Természeti alakzatok

A tér fogalmának megjelenése a városok történetében az urbanizálódás biztos jele. Az a hely, ami a közösségeket, tagjaik vállalt vagy kényszerű összekapcsolódását mindenki számára egyértelmű határozottsággal megjeleníti – ürességénél, megformáltságánál fogva mindig absztrakt, jel értékű eleme az emberi együttélés struktúráinak. Függetlenül a formáló szándék meglététől vagy az értelmezések sokféleségétől és erőviszonyaiktól, a tér, sokkal inkább mint az épületek sokasága, a város központi alkotó eleme: összetevői, határai, működése kijelölik a benne lehetséges életformák kereteit is. Ilyen értelemben a városi tér hosszú ideig a természet antitézise is, ahogy a települések természeti zónái, a parkok és ligetek is az adott korok kulturális természetképzeteit jelenítették meg, legyen szó barokk kertekről, Jefferson kontinens léptékű telekkiosztási hálózatáról vagy kortárs városi parkokról.

Kép forrása: Panoramio

Ha a periféria természeti közegét tekintjük, a gazdálkodás nyomaiba vagy a be nem épített, esetleg felhagyott területek átmenetiségébe, esetlegességébe is ezt a korszakos képzeletet láthatjuk elvegyülni. A nagyvárosi életet, az iparosodás árnyoldalait kritizáló mozgalmak rendre itt találták meg jövőbeli vízióik terepét, legyen szó a kertváros-mozgalmakról, vagy modernizmus higiéniai és funkcionalista elképzeléseire építkező lakótelepekről. Bár radikálisan eltérő utakat jártak be és működésük, tereik szinte összeegyeztethetetlenek, mindkét jelenség forrása a nagyvárosi életforma kritikája és a természettel újrafogalmazott kapcsolat. További közös elemük az is, hogy sokáig nem szakítottak kritikájuk tárgyával, sőt, leginkább ahhoz képest határozták meg magukat (lásd a szuburbia szó eredeti, értékítéletet is hordozó jelentését: szub-urbánus) – és az is, hogy a technológiai fejlődés, a kritizált iparosodás központi szerepet játszik az életformák megvalósításában és tereik kialakításában. Az idilli közösségek fenntarthatóságához már a kezdetektől hozzátartozott a hozzájuk vezető gépesített közlekedés és az előregyártás, legyen szó Levittown elődeiről és leszármazottairól, vagy a világháború utáni új városrészekről: különbségeik leginkább gazdasági és politikai modellekben keresendők. 

 Levittown, a szuburbánus lakónegyedek őse 

A természetben kialakított terek metaforái is ezeket konzerválták: a kertváros központi eleme – a kert – a magántulajdon és a függetlenség ideális egységeit sorolja egymás mellé a végtelenségig, így tömve el a látóhatárt képletes és fizikai értelemben egyaránt. A szuburbánus természet átjárhatatlan és jelzésszerű: minden kerítésen belül újraindított rendszer, amit legfeljebb a fennmaradó, kezeletlen zónák és a közlekedési útvonalak hasítanak fel, amikkel közösséget nem vállalhat. Ebben a széttöredezett ökoszisztémában a közösségi zöld felületek egyformán lehetnek a távoltartás vagy álcázás eszközei, de akár rejtélyesebb tevékenységek alapelemei is. A kertvárosi terekben az eligazodás egyre gyakrabban technológia-függő: a zsákutcák, egyirányú útvonalak elsősorban a célforgalmat támogatják, és így a tájékozódás és a megismerhetőség, a város nyitottságának víziója leginkább térképek és koordinátákra építkező mobil eszközök használatával tartható fenn. Ugyanakkor a kertvárosok közösségi térhasználata problémamentesen veszi birtokba a beépítetlen maradék-zónákat, szomszédos tájelemeket: az infrastruktúrák állami és a szolgáltatások kereskedelmi terei mellett ez a látható tulajdonos nélküli közeg adja a szimbolikus tartalmaktól mentes közterek lehetőségét.

Kép forrása: Panoramio

Lakótelepi tér, olyan értelemben, ahogy azt a történeti városban ismerjük, nem létezik. A változatos méretű városépítészeti együttesek terei eredetileg funkcionálisan elkülönülő, jellemzően park-szerű környezetet hoztak létre, amit az évtizedes használat szinte mindenhol átstrukturált. Az életformák változásain túl ez az eredeti tervezői elképzelések felülbírálataként is értelmezhető: az utópisztikus, naiv, ugyanakkor bátor modernista gesztusok mai folytatása voltaképpen a lakótelepek rehabilitációjának ki nem mondott, központi kérdése.  

A lakótelepek tereit a bőség, a strukturálatlanság, az informalitás, illetve légifotó-perspektívából az ezeknek szinte ellentmondó kristálytiszta tárgyilagosság jellemzik. Ez a külső szemlélő számára leginkább lepusztultnak, diszfunkcionálisnak, szinte anti-urbánusnak tűnő táj azonban kifinomult belső renddel bír, ami kimondatlan kódként irányítja az itt lakók térhasználati szokásait és kommunikációját. A ‘táj’ fogalma esszenciálisan tartalmazza azt a különbséget, ami a hagyományos város nézőpontjából a legszembetűnőbb: az épületeket övező terek vizualitása és használata is a természeti, településeken kívüli létre emlékeztet. A mezőn átvágó, gyakorlatias és önző közlekedés keveredik itt a parkok kontemplatív, sétáló, rekreációs hangulatával. Nem véletlenszerű tehát a környezet eróziója: a használat módjai nem felelnek, de nem is felelhetnek meg a felkínált lehetőségeknek, pontosabban: az elhasználódás megjelenési formái hasonlatosak a természeti tájak elhasználódásához: csapások, lerakóhelyek, táborok váltakoznak az elhagyott szegleteket visszabirtokló növényzettel. Jól illeszkedik ehhez az a szinte szükségszerűen belső narráció, ami jelentéssel, történetekkel ruházza fel ezt a közeget és használatának nomád stratégiáit. A városias terekhez képest itt hiányzik az a tárgyi lépték ami képi alapot adhat egy szövegszerű, fennmaradni képes olvasatnak, így a történetek többnyire egyének vagy mikroközösségek szintjén tudnak csak fennmaradni – az olyan megközelítések mint Békés Pál Kétbalkezes varázslója (aki voltaképpen a történelmi város ráolvasásával forgatja fel a lakótelep megfoghatatlanságát) vagy Beöthy Balázs lakótelepi indián-történetei személyes értelmező rendszereket teremtenek egy szokatlan közeg megszelidítésére.  

Beöthy Balázs munkája a Trafóban

Michel de Certeau a városi terek jelentését két fő nézőpont átfedéseként írja le: a madárperspektíva, ami széles körben csupán a repülés és a modernizáció teremtette magas lakóépületek elterjedésével vált ismertté, alapvetően a hatalom szerkezetét jeleníti meg. Ezzel szemben az utcán járók számára a város ugyan csak töredékek folyamatosan változó kollázsa, viszont ők azok akik a hely részleteit, a rejtekeket, a szabadság lehetőségét megteremtő zugokat és útvonalakat ismerik. A kertvárosokban, a lakótelepeken – a periférián ezek a nézőpontok ritkán jelennek meg egyszerre. Talán éppen ez a hiány az, ami ennek a területnek a látszólagos megismerhetetlenségét, idegenségét okozza.  És tulajdonképpen ez lehetne az a szál, aminek mentén a rehabilitáció, vagy gyakran az eredeti, meg nem valósult tervek folytatása és átformálása elképzelhető lenne: a periféria természeti világának közösségi tereit definiálatlanságuk ellenére a nagyon rövid múltra visszatekintő történetek fogják össze. Az a technológiai felhő, ami ma a periféria bármely pontjain ugyanúgy elérhető mint a történeti városban, nagy hatással lehet ezeknek a közösségi infrastruktúrává alakítására. A kertvárosok átjárhatatlan világát megnyitó és értelmezhetővé tevő eszközök máshol éppenséggel határokat, sűrűsödéseket, játékszabályokat hozhatnának az elengedett vegetációba. 

Ez egyben a potenciál is, amivel a lakótepelek kulturális stigmái meghaladhatóvá válhatnának: a periféria városa akár a megújulás, a szabad kísérletezés terepeként is értelmezhető lehet.

A szerző a MMIKL Kállai Ernő-ösztöndíjasa.

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány