Ennek kapcsán fontosnak tűnik a “második nyilvánosság” a nyolcvanas évek ellenállására és ellenzéki működésére használt fogalmát újra vizsgálni. A hegemón, centralizált és exkluzív “első nyilvánosság” mellett milyen jelentősége van ma a párhuzamos – a közbeszéd alternatíváit felmutató – nyilvánosságoknak? “Üres múzeumok, zsúfolt lakások” – ez a hívószó egy 2014 őszén Krakkóban, Florian Malzacher, Joanna Warsza és Nikita Kadan szervezésében megvalósult workshop címének parafrázisa, amely performatív kurátori stratégiákra fókuszált. A workshop témája volt többek között a tavalyi MANIFESTA 10 Joanna Warsza által kurált Public Programja (l. A kurátor felelőssége, Uhl Gabriella interjúja a tranzitblogon), amely arra tett kísérletet, hogy Oroszországban aktiválja a kritikus nyilvánosság lehetséges helyszíneit és csatornáit.

 

Ellenállás a konyhában.
MANIFESTA 10. Public program. Apartment Art as Domestic Resistance

 

S noha Magyarország és Oroszország helyzetét a közterek és a nyilvánosság “szabadságfokát” illetően nem szeretném összehasonlítani, mégis érdekesnek tűnik az egybeesés, hogy az OFF a MANIFESTA 10-hez hasonlóan, egyfajta szükségszerűségből fakadóan privát tereket (is) használt és aktivált. A különbséget abban látom, hogy míg Warsza tudatosan tematizálta a mai orosz “lakáskultúra” és a történelmi ellenállási mozgalmak összefüggéseit, az OFF kapcsán ez kevésbé volt hangsúlyos. A biennále résztvevői a lakásokat – és más alternatív helyszíneket is – túlnyomórészt kiállítóterekké – többnyire relatíve steril vagy a kiállítás kontextusában esztétizált terekké – alakították, és kevésbé volt jellemző a helyszínek közösségi terekként, találkozóhelyekként való aktiválása. Nem szeretném ezeknek a döntéseknek a legitimitását megkérdőjelezni, de fontos rámutatni arra, hogy ennek következtében az OFF programjában kevésbé voltak meghatározóak azok a művészeti stratégiák, amelyek párbeszédalapú, együtt gondolkodásra és akár kollektív cselekvésre irányuló helyzeteket teremtettek volna és amelyekben a művészek a látogatókat nemcsak kultúrafogyasztóknak tekintik, hanem “illetékességüket” (agency) hangsúlyozva, cselekvőképes – a kritikus nyilvánosságot együtt alakító és egyúttal performáló – szereplőkként involválják.

2_simon_kati.jpg

Mérlegállásban, megnyitó I Fotó: Aknay Csaba / The Orbital Strangers Project

 

Bizonyos szempontból izgalmas kivétel volt ez alól a Simon Kati és Vásárhelyi Zsolt által rendezett Mérlegállásban, amelyben a Berlinben élő kurátor-művész páros üresen maradt budapesti lakásában rendezett egy elvándorlásról szóló kiállítást. A különböző munkák installálásakor nemcsak lakásuk fizikai adottságaira, de a terek hétköznapi használatára is érzékeny módon reagáltak, ezáltal a látogatók a kiállítás megtekintésekor az “elhagyott” lakást újra használatba vették és belakták. Ez egy sajátos, intim és interaktív helyzetet teremtett, amiben némiképp elidegenítő hatással bírt a műleírások múzeumi konvenciókat idéző display-e, ám egyúttal állandó emlékeztetőként szolgált, hogy egy intézményi kurátor lakásában járunk, akinek munkáját ez a kiállításrendezési gyakorlat éveken át meghatározta. A kiállítás különös performativitását fokozta, hogy a kurátorok házigazdaként voltak jelen, ami számos – egyfelől az ő és mások élethelyzetéhez, másfelől a kiállítás témájához kapcsolódó – beszélgetést provokált, amelyben elmosódtak a magán- és köztér, a művészet és magánélet határai.

A nagy dobás: nem lehet mindent egyszerre

Noha minden cikkem hosszabbra nyúlik a tranzitblog által előirányzottnál, a konklúzióhoz érve még most is úgy érzem, hogy nagyon sok kérdést lehetne és kellene is megvitatni az OFF kapcsán. S itt nem elsősorban a(z) (ön)kritika gyakorlásának fontosságát szeretném hangsúlyozni, hanem azt a sokrétű és többirányú párbeszédet, amelynek a következő OFF megvalósulását kell megelőznie.

Az OFF elindítása egy fontos és tudatos stratégiai lépés volt a kezdeményezők részéről, , akik bizonyos fokig inkluzív módon, számos résztvevő közreműködésével és önkéntes munkájával hoztak létre egy precedens nélküli, nagy formátumú eseményt, amely a magyar kortárs képzőművészeti szcéna egyfajta “erődemonstrációjának” tekinthető mind hazai, mind nemzetközi viszonylatban. Ilyen szempontból az OFF-ot kevésbé az önszerveződés, mint az egyéni érdekek és motivációk mentén, kollektív cselekvéssé szerveződő együttműködés kiváló példájának látom, amelyben mindenki saját tudását és erőforrásait használva dolgozott egy közös ügyön. A “valódi” önszerveződéshez – véleményem szerint – egy kezdetektől fogva bevont szélesebb bázisra, nyitottabb kommunikációra és nagyobb fokú transzparenciára lett volna szükség.

3_staircase.jpg

Frances Johnston: Making a Staircase, Hampton Institute.
Richard Sennett: Together. The Rituals, Pleasures, and Politics of Cooperation. (2012) c. könyvének borítóképe, amelyen mindenki saját szaktudását használva, egy közös ügyön (a lépcsőn) dolgozik.

 

Az OFF után számomra nem teljesen világos, hogy egy “alternatívként” meghirdetett, az uralkodó nemzetközi trendekre reflektálni kívánó kezdeményezés miért járt együtt egy ugyan központi kiállítóhelyet nélkülöző, de “eseménydömping” és programszám szempontjából meglehetősen konvencionálisnak számító biennále újratermelésével? A robbanásszerűen megnövekedett program egy ponton túl figyelmen kívül hagyta a fenntarthatóság és folyamatalapúság helyi feltételekre és körülményekre reagáló szempontjait, pedig érdekes lett volna, hogy az OFF stábja mennyiben tud a biennálék működésére nemcsak a finanszírozás, hanem a programstratégia és struktúra szempontjából is alternatív választ adni. Főképp azért, hogy a biennále “ökonómiáját” tekintve, ne merüljön fel az a veszély, hogy az OFF a jelentős emberi erőforrásokat mozgósító – és ezáltal bizonyos fokú önkizsákmányolással járó – első kiadás után “kifullad”, hanem hosszabb távon lehessen egyfajta független (de kultúrpolitikai követeléseket támasztó) működést, a létező és igénybe vehető erőforrások számbavételével építeni. Ehhez hozzátartozik az önkéntesség és az ingyenmunka kritikus és politikai szempontból is szükséges átgondolása, valamint a biennále erőforrásainak és költségvetésének átvilágítása. Akár a mostani kiadás után is fontos és politikus tett lehetne a költségvetés és az elszámolás nyilvánosságra hozása és tematizálása, valamint az önkéntes munka számszerűsítése, ily módon is “kiértékelve” a biennále materiális, illetve immateriális hozzájárulását a hazai kulturális élethez. Nem a számmisztika, hanem az értékteremtés jegyében.

unnamed_2.jpg

Art Workers – Material Conditions and Labour Struggles in Contemporary Art Practice, 2015 I Forrás: http://www.art-workers.org

 

Továbbá fontos szempontnak gondolom, hogy a művészeti szcéna “több lábon állásának” lehetőségeire egyfelől hazai, másfelől nemzetközi viszonylatban is kritikusan reflektáljunk, ellenállva a kísértésnek, hogy a művészek és kurátorok nemzetközi vérkeringésbe való bekapcsolása az egyetlen erre adott válasz legyen. E tekintetben nem lehet figyelmen kívül hagyni a neoliberális kapitalizmus rendszerében működő művészeti piacot (amelyet több OFF-kritika is jogosan említ meg), amely véleményem szerint hosszabb távon sem a művész, sem a kurátor eltartására nem alkalmas, és túlnyomórészt különböző domináns kánonok és a piac kereslete által legitimált művészek és kurátorok “virágzását” támogatja. Vagyis itt is érvényesül egy – nem feltétlenül művészi vagy kurátori minőséget tükröző – kiszorító hatás, csakúgy mint az illiberális demokrácia centralizált kultúrpolitikájában.

Ilyen szempontból talán a következő OFF-kiadások tétje, hogy a biennále – a performativitás jegyében – a politikum kollektív, a látógatókat is egyenrangú partnerként és résztvevőként involváló performanszává tud-e – vagy akar-e – válni, amely nemcsak a társadalmi, politikai és művészeti diskurzusokra, hanem saját működési mechanizmusaira is reflektál. Nem lehet mindent egyszerre – ezért is fontos, hogy az első kiadásból tanulva, azt nyilvánosan is megvitatva és továbbgondolva folytatódjon a munka. A szcéna folyamatos életben tartása és nemcsak újraélesztése érdekében.

laci_balazs_interim.jpg

InterimLaci&Balázs helyspecifikus intervenciója az újonnan nyíló 115-106-ban
Fotó: Vékony Dóra

  • Tamás Seregi

    Van ebben az írásban egy előfeltevés, ami miatt számonkérő lesz a hangneme: ha kilépünk az állami intézményrendszerből, az csak a politizálás irányában történhet. Biztos, hogy ez igaz? Én épp azt szerettem az OFF-ban, hogy várakozásaimmal ellentétben nem mindenki az elkötelezett-szociális-aktivista művészetet nyomatta, hanem mert mást csinálni. És épp ezért éreztem sokkal maibbnak, mint vártam: mert nem az egyébként már kissé letűnőben lévő szociális művészeti divathoz akartunk minden áron felzárkózni.

  • IPARTERVES

    Köszönöm, hogy azt art-workers.org-eól megtudhattam valamit. Érdekes olvasmánynak bizonyult.

    Ami az írás lényegét illeti, egyetlen gondolatára szeretnék egyetlen szóval válaszolni.

    A gondolat a zárómondat:

    ” A szcéna folyamatos életben tartása és nemcsak újraélesztése érdekében.’

    Válaszom és kérdésem: Miért?

    Részletesebben: miért és kinek és mennyiből és hogyan és mennyi időre, milyen célból?

    Nekem erre nincsenek válaszaim, legfeljebb automatizmusok, amikre már nem érdemes hagyatkoznom.

    A művészet(történet)nek vége van. Ide jutottunk, most már csak a Pénz kerül kiállításra, vagy a Pénz hiánya.

    Az utóbbi esetében is a Pénzről van szó.

    Nem kellene egymást átvernünk ( ha önmagunkat már sikerült is ): művésznek lenni ma pénzkereseti lehetőség. Akinek nem adatik meg, annak a Pénz hiánya miatti beszéd a lehetősége.

    A “új művészet”, a legfiatalabbak alkotásai már megszületésük pillanatától kezdve az áruforgalom részeként jelennek meg – bármilyen fórumon is mutatják be őket.

    Erről szellemesen és nagyon láttatóan nyilatkozik meg Erling Kagge (news.artnet.com/market/poor-collector-guide-buying-art-309721) Különösen a 2., 4 és 7. pontokat ajánlom mindenki figyelmébe, mivel nálunk az aukcionálás egyszerűen enm működik.

    Nem is tudom, miért nem, de nem. Amikor próbálkozna a fiatalok és intézményeik, akkor az általában teljes sikertelenség. Az árak, a rendezés – mind tökéletes kudarcra ítélik őket.

    Mindegy, a kérdés tehát: miér is maradjon meg a szcéva. Iletve melyik az a szcéna, amelyeiknek meg kell maradnia. Még tovább: a megmaradás mekkora változást igényel és kik fognak belőle kimaradni?

    Mi legyen akevésbé tehetségesekkel, akik azér művészek avgy művésznek vallják magukat? Mi legyen az élhetetlenekkel?

    Másik oldalról: aki kilép az Off-ból és bekerült a “high life”-ba, vagyis akár egy galéria elfogadja a munkáit, külföldön is egy pillanatra kereslet mutatkzik a tevékenysége iránt, azzal mi történik?

    Off-off-off lesz? ( lásd: Broadway ) Nem valószínű, nálunk erre egyszerűen nincs tér (“piac”)

    Lehet-e valaki “off” ( out) és “in” egyszerre? Eltűri ezt a “szcéna”, amely off-ként határozza meg magát?

    Kifogyhatatlan vagyok a kérdésekből, de nem szeretném még jobban idegesíteni a “szcénát”, bárki is legyen az, aki magát szcénabelinek, a szcéna reprezentánsának gondolja.

    Aki reprezentáns, amellett van, elkerülhetetlenül van outsider és nem olyan jelentős képviselő is. Velük tehát mi legyen? És az egyre reprezentánsab reprezentánsokkal – ők meddig tudják képviselni a szcánát?

    És legvégül: miylen törvények szerint szerveződik a “szcéna” és kik hozzák e törvényeket? Meddig érvényesek és kinek van joga felülírni őket? A Pénz az Off-ban is mindent visz, vagy az elköteleződés, a testvérülés hite számít?

    ( Mint mindig, most sem várok választ. Az élet, a maguk élete és nem az enyém, úgyis választ ad majd rá. )

© 2017 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány