Kedv s öröm röpködtek

OFF-Biennále Budapest

A mosoly mint politikai tett vagy egyetemes himnusz mint kritikus örömóda? A performansz fordulat és a performatív demokrácia fogalmainak rövid bevezetését követően Alexandra Pirici és Manuel Pelmus, valamint a Société Réaliste akcióit vizsgálom az OFF-Biennále Budapest performatív olvasatának részeként.

1.png

Alexandra Pirici és Manuel Pelmus: “Az arc eltűnő zenéje” újrajátszva, 2015., folyamatos akció, Budapest I Fotó: Hencz Péter

A mosoly mint politikai tett

Az OFF-Biennálé kontextusában a performansz fordulat és a performatív demokrácia (a fogalmak tisztázását lásd a cikk-sorozat elméleti bevezetőjében) hívószavai elsőként Alexandra Pirici és Manuel Pelmus munkája szempontjából tűnnek relevánsnak. A román művészek bizonyos értelemben a jelenlegi performansz fordulat “üdvöskéi”: mindketten koreográfusi háttérrel rendelkeznek, ám az elmúlt években munkáikat elsősorban kiállítóterekben és képzőművészeti eseményeken mutatták be. Performatív stratégiájuk az élménygazdaság működésének reprodukálására – és ezen keresztül – kritikájára épül. A materiálist alakítják immateriálissá – műalkotásokat, a művészettörténethez köthető eseményeket és helyzeteket elevenítenek meg előadóikkal –, amivel rájátszanak a megélés és átélés, az emlékezetes pillanatok iránt jelentkező növekvő igényre, mind a (kultúra)fogyasztók, mind az intézmények részéről. Intervencióikat többnyire folyamatos akcióként (on-going action) és nem performanszként írják le: ezzel egyrészt a műfaji besoroláshoz kapcsolódó konvenciókkal szeretnének szembeszállni, másrészt egy nem lineáris, ismétlésekkel és megszakításokkal dolgozó, gyakran a nézők döntésein alapuló, “internetszerű” dramaturgiával kísérleteznek.

Alexandra Pirici és Manuel Pelmus: “Az arc eltűnő zenéje” újrajátszva, 2015., folyamatos akció, Budapest I Videó: Hencz Péter

A tranzit.hu Majakovszkij 102 nevű kiállító terében, az OFF-Biennále alkalmából a japán művész Mieko Shiomi 1966-os Fluxus-akcióját (Az arc eltűnő zenéje, 1966) “elevenítették meg” tíz előadóval. Pirici és Pelmus munkamódszerével összecseng, hogy az akció megidézése, (újra) eljátszása mindig egyfajta interpretáció és átalakulás is egyben, pl. ez esetben, míg a különböző hosszúságban létező, filmen dokumentált akció egyetlen arcot mutat, ők több előadó mellett döntöttek, ezzel megsokszorozva az eltűnő mosoly jelenségét és kollektívvá téve az élményt. Az előadókat egy sorba állították, amelynek köszönhetően az eltűnő mosolynak szinte groteszkbe hajló sorfala jött létre, amely egyszerre volt invitáló és elidegenítő. A megsokszorozás nemcsak a jelenség kollektív – társadalmi? – jellegét hangsúlyozta, hanem a mosolygásra irányuló erőfeszítés, majd az arckifejezés eltűnésének sokféleségére hívta fel a figyelmet, amelyet akár a társadalmi folyamatok szubjektív, egyénenként és időben is eltérő megéléseként, a politikai szubjektivitás “megtestesüléseként” is értelmezhetünk. Az eltűnő mosoly a folyamatos ismétlődés által az eredeti Fluxus-munkához képest nyitottabb és asszociatívabb maradt: a folyamat lineáris jellegét (valamiből semmivé válását) megbontotta az ismétlés ciklikussága. Pirici és Pelmus a rájuk jellemző játékossággal, ám egyúttal kritikai éllel hoztak létre a tranzit kiállító terében egy performatív helyzetet, amelyben a látogatók szabadon mozoghattak a lassan átváltozó szoborcsoport körül. Az emberi testek sorfala beékelődött a térbe és a belépéstől kezdve arra késztette a látogatókat, hogy pozicionálják magukat az intervencióhoz képest, míg az arckifejezések változása az invitálás és elidegenítés, a vonzás és taszítás szubjektív érzékelésen alapuló dinamikájával játszott. A testek egyetlen aktivitásra, a mosolygásra fókuszáltak, felnagyítva és lelassítva ezt a cselekvést. Ez egyfelől elidegenítő hatást vált ki, másfelől maga a mosoly az emberi kommunikációnak olyan alapvető gesztusa, amely ennek ellenére kapcsolatot teremt az emberek között és ezáltal szinte zsigeri reakcióként váltja ki a befogadóban a performerhez való viszonyulás igényét, és hoz létre egy komplex, interszubjektív élményt.

Mieko Shiomi: Disappearing Music for Face (Az arc eltűnő zenéje), 1966

 

Ez a hatás izgalmas módon kapcsolódik Elzbieta Matyna lengyel társadalomkutató azon gondolatához, amely a performatív demokráciát – Bertolt Brecht színházelméletéből (elidegenítő effektusok) merítve – az elidegenítés stratégiájával hozza összefüggésbe. Ennek lényege, hogy kikezdjük a fennálló helyzetet, az ismerőst furcsaként és szokatlanként jelenítsük meg, s ezáltal lehetővé tegyük megkérdőjelezését és a változáshoz szükséges kritikus gondolkodást. A Pirici és Pelmus által reprodukált felvillanó, majd eltűnő mosoly-folyam kétségkívül elidegenítő és kizökkentő hatással bír, ám a felvetésükben rejlő potenciált gyengítette, hogy az akció a tranzit-iroda zárt terében valósult meg, ahol csak a céltudatosan érkező látogatók számára volt elérhető, azaz nem interveniált az ún. társadalmi valóságban. Ennek fényében izgalmasnak tűnik eljátszani a gondolattal, hogy hogyan lehetne “Az arc eltűnő zenéjének” újrajátszását a nyilvánosság tereiben helyzetbe hozni. Egy olyan közegben, ahol a mosoly minden absztrakciótól mentes, az emberi kommunikáció alapvető és direkt eszköze, amely közvetlenül a köztereken uralkodó társadalmi és pszichológiai állapotokra reflektál. Különösen a magyar aktuálpolitikai helyzetből kiindulva tűnik relevánsnak ez az efemer mosoly-sorfal, amely a társadalmi szintű fásultság és a “politikai depresszió” (Ann Cvetkovich, 2012) jelenségeit is tematizálhatná. Ehhez azonban elengedhetetlen, hogy a művészek és az előadók kilépjenek a komfortzónájukból, a művészet védett és reflektált tereiből, spontán interakcióknak és konfrontációknak “szolgáltassák ki” magukat, testüket és jelenlétüket használva arra, hogy aktiválják és kizökkentsék a hétköznapi rutinjukból a járókelőket.

pirici.jpeg

Alexandra Pirici: Tilted Arc, 2014. Időalapú szobor, Biel/Bienne
Fotó: Meyer & Kangangi Le Mouvement – Performing the City

De politikai tett-e a mosoly? Van-e okunk mosolyogni? Erre Alain Badiou francia filozófus gondolataival szeretnék választ adni, aki arra a kérdésre, hogy hogyan változtassuk meg a világot, azt javasolta: váljunk a helyi események következményeinek szubjektív részévé (azaz társadalmi/politikai szubjektumokká), teremtsünk egyenlőséget a szabadság és fegyelem között (mert az, hogy eltökélten, azaz fegyelmezetten akarunk tenni valamit, egyenlő a szabadsággal), és legyünk boldogak, találjuk fel a boldogság új lehetőségeit, hogy szembeszállhassunk a változatlanság és a tehetetlenség “halálával”. Pelmus és Pirici Mieko Shiomitól kölcsönzött mosolyát ebben a tekintetben szeretném a boldogság lehetőségével és az erre irányuló kitartó törekvéssel (azaz a szabadsággal) összekötni és ünnepelni.

Alain Badiou a boldogságról I Nexus Konferencia, “How to Change the World?” (Hogyan változtassuk meg a világot?), 2012. december 2., Amszterdam

Átlagolt nemzeti identitás

Piricivel és Pelmussal ellentétben a francia-magyar Société Réaliste (Jean-Baptiste Naudy és Gróf Ferenc) egy határozottan konceptualista alkotás köztéri performanszával, az Egyetemes Himnusz c. munkájukkal járult hozzá az OFF-Biennáléhoz. Az egyetemes himnusz az ENSZ 193 országának nemzeti himnuszainak hangjegyenként történő átlagolásának eredménye, amelyre a művészek, Frédéric Mauclère-vel együttműködve, egy algoritmust fejlesztettek ki. Az így születő spekulatív himnusz a nemzeti identitás és önreprezentáció kritikája és egyben felszámolása, amennyiben az átlagolt dallamokban teljes mértékben felismerhetetlenné válnak és elvesznek a nemzeti sajátosságokra, narratívákra és pátoszra való utalások. Az egyetemes himnusz köztéri performansza egy zenekarra hangszerelve szimbolikus politikai gesztusnak tekinthető, amely a Szabadság téren az erősödő nacionalizmusra és ennek veszélyeire, az ebből fakadó idegengyűlöletre és rasszizmusra hívta fel a figyelmet. Az esemény együttműködő partnere az Eleven emlékmű mozgalom volt, amelynek aktivistái több, mint egy éve programokkal és folyamatos jelenléttel tiltakoznak a német megszállás állami emlékműve ellen, a magyarországi emlékezéspolitika és múltfeldolgozás kérdéseinek tematizálásával és a Holokauszt áldozataira történő megemlékezéssel. (A tranzitblog videoriportja az Eleven Emlékmű aktivistáival)

acsl2330.jpg

Societé Réaliste: Egyetemes Himnusz, 2015. Köztéri koncert-performansz, Budapest
Fotó: The Orbital Strangers Project / Aknay Csaba

Az akció színrevitele az interaktív szökőkút közepén történt, amellyel a művészek egy, a közönség közreműködésén alapuló, performatív szituációt teremtettek. A szökőkút “kiiktatásához” a nézőknek négy oldalon kellett sorfalat állniuk, míg a zenekar a himnuszt játszotta. Ez által egy konvencionális állami ünnepségre emlékeztető helyzet alakult ki, amely ellenpontozta az eljátszott dallamok kakofóniáját, és egyúttal megkérdőjelezte, hogy milyen politikai funkciója és performativitása van a nemzeti himnuszoknak és azt, hogy ezekre hogyan reflektál a művészek által generált egyetemes himnusz. Ennek köszönhetően rendkívül izgalmas módon feszült egymásnak egy jól ismert, a nemzeti identitást és kollektív együttlétet performáló protokoll, illetve a kiüresedett, érthetetlen és mindenféle viszonyuláshoz szükséges referenciapontot nélkülöző hanganyag. Mindennek különös közeget teremt a két “emlékmű”, amelyek szintén ezt az egymásnak feszülést tematizálja: míg az egyik egy performatív emlékmű, amelyet elsősorban a folyamatos jelenlét és kollektív cselekvés testesít meg, a másik egy rideg, tárgyiasult állítás, amelynek problematikussága részben a múlt “hamis” feldolgozásában, ám még inkább ennek statikusságában és zártságában rejlik. Az emlékművek tárgyiasult vs. performatív jellege az egyenlőtlen hatalmi viszonyokat, az uralkodó diskurzus problematikusságát is leképezi, valamint a jövő emlékműveinek milyenségét feszegeti.

A jövő emlékműve az immateriális emlékmű?
Alexandra Pirici: Monument to Work, 2015. I A román művész 2015. május végén készített a svéd Public Art Agency felkérésére egy új munkát, amelyben az ipari és a poszt-indusztriális társadalom közötti átmenetnek állít emlékművet.

 

Ennek fényében a Société Réaliste helyszínválasztása kétségkívül pontos és körültekintő helyzetfelmérést sugall. Intervenciójukkal egy meglehetősen terhelt köztérhez adtak hozzá további, kritikus jelentéstartalmakat, hiszen az egyetemes himnusz nemcsak a nemzeti önreprezentáció és a nacionalizmus, hanem a nemzetközi együttműködés és a nemzetközi szervezetek ideájának performatív kritikájaként is értelmezhető.

Mindazonáltal, felmerül a kérdés, amelyet fentebb, Pirici és Pelmus kapcsán is feszegettem, hogy kinek szól, kit involvál és mobilizál a performansz? A szökőkút kiiktatásának tette mindenképpen szimbolikus cinkosságot teremtett a résztvevők között, átmeneti közösséggé kovácsolva őket a közös cselekvés révén. Ez egy apró, de érdekes momentum, mert ezáltal be is zárult a kör: az akció kapcsán azt látom kritikus és kritizálható pontnak, hogy elsősorban a “beavatottak” számára volt értelmezhető, a köztereket használó, random járókelőket nem tudta megszólítani és bevonni. Ennek a nehézségét éppen az egyetemes himnusz – vagyis a hallható és ezáltal kommunikáló hanganyag – lényegében látom, hiszen a himnusz minden referenciapontot felszámolt, amely alapján a nem beavatott befogadó beazonosíthatta, “felismerhette” volna az eseményt mint egy jól ismert protokoll parafrázisát. Ezáltal, noha köztéren valósult meg az intervenció, és így egy szélesebb nyilvánosságra tartott – vagy tarthatott volna – számot, a koncepcióból fakadóan zárt és nem kellően kommunikatív performatív teret kreált. Ez azért is elgondolkodtató, mert a nyitott, párbeszédalapú kommunikációt az Eleven Emlékmű mozgalom kapcsán kulcsfontosságúnak tartom, s ez a performansz pedig jó alkalom lett volna arra, hogy a mozgalom egy szélesebb közönséget szólítson meg és vonjon be.

Tehát a kérdés marad: hogyan tudják a művészek a viszonyulásban rejlő politikai lehetőséget aktiválni, és milyen feltételeket teremtenek a befogadó számára a viszonyuláshoz? A felismerhetőséggel és az elidegenítéssel való játék és az akció helyzetbe hozása mindkét munkában egyszerre bizonyult potenciálnak és kihívásnak.

Société Réaliste: Egyetemes himnusz, 2013, Kolozsvár

  • IPARTERVES

    Megint a lehető legkevésbé fontos történésekkel foglalkozik a tranzit.
    Hölgyeim és Uraim!
    Ami ma a legfontosabb: két év és jó pár tízezer font tagdíj átutalása után, a Tate erősen kibővített és nagyon fizetős advisory boardjának tagja, Somlói Zsolt ( és Spengler Katalin ) odaajándékozhatta Kaszás Tamás kunyhótornyát a Tate-nek.
    Ezzel mindörökre megörökítették neveiket az annalesekben: ők a Magyar Műgyűjtők, akik Adományoztaka a Tate-nek.
    Siker!!!!!-kiáltotta világgá az artportal.
    Hát tessék örülni!

  • fauna secreta

    @IPARTERVES:

    Meg kell védenem a tranzitot.
    Mert,

    különösen azután hogy a maga fenti kommentje megjelent itt,

    a “béke 12 szereplővel” sokvonatkozásban kapcsolódik ahhoz
    amit az artportal “világgá kiáltott”.
    A maga kommentje mindenesetre,
    hogy a tranziton egy oly sokszor elhangzott szot hasznaljak, ‘katalizator’ a “12 szereplő”
    és az artportalon megjelent beszélgetés
    egyetlen perspektívában-, egybeékelten, való olvasatához.
    (Máris leírom hogy a válasz arra a kérdésre hogy a tranzit szándékosan közölte-e egyidőben a “12 szereplőt” az artportal-közlésével természetesen tökéletesen érdektelen.)

    Tehát az hogy, a szemüvegét keresve, figyelmenkívül hagyja a tranzit “12 szereplöjét” – miközben az artportal-közlésről ír –
    úgy hogy közben felrója a tranzitnak hogy
    “a lehető legkevésbé fontos történésekkel foglalkozik”
    egy kicsit elhamarkodott.

  • IPARTERVES

    @fauna secreta: Megjegyzésem, s ez nem kerülhette el a figyelmét egy alapos olvasónak, maga volt a sűrű, tömény irónia ( legalábbis remélem ).
    Egyfelől az artportal “magyar sikerek” sorozatának paródiájaként, travesztiájaként próbáltam közreadni ebbena közegben is a szenzácót, másfelől a gúnyoros megjegyzésemmel igyekeztem az artportal hangulatát és a tranzit erősen bezárkozónak látszó világát egymára nyitni.
    Ennyit az önmagyarázathoz.

    (Szerintem itt még soha nem írtam le egyetlen olyan mondatot sem, amely ne lett volna irónikus, önirónikus vagy ne mutatott volna szamárfület a “szakmának” – és ön,agamnak is. Ezen a rossz szokásomon már nem nagyon szeretnék változtatni.

    Ami érdekes volt számomra, a “szakma” reakciója: az elzárkózás, a vitaképtelenség, a személyeskedés – amiből én sem maradtam ki – és szerény személyes “párbajképtelennek” nyilvánítása. Mintha csak a művészettörténészek tudnának művekről beszélni, mintha csak ők látnák azt, ami látható…Mintha egy normális gondolkodása, közepesen művelt, a kortárs művészet néhány szeletével ismerkedő átlag-értelmiségi /ami nem vagyok, mármint értelmiségi, átlagnak nagyon is átlag lennénk / képtelen lehetne önálló vélemény megformálására.
    Ez elviselhetetlen és nagyon nevetséges is. Ezért ér fülig a szám az ilyen alkalmakkor is! )

  • fauna secreta

    @IPARTERVES:

    (Bár lehetne . . .), de én nem nem a maga iróniáját rosszaltam
    hanem azt hogy nem vette figyelembe
    – természetesen az artportal-hír vonatkozásában-
    a ’12 szereplőt’.

  • IPARTERVES

    @fauna secreta: Szabolcsi, miért is kellett volna “figyelembe vennem” a 12 majmot?

  • fauna secreta

    @IPARTERVES:

    Maga azt irja hogy (Somlo Zsolt) “odaajandekozHATTA”,
    az artportal szavaival a Tate (a felajanlott müvet) “elfogadta”.
    A ’12 szereplö’ szövegében többször elhangzik a “diktatum” minösités.
    Ugy talalom hogy
    az ajandék elöre-elfogadottsaganak ténye is
    egyfajta diktatumot takar.
    Hogy minek a dominanciaja fejezödik itt ki az nyilvan
    nagyon komplex, de természetesen leirhato. Söt. !
    (Csak ALIG közelitve a lényeghez) miként lesz nemzetközivé (miközben angolla lesz vagy lett !!!!!!!!!!!) egy magyar müvész munkaja amely egyben egy magyar gyüjtö elöre-elfogadott ajandéka.
    Azontul természetesen hogy mik a feltételei annak
    hogy elöre-elfogadottan ajandék lehessen.
    (feltétel n°1: nem lehet specifikusan magyar !)

    Ez persze csak 10 sor.
    Es ez csak egyetlen (de fontos) aspektus
    a “fontos történéseket” illetöen.
    De maga nemszereti ha hosszan irok. . . .

    Az ironiajara most nem térek ki. (Valojaban az masodlagos.)
    De ha akarja, Titanic Ur,
    ezzel kapcsolatban is megbeszélhetünk egy randevut.
    Üdv,
    Iceberg

  • IPARTERVES

    Iceberg: a videót nem néztem meg. mea culpa.
    A 10 sor is elég.
    A legfontosabb kitétele: ne legyen specifikusan magyar.

    Tessék mondani, onnan Párisból mi látszik specifikusan magyarnak?
    ( Páris vagy London amúgy is egyre megy…)

  • fauna secreta

    @IPARTERVES:

    Erre a kérdésre nem tudok válaszolni.
    Azt maga, természetesen, jobban tudhatja hogy ki, van inkább milyen, melyik, (magyar) mű az amely valamilyen módon a létrejöttének közegére vagy létrehozójanak nemzetiségére referál. (“ebben az esetben magyarságára”)
    Ezen a művön, amennyire a fotókon látható, nem fedezek fel semmit ami erre referálna.
    (Gyorsan leírom hogy ez a tény (‘nem referál’) nem jó és nem rossz.)
    Jobban tettem volna ha inkább azt írom hogy nem lehet ‘specifikusan nemzeti’.
    De mivel itt magyarokról van szó hát ‘magyart’ irtam.
    Tehát, a maga kérdésével szemben, vagy mellett, elsősorban az az érdekes hogy ez a mű miként és mennyiben “kebelezhető be” (appropriation).
    Azaz ‘nemzetköziesithető’ úgy hogy egyidejüleg angollá lesz.
    Ez két, de elválaszthatatlan vagy egybeeső, egyidejűleg zajló, folyamat.
    Ezt rokonitom a “diktátummal” amelyen, mint egy banalitáson,
    a maga kommentje nélkül átsiklottam volna.)

    Maga nem nézte meg a 12 szereplöt, de képzelje, hogy én, figyelmetlenségböl,
    ezt találtam és néztem miután elolvastam amit írt :

    artportal.hu/magazin/kortars/magyar-tagok-a-tate-gallery-tamogato-testuleteben

    és ezt

    artportal.hu/magazin/mugyujtes/kaszas-tamas-kunyhotornya-a-tate-be-megy

    csak késöbb fedeztem fel.

    Az első sokatmondóbb és mintha, már 2 évvel ezelőtt,
    arra utalna amit gondolok.
    Minden sor (azaz S.Zs. szavai) érdekes és tanulságos.

    ——-
    Nem akarom siettettni, de mit szólna ahhoz
    ha azt kérdezném hogy vajon
    miként és mennyiben vonatkozik ez a,
    látszólag távolinak tűnő,

    “diktátum”

    a magyar,
    akár intézményes akár kereskedelmi, szférára . . .:)

  • IPARTERVES

    @fauna secreta:

    Nézze, Iceberg, abban nincsen közöttünk vita, hogy a magyar művészet külföldön akkor számít, ha “nem-magyar”, vagyis: nemzetközi.

    Egy kubista kép jöhet bárhonnan, kubista marad. Filla vagy egy nyolcakos – mindegy. Annyi a különbség, hogy a másodlagosság, az utánérzés, a “hatás” ott van bennük, bármilyen színvonalasak is.

    ( Egy mai Fülep Lajos /ilyen nincs és várható időn belül nem is lesz / megírhatna egy új magyar művészetet…)

    A Somlóval készült írást ismerem, természetesen.

    Mit gondol, milyen tanácsokat adhatott Somló az évi kb. 60.000 fontos ( ez nem rossz fizetés arrafelé sem! ) tagdíja megfizetése ellenében?

    Semmilyet. Senki nem volt kiváncsi rá, ahogyan a magyarnak nevezett művészetre sem. ( Ha az ellenkezője lenne igaz, akkor egy megfelelő marketing írás keretében már rég beszámoltak volna róla.)

    Eredménye annyi lett a befizetésnek, hogy orosz gyűjtőkkel egy asztalhoz ülhetett, kaphatott egy Tate-es névjegyet, feltűntethette mindenhol, hogy ő a Tate k-európai külső tanácsadó testületének a tagja.

    És, és – odaajándékozhatta a Kaszást. örök időkre megörökítvén ezzel a Somló-Spengler gyűjtőpáros nevét. Aki majd száz év múlva a magyar művészetről és műgyűjtésről ír, annak számára kihagyhatatlan lesz ez az ajándék.

    Nemhogy elítélem, éppenséggel támogatom és elfogadom a gyűjtőpáros akcióját ( a gyomrom mozgását igyekszem közben fékezni! ), mert a minden ember életében legfontosabb irányba mozdult el: a nyomhagyáséba.

    El fognak múlni, a gyűjteményük felszabdalódik, néhány könyvben majd megemlítik a nevüket, de a Tate örökre ottmarad!

    (Kérdését, amely az utolsó 7 (!!) sorában van elrejtve, nem értem.)

  • fauna secreta

    @IPARTERVES:

    Az utolso kérdésben nincs semmi elrejtve.
    Azt kérdezem hogy az a tény hogy ez a munka a Tate tulajdona lesz (vagy mar az) valtoztat e Kaszas Tamas magyar-intézményi megitélésén.
    (Ezt raadasul ugy kérdezem hogy fogalmam sincs ki K.T. és, különösen, hogy vannak e munkai magyar közgyüjteményekben, muzeumban, kiallitasokon.)
    Mindez feltételes modban : azaz a Tate-network koncentrikus körének radiusza terjed e odaig hogy egyben befolyasolja a magyar intézményi megitélést is.
    (Ez a kérdés természetesen abban az esetben érdektelen ha a közgyüjtemények és muzeumok “tele” vannak Kaszas munkakkal. Erröl az artportal nem ir.)
    Feketén-fehéren : egy magankezdeményezés (S.Zs.),
    és ez itt elsösorban egy magvalositott, (-sult) szandék :
    1. tagja leszek (és késöbb, ‘vagyok’) a Tate-networknek,
    2. elöre-elfogadottan felajanlok-ajandékozok
    egy müvet amelyre, következésképpen,
    a Tate respektabilitasanak, tekintélyének, pecsétje kerül.

    3. Mindez (1.,2.) döntö lesz ahhoz hogy K.T. magyar közgyüjteménybe, stb. is kerüljön.
    Amennyiben ez igy lenne abban az esetben S. Zs. egy magyar, jollehet kisebb de nem kevésbé strukturalt, (vagy strukturalodo) networkjében
    (amelynek “alkalmi centruma” ö sajat maga
    és a Tate csak egy “komponens”)
    befolyasolt egy/több magyar intézményt.
    (Ez is egy, indirekt, “diktatum”.)
    Ha ezeket ovatosan irom az azért van mert nem tudok mindent.
    De ez, és ezt nem kell irnom maganak, igy müködik.
    (Illetve, nem-kell-még-egy-szer-leirnom-maganak
    mert 5 éve mar leirtam “a galéria” kapcsan.
    Csak akkor a “méltosag” szot hasznaltam
    (a respektabilitas vagy a tekintély helyett)
    és ez a szo, természetesen, ma is ugyanugy érvényes.)

    ——
    Amit irt érdekel. De most mar sokat irtam.
    De még annyit : harmincharom év ota
    a nemzeti müvészeTEKböl élek és pontosan tudom
    hogy miröl beszélek.
    Nemzeti müvészet nélkül nincs üzlet ! ! ! ! ! !
    A Tate is a nemzeti müvészet fellegvara.
    (Vagy a talan a müvészet a nemzetért.)
    Pontosan abban az értelemben ahogy az a 12 szereplöben az elhangzik !
    Ezt a kifejezést hasznaljak
    “masok altal kitalalt konstrukcio” (az egyezmény).
    Ne legyen ironikus S. Zs.tal.
    Ö is ennek a konstrukcionak egy komponense.
    De ez életszerü.
    Miröl ir Vasari ha nem erröl ? Es Balzac ?
    Aki ennek ellentmond az hülye és sötét szittya.
    (Most az egyszer megkimélem a karminofobiamtol.)

  • IPARTERVES

    Iceberg:

    Sötét szittya vagyok.
    Maga meg Kassák?

    Egyetlen dologról feledkezünk meg: a mű, amelyet adományoztak, a munka, amelyet megvásárolnak másutt – milyen minőséget képvisel?

    Általában véve: képvisel-e valamit önmagán kivül? ( És kell-e képviselnie? – nem tudom. )

    Kaszást nem ismerem, sőt, azt is mondhtanám: a korosztáláynak alkotóit sem ismerem.

    Nem is érdekelnek ( nem is belőlük élek, hogy kötelező legyen az érdeklődésem fenntartása ).

    Nem tudom, hogy a magyar múzeumok foglalkoztatja-e most, hogy Kaszás művet szerezzenek be, mert a Tate-nek felajánlottak egyet.

    Lényegében számomra mindegy is. A művészeti túltermelés lecsapolásának egy gyönge pillanata lehet ez is, de aztán elmúlik.

    Az egész buli számomra a gyűjtői terjeszkedés aktusaként értelmezhető, amely szerencsésen egybeesett egy nemzetközi (!) intézmény finanszírozási átstrukturálódásával, amely során megbecsüli az évi pár ezer fontos “tagsági díjakat” is.

    A k-európaiak helyét és fontosság jól mutatja az, hogy a Tate meg sem jelöli őket – http://www.tate.org.uk/download/file/fid/43299. Majd ez is változik, de sokat kell még küzdeni érte.

    Somló még fiatal – bár azért nem annyira -, van ideje rádolgozni és kivárni. Ha 60-70 évesen is, de feltűnhet majd valamely Tate bizottságban.

    Ha ő nem, akkor más. Bár nem nagyon látszik olyan magyar gyűjtő, aki ilyesmire aspirálna. Sőt, úgy látom, a műgyűjtés megint elmerül a névtelenség világába.

    Ott is a helye.

  • fauna secreta

    @IPARTERVES:

    Egyaltalan nem mondtam hogy sötét szittya ! ! ! ! !
    Ellenkezöleg !
    “Egyetlen dologrol . . .”
    Nem feledkezünk meg !
    De jobb igy volt hogy ezt maga irta le elöször . . .:D
    Késöbb !

  • fauna secreta

    @IPARTERVES:

    Mindennel nem érthetek egyet.
    Vagy inkabb ugy irom hogy a maga véleménye mellé
    teszem a enyémet.

    “A” müröl nem feledkeztünk meg.
    Mar csak azért sem mert azt Somlo Zsolt hozza éppen létre
    azzal hogy eljuttatja K.T. tornyat Londonba.
    Ez még akkor is mü ha, egyenlöre, befejezetlen.
    (Söt ez a befejezetlenség egyben a lényege is.
    Az artportal kérdésére
    ‘mi az elöny abban hogy (valaki) részt vesz a testület (Tate) munkajaban ?’
    ezt kertelés nélkül S.Zs. meg is mondja
    “Természetesen a tagsag legnagyobb elönye a kapcsolatRENDSZER.”
    Es mi mas is lenne egy kapcsolatrendszer épitésének,
    legalabbis egyik és fontos, feltétele
    mint annak a befejezetlensége. )
    Tehat arra kérdésre hogy mi is Kaszas T. müve,
    értelmetlen valaszt keresni azokutan
    hogy Somlo Zsolt a (Tate) tagsaggal
    immar a Tate-franchise
    elönyeit tudhatja magaénak.
    Azaz Kaszas T. müve immar az amit ‘elözöleg elfogadva’
    Somlo Zsolt a Tate-nek ajandékozhatott. Pont.
    Egy olyan mü amely mindenekelött egyik (!!!!) inkarnacioja
    az orosz milliardosok, a Tate, a Tate kuratora (!), a lengyel,
    a roman, szlovén stb. gyüjtök, kereskedök, Somlo Zsolt, stb. alkalmi érdekszövetségének.
    Az ÉRDEKszövetségröl S.Zs. beszél is :
    “Bevallom tartottam* a bizottsagban helyet foglalo orosz milliardosoktol de alaptalannak bizonyultak elöitéleteim**.”
    * tartottam ? Vajon miért, ha itt nem
    az érdekek csapnanak össze ?
    **Azaz ök is csak a Tate-franchise miatt voltak ott mint én.
    Ök is csak a hiusag vasaran voltak. . .
    (Legalabbis latszolag.
    Valojaban azonban üzlet vasaran vannak mindannyian.
    Ebben a müvészeti üzlet szinte masodlagos.)

    De hol itt a ‘diktatum’ ! ! ! ! 😀

  • IPARTERVES

    @fauna secreta:

    Egyenlőre = egyelőre. Ez nagyon béncsa a nyelvérzékemet!

    Híve vagyok a nyitott mű tételének, még akár a szerzőnélküliségnek is, de ne tévesszük össze a mű létrehozását és a mű áruba bocsátását. Két külön, de összekapcsolódó gesztus az.

    Hol a diktátum? – kérdi sokadszor is.
    Hol? Hát a rendszer maga a diktátum.
    Úgy, ahogy van.

  • fauna secreta

    @IPARTERVES:

    ‘Egyelöre’, sajnalom.

    “de ne tévesszük össze a mű létrehozását és a mű áruba bocsátását”

    Most és itt, pontosan erre az esetre vonatkoztatva,
    kifejtené mire gondol ?

  • IPARTERVES

    @fauna secreta:

    Iceberg, egyszerűen arra a különbségre gondolok, ami egy műalkotás minősége ( immanens? ) és a műalkotás köré szerveződő, arra rátapadó marketing.
    A kettő itt elválasztható egymástól, ugyanis világosan elkülönül az ajándékozás gesztusa ( bent leszünk a Tate-ben ) és a mű ( ami olyan, amilyen, de inkább mégolyanabbnak mondanám az én már konzervatív ízlésem alapján ).

  • fauna secreta

    @IPARTERVES:

    A vilagért sem akarom bonyolitani, de ha következetes akarok lenni :

    /maris elöre: a ‘következetesség’ nem biztositéka annak hogy igazam van)
    (természetesen, mint mindig,
    azt gondolom hogy igazam van :D/

    tehat ugy gondolom hogy a mü maga az ar. Az az ellenérték amelyet Somlo Zsolt fizet azért hogy ö maga a (Tate-)network operativ tagja lehessen.
    (Azaz, egy bizonyos vonatkozasban, aru.)

    Ennek az arnak (a mü) a mibenléte, amit maga kritizal, én pedig azt irom hogy ez, a mibenlétre célozva, hogy “diktatum”.
    Ez a két viszonyulas (a lehetséges kritika és a diktatum) nem taszitja vagy zarja ki egymast, söt, csak két különbözö mezön
    van (amelyeknek természetesen létezik együttes olvasata, söt).
    operativ : valaki ad egy intézménynek 10.000 fontot évente.
    Ez önmagaban mar, minimum, önértékesitö és tiszteletremélto, azontul hogy nyilvan szaz és szaz intézmény müködik igy
    és ezer és ezer adakozo van.
    De mindez még nem operativ.
    S.Zs. ajandékozott. Ez egy lezarult folyamat.
    (Nem holnap reggel fog ujra ajandékozni.)
    De ez a “lezartsag” egyuttal a “befejezetlenség” feltétele is.
    Az a “befejezetlenség” amit a network különbözö tagjaival valo kapcsolat folyamatossa tétele, elmélyitése reprezental.
    Azontul persze hogy, immar mint a ‘ajandékozo’, egy megerösödött, tekintélyt-nyert, méltosagteljes pozicioba
    került a network mas tagjaival, egyidejüleg, ‘szemben’ és ‘mellett.
    Mindez amit (vazlatosan) leirok természetesen
    a Tate stratégiajanak része(!) is egyben.
    Egyaltalan nincs szo 10.000 fontrol (= peanuts).
    Itt a mar korabban felsorolt orszagok gazdasagi, medialis, stb. elitjéröl van szo akik azzal a kimondatlan (!!!!!) feltéletellel ajandékozHATNAK hogy egyben azokat a müvészeket
    tamogatjak (promotion)
    is akik a Tate falai közé kerültek vagy kerülnek.

    Azaz a Tate-franchise (operativ) létének ténye,
    az ajandékozassal kapcsolatos döntések, stb.
    egyben bizonyos müvészek produktumaival kapcsolatos pozitiv vagy negativ, jollehet indirekt, döntések is. (a diktatum)
    Ez S.Zs. esetében a magyar müvészekre vonatkozik.
    De egy lengyel ajandékozo esetében a lengyel müvészekre.
    Nem azt mondja S.Zs hogy érdeklödik mas k.-europai orszagok müvészei utan is ? (és a portugal müvészek ?)
    Ez a diszpozitiv természetesen sokatmond a Tate és altalaban az intézmények a kortars müvészettel kapcsolatos kaotikus vagy függöviszonyu értékrendjéröl.
    De ha akar még, tisztelt Titanic, akkor sokatmond a
    kortarsmüvészeti kritika ad hoc voltarol, a kortarsmüvészet,
    mint ideologia,
    a pénzzel valo kapcsolatarol,
    a kortarsmüvészet egyfajta privatizaciojarol.
    (Es sokatmond a Tate vagy mas intézmények, feltételezett, tévedhetetlenségének nevetségességéröl söt, és csak 100 évre tekintek vissza, az “idö vasfoganak” nevezett vicces koncepcio helyett inkabb az idö acélfogarol is.)

    De képtelen vagyok mindebben Somlo Zsoltot negativnak latni. Mindenekelött az ambicioit latom.
    Föleg azutan hogy megnéztem ki ö.
    Nem rohatom fel neki hogy ambiciozus.

    De a maga kommentjére
    ” . . .és a mü ( ami olyan, amilyen, de inkább mégolyanabbnak mondanám az én már konzervatív ízlésem alapján ).
    valaszolok.
    S.Zs. ambiciozus de azért ami ajandékoz kritizalhato is akar.
    De most mar sokat irtam.

  • IPARTERVES

    Iceberg:

    Ha elfogadom a helyzetleírását, vagyis azt, hogy a pénnzek megváltható gyűjtési stratégia a tate és más korátrs és kevésbé kortárs gyűjtemények legsajátabb stratégiája és ma már a rendszer része, akkor feltétlenül szükséges két további szereplőt is venonni.

    Az állam mint finanszírozó az egyik, a művész mint olimpuszi alak a másik. Az előbbi nem akar több pénzt áldozni az általa mint szervezet által nem igazán kedvelt művészetre, míg az utóbbinak kétszeresen is létérdeke az, hogy egy köz-gyűjteményben szerepeljen: anyagi és erkölcsi.

    Amikor a rendszer kimelkedően fontos résztvevője lesz a pénzzel rendelkező gyűjtő, aki azért száll be, hogy személyes tekintélyét ( ” a Tate advisory tagja vagyok” ) a szervezet karizmájával erősítse, akkor nem tekinthet a gyűjtőre mint ártatlanra.

    Használja és kihasználja a lehetőséget, méghozzá a saját előnyére.

  • fauna secreta

    @IPARTERVES:

    Most nincs idöm hosszan irni, és csak annyit hogy

    egyaltalan nem tekintettem a ‘gyüjtöre’,
    annak globalitasaban,
    mint”artatlanra” !
    A ‘gyüjtö’, ebben az esetben egy konkrét személy aki a (magyar)
    gazdasagi elit egyik komponense,
    és harom, egymasba-fonodo, egymast-erösitö
    de, egyidejüleg, külön-külön is behatarolhato network konstellaciojanak aktiv eleme :

    -Tate (tag)

    -budapesti müvészeti szcéna (vevö) (egyelöre !)

    -és, természetesen, a sajat gazdasagi poziciojat fejlesztö
    és (remélem) a sikerre törö, aktora. (vallalkozo)

    Azt hogy ennek az utobbinak az érdekében felhasznalja
    a Tate-network biztositotta (de a müvészettöl független
    esetleges, vagy jövöbeni, elönyöket)
    ezt azért nem rohatom fel neki. Söt.

    (artportal: “. . .Nagyon jelentös gyüjteményeket és VAGYONOKAT képviselnek, JELLEMZÖ modon az USA-ban vagy Londonban élnek.”)
    Azaz ebböl nem is csinal titkot. (a ‘jellemzö’ vicces)

    Nem irhatom neki hogy bébi, légy inkabb szegény hogy aztan
    ne kelljen sokat szenvedned azért hogy mégszegényebb lehess.
    Tehat ebben az esetben, és csakis ebben,
    (a maga szavaval)
    “artatlan”.
    —–
    De bevonjuk a két masik szereplöt is, iparterves.
    Ugy, hogy Somlo Zsolt sem marad majd ki.

  • IPARTERVES

    @fauna secreta:

    Iceberg, a gyűjtői oldalról néztem a kérdést.

    Engem a vállakozói része nem érdekel.

    Megjegyezném, a vállalkozóság addig érdekes, amíg a multi keretei között zajlik.

    Utána, ha lesz ilyen, márpedig lesz, mert az idősödés és az idők változása ezt hozza, félelmetes esés következik be.

    Ez a “rendszer”.

  • fauna secreta

    @IPARTERVES:

    A vallalkozoi részt csakis azért emlitettem mert
    a “network konstellacio” része.
    A ‘diktatummal’ kezdtem és végülis engem valojaban csakis az érdekel, de idöközben, azért hogy intelligibilis legyek,
    kénytelen vagyok ennek a konstellacionak a különbözö ramifikacioira is kitérni.
    Föleg ugy hogy az allamot is megemlitette.
    Helyesen.

    ezt a melléütések miatt nem értem (ma délben irta) !

    ” . .vagyis azt, hogy a pénnzek megváltható gyűjtési stratégia a tate és más korátrs és kevésbé etc. . .

    “Utána, ha lesz ilyen, márpedig lesz, mert az idősödés és az idők változása ezt hozza, félelmetes esés következik be.”
    TALAN értem hogy mire céloz.
    De maradjunk a konkrétumoknal és felejtsük el a projekciokat.
    Holnap.

  • IPARTERVES

    Iceberg: a Konkrátumokta a mi szerető államunk teremti: nem lesz kurátori kpézés, nem lesz összehasonlító irodalom- és művészettudomány ( minek is ? ).
    Lesz helyezze, amint mondta: a diktátum és a pénzes gyűjtők múzeuma.
    Hő, de kicseszett jó, hogy én már erősen kifelé megyek ebből a világból!

  • fauna secreta

    @IPARTERVES:

    Nyilvan, mint egy monomanias, ismételgetni fogom azt amit
    mar irtam.
    Mar csak azért is hogy valakivel legalabb egyetérthessek.
    (Bar az hasznosabb ha ebben nem vagyok azért olyan biztos . .)
    Azt maris elörebocsatom hogy a fenntebb leirt,
    néha egy ujabb nézöponttal kiegészitett,
    séma értelmetlen is lehet. (Tehat nem “helytelen”.)
    Azért értelmetlen, mert mégha bizonyos tapasztalatokkal
    egybeesö konkrétumokbol is indultam ki,
    az az intézmény (gyüjtö) amelynek egy magyar is tagja (gyüjtö)
    egy olyan gyüjteményt épit amely tökéletesen független a mükereskedelem valtozasaitol, esetleges palfordulataitol,
    a magangyüjtök itéleteitöl, a galériak üzleti érdekeitöl.
    Söt tévedhettem akkor is hogy egy magyar gyüjtöt (tag) belehelyeztem ezekbe a fennti sémakba.
    Elsösorban azért tévedtem mert nem vettem figyelembe azt
    hogy a magyar gyüjtö szenvedélyesen szereti,
    élvezi a müvészetet, amellyel mindenekelött intellektualisan gazdagito viszonya van – és az elöreelfogadott ajandékozas
    utan is – az uj szerzeményekkel kapcsolatos érzelmeit
    tovabbra is a müvészeti emociokat rejtegetö, csatos
    és gondosan örzött, emlékkönyv örökiti majd meg.
    Természetesen a kiadasok és bevételek
    szigoru szürkekönyve helyett.

    Mondja Iparterves nincs nekem ennél jobb dolgom minthogy
    ezt a szöveget farikcsalom ? 😀
    Ezt irtam feljebb :” . . a Tate vagy mas intézmények, feltételezett, tévedhetetlenségének nevetségességéröl . .”
    A gyüjtés, vagy altalaban a gyüjtemény, legyen az intézményes vagy magan, mindenesetben tükre annak vagy azoknak
    akik ezt az intézményt vezetik. Vagy annak a gyüjtönek
    aki évek vagy évtizedek ota vasarolta a képeket vagy targyakat.
    Ez eddig banalitas. Természetesen minden gyüjteményben
    vannak késöbb fontosnak bizonyulo vagy az idök soran lassan “kifarado”, vagy egy ujjabb kontextusba került targyak.
    De ezek, együttesen, többé-vagy-kevésbé, meghatarozzak a gyüjtemények arculatat és, egy gyüjtö esetében egyszerre kalauzok is valaki életében. Ez is banalitas.
    De az mar kevésbé banalitas ha azt irom hogy
    a Tate-network egyik funkcioja a “tévedés” kizarasa.
    A ‘többé-kevésbé’ elkerülése. Azok a targyak amik a
    Tate tulajdonaba kerülnek egyben a network olyan gazdasagi “védnöksége” alatt is allnak amelyhez a Tate tekintélyt és
    elöbb-utobb az arveröhazak, a hiusag vasaran és elözékenyen, mértékegységet kölcsönöznek.
    A Tate mindenekelött egy épület de benne személyek
    döntenek akik szemelött tarjak a sajat karrierjüket is.
    Nyomot akarnak hagyni maguk utan de nem olyat amit
    a raktarak sarkaban öriznek. Tehat jobb ha nem tévednek.
    Es mi mas lenne mindebben a mérce ha nem az üzlet.
    De nem azért nem tévednek mert a Holdrol jöttek hanem
    mert körülbastyaztak magukat azokkak akik – egyszerre
    szabadon és viszonylagosan (!) korlatlan pénzzel rendelkeznek
    ugy hogy egyidejüleg a közös és a sajat gazdasagi érdekeik védelme is motivalja öket.
    Azaz ebben a sémaban mindenki függöségi viszonyba kerül beleértve az intézményt is.
    Ettöl a diktatum még diktatum marad.
    De hol a torony ?

  • fauna secreta

    @IPARTERVES:

    Oh, most latom hogy irt.
    Ahhoz hogy hogy nem lesz kuratorképzés sajnos nem tudok
    hozzaszolni.

    Viszont van Robert Capa Haz ! ! ! ! ! Hoppa !

    (Megtakarithattak volna talan valamennyi pénzt ha vettek volna
    egy olyan polcsort amelyen elfér 250-300 könyv.
    Kb. ennyit kell ahhoz elolvasni ahhoz megértsen
    valamit erröl az aki erröl ir. (+1 amiben nézi a képeket)

  • IPARTERVES

    @fauna secreta:

    Iceberg – farigcsál?
    Ha nincs jobb dolga…

    A függő viszonyban az a kérdés, hogy ki mennyire és miért függ a másiktól?
    Véglegesen?

    A piac mint a közgyűjtemény mértéke és mérője? Ez biztos?
    És emlyik piac?
    A látogatói vagy a támogatói?

    A mi hazai “piacunk” torz és az új múzeumépítések ezt a torzót teszik “örökkévalóvá”.

    Egy Nemzeti Galéria-Ludwig kombó például mókás együtteskén hathat, különösen, ha az 1945 utáni művészet bemutatására törekszenek majd úgy együtt.

    A Szépművészeti meg mindazt, ami korábbi.

    Követik az aukciós házak “művészettörténeti” szakaszolását. Minek ide több művészettörténész egyáltalán?

    Így épül a torony.

  • fauna secreta

    @IPARTERVES:

    Elöszöris : ne gondoljon ram rögtön mint egy karogo varjura
    vagy erre az egészre mint az apokalipszis elöszelére.:D
    Mindettöl azért vannak és lesznek akik élvezik a müvészetet,
    vesznek olyan targyakat amelyek néha emelkedettséggel
    töltik meg a napjaikat stb.
    Persze olyanok is lesznek akik miutan a Rokus-kapolna gyontatoszékében töredelmesen bevalljak
    hogy egy késönyari, és almatlan, éjszakan megkisértette
    öket az az olyannyira nevetséges mint fenyegetöen kiközösitö
    gondolat hogy a vascsö nem egy gumibot.
    Aztan, immar feloldozva, megnyugszanak : mindez
    csak egy illanno pillanat volt és masnap ugyanugy hisznek
    majd abban amire azt mondjak nekik hogy hinniök kell.
    De ettöl maga még nyugodtan sétalhat a budai hegyekben.
    Különösen ugy hogy ez a ‘torony’ sem nélkülözi a humanizmust.
    Itt is hus-vér emberek ténykednek csak egy olyan térben
    amelyröl korabban azt hitették el velünk hogy közös.
    Ezt a feltételezett közös teret sejteti (Illusions perdues)
    – jollehet naivan –
    az artportal kérdése is.

    kérdés :
    “A magyarok közül ki volt a listan
    és valasztottak magyar müveket ?” (a Tate listajan)

    Somlo Zsolt : “Ez egyenlöre nem publikus de annyit elarulhatok, hogy magyar müvész is szerepelt szerepelt a listan. . . . .”

    Ez a valasz, amely legalabb olyan céltudatos mint amennyire
    kevéssé diplomatikus, egy szabadalom ipari felhasznalasanak elözményeit sejteti. (ami természetesen nem publikus)

    Hagyom hogy ezen majd maga tünödjön :

    S.Zs. : “Jo érzés volt komoly nemzetközi szakemberek
    és gyüjtök körében KEPVISELNI a magyar és régios ügyeket.”

    lejjebb : “Magyarorszagot Küllö Péteren és rajtam kivül a londoni
    és stockholmi galérias, Carl Kostyal is KEPVISELI.”

    De ennél érdekesebb a DIK-TA-TUM. 😀

  • IPARTERVES

    “Műgyűjtőként tudnak-e tenni valamit a hazai kortárs művészekért is?

    A műtárgyvásárlás, a gyűjtés csak egy része a tevékenységünknek. Mint a régió egyik jól ismert műgyűjtője, Zsolt három évvel ezelőtt meghívást kapott a Tate Modern orosz és kelet-európai akvizíciós bizottságába. Nagyon aktívan dolgozik azért, hogy magyar művészek munkái bekerüljenek a Tate gyűjteményébe. Emellett 2015 januárjától a Centre Pompidou által létrehozott Groupe des Amis de la Photographie alapító tagja. Ez is egy akvizíciós bizottság, ami a múzeum fotógyűjteményének további bővítése céljából jött létre. Mindkét csoport tagjai tanácsadói munkájukkal segítik és finanszírozzák, hogy kelet-európai művekkel egészüljön ki a két intézmény anyaga.”

    Bizony ám!

  • fauna secreta

    @IPARTERVES:

    Azt hittem hogy mar réges-régen elfelejtette ezt az egészet és jol nyaral.

    Tavaly ota, (és még harom évig?), a Beaubourg alkalmaz egy lengyelt
    (Karolina Lewandowska) aki valoban azzal foglalkozik hogy, elsösorban a haboru utani (1950-80), kelet-europai fotot tanulmanyozza és +.
    (Többször talalkoztunk de én azért könyveken és folyoiratokon kivül nagy segitség nem vagyok. Különösen nem, a többször és hangsulyosan, emlegetett szponzorok keresése ügyében. . .)
    Eppen egy éve, tavaly augusztusban, aztan volt Pesten is ahol talalkozott ‘olyanokkal’ is akik finanszirozzak is az esetleges jövöbeli vasarlasokat.
    (Az hogy a Pompidou “létrehozOTT” valamit amelynek
    egy Pompidou-n kivüli egyben “alapitotagja” is lenne,
    talan egy kicsit “ellentmondas”, de ez nyilvan egy ujsagiroi eliras.)

    (Ebben lathatnék analogiat azzal amiröl egy honapja beszéltünk.
    De erröl az esetröl eszembe sem jutna a ‘diktatum’ szo.
    Mindenekelött azért tudom miként születik ‘A’ döntés
    a/egy fotografiaval kapcsolatban.
    A valasztasi lehetöségek összehasonlithatatlanul redukaltabbak
    az un. kortarsmüvészethez képest.
    Es akik döntenek (illetve AKI dönt) annak nagyon hatarozott véleménye van és nem lehet neki valamit “bevasalni”.
    Mindenesetre, és csakis, a mü egy bizonyos fotografikus hagyomanyba és gondolkodasba valo beleagyazottsaganak hogyanja és mibenje figyelembevételével születik majd a döntés.
    (Tehat önmagaban a “fotopapir” mint “hagyomagy” kevés.)
    Es nem-utolsosorban az dönt majd, és egyszemélyben
    (most a Pompidou-rol van szo),
    aki azt a gyüjteményt vezeti (3 éve ?),
    (és akit legalabb husz éve jol ismerek,
    tehat tudom miröl beszélek).

    Meglepö. Ezzel nem értene egyet ?

    “A ma már nevetségesnek tűnő,
    kozmopolita értelmiségi hurráoptimizmushoz, ami a globalizációt kiegyenlítő folyamatnak látja, a kulturális kisajátítást pedig „újabb formakincsekből merítésnek” gondolja, . . stb.

  • IPARTERVES

    @fauna secreta:

    Sajnos megjhaladja csekély értelmemet, amiről ír.

    De jó ha észben tartja: a Mindshare, ahol gyűjtőnk ügyvezető, most nyerte el a magyar kormány megbízását két másik cég mellett 25 milliárdnyi ( egyszerűbben: 82 millió eurónyi ) kommunikációs munkára.

    A döntés=pénz.

© 2017 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány