Nagyjából 100 köztéri akció fotó- és videodokumentációját láthattuk a pozsonyi tranzit.sk-ban január 9. és február 1. között. A kiállított anyagot a horvát Vlado Martektől kölcsönzött cím fogta keretbe: az Art Has No Alternative szerint a művészet a nagy politika játékszabályait és a berögzült társadalmi normákat kikerülve, egy alternatív valóság felé vezető úton halad. A kiállítás a ’70-es évektől napjainkig mutatta be a kizökkentés és a (köz)gondolkodás megzavarásának régióbeli példáit. A kiállító tér két termének falát fotók borították, a kisszobában pedig egy videoválogatást lehetett megnézni. Míg a képek közötti feliratok olyan alapakció-formákra hívták fel a figyelmet, mint a sírás, a vetkőzés vagy az utcára fekvés, egy kis térképes kiadvány segítette az egyes művek megértését. Somogyi Hajnalkával, a kiállítás kurátorával művészet és társadalom viszonyáról beszélgettem. A cikk bemutat egy válogatást is a Pozsonyban látott anyagából.
Hajas Tibor: Levél barátomnak Párizsba, 1975, Budapest, részlet I Fotó: Veres Júlia, Dobos Gábor I Kép forrása: artic.edu I „A szocialista államhatalom saját igényei szerint rajzolta újra a privát és a politikai szférák közti határvonalat. Hajas publikus leveliben is a két szféra paradox kapcsolata jelenik meg. Hajas és más művészek is elsősorban egy szubverzív privát életmód-művészeten és nem hagyományos politikai ellenálláson keresztül fejezték ki rendszerkritikájukat.” (Timár Katalin)
Muskovics Gyula: Mit jelent számodra az, hogy a művészetnek nincs alternatívája?
Somogyi Hajnalka: Tömören azt, hogy a művészet nem behelyettesíthető valami mással. Egy nagyon élményszerű kiindulópont volt számomra az eindhoveni Van Abbemuseum Museum of Arte Útil kiállítása, amit épp akkor láttam, amikor elkezdtem dolgozni a tranzit.sk-val az Art Has No Alternative projekten. A kiállítás a „hasznos művészet” fogalmát vizsgálta, a művészetet mint eszközt, amely mérhető, egy adott közösség számára gyakorlati hasznot hajt. Egy archívummal indult, ami „hasznos” művészi gyakorlatokat mutatott be, és szövegekkel magyarázta meg, hogy egyikben-másikban mi a haszon. Nem tetszett, hogy egyrészt olyasmit is bemutattak itt, ami tökéletesen megvolna anélkül, hogy valaki valaha művészetnek nevezné – pl. építészeti munkák, egyéb társadalmi gyakorlatok. Másrészt több olyan projektet is láttam, amelyek nem kevés iróniával reflektáltak a művészet problémamegoldó képességére, mégis direkt módon hasznosuló művekként értelmezték őket. Ezen a kiállításon éppen az a kérdés sikkadt el teljesen, hogy mi is az, amitől valamit művészetnek nevezünk. Ez arra ösztönzött, hogy először is magamnak definiáljam, miben rejlik a művészet sajátossága és társadalmi haszna.
PR csoport: RAINBOW TOURS – csoportos labdajáték-határátlépések, 2011, Budapest. I © PR csoport I Egy nagykövetség az anyaállam területéhez tartozik, bürokráciai hadviselésének vára. Ha egy labda beesik a kertjébe, az egy olyan hiba, amely nincs paragrafusba foglalva, nem lehet kikerülni, vissza kell dobni a labdát. A felügyeleti társadalom hatalomgyakorlásának jelképei válnak így a taktikai frivolitás, a szándékolt komolytalanság áldozataivá. I A projekt videodokumentációja
A művészet haszna szerintem éppen a látszólagos haszontalanságában rejlik. Egy olyan gondolkodásmód és magatartásforma, ami eltér a megszokottól, a konszenzusostól, a mindenki által elfogadott és mindenkiben rögzült rutinoktól, az elvárható, a szabályos, a hasznos vagy a biztonságos viselkedéstől. Megkérdőjelezi azt, amit egy társadalom organikusan vagy egy ideológia hatására alapelvként elfogad. Ellentmond a közgondolkodásnak, a józan észnek, és ezért tűnik teljesen értelmetlennek. És pont ez lehet a haszna, hiszen kizökkent, egy alternatívát mutat fel. A pozsonyi kiállítás ezt a fajta gondolkodást demonstrálja sok-sok példával, és éppen azért utcai akciókkal, mert itt – hasonlóan a Museum of Art Útil anyagához – a lehető legközvetlenebb a kapcsolat a művész és a társadalmi közeg, a művész és közönsége között.
A kiállításon akkumulálódó dokumentumok a művészet hasznosságának praktikus, gyakorlati értelmezését utasítják el. Nem gondolom, hogy a művészet azzal tud igazán hasznos lenni a társadalomban, hogy direkt politizálássá válik vagy szociális munkaként egy bizonyos közösség életkörülményein próbál javítani. Az az érzésem, hogy ez az irányzat nem sokat gondolkozik azon, hogy mi a művészet, talán nem is hisz benne. Felismeri, hogy a kortárs művészet intézményrendszerében van egy olyan szabadon felhasználható tőke, amit el lehet költeni jó célokra. Ez persze nagyon nehezen támadható, de valahol mégis cinikus.
Ewa Partum: A tér legalitása, 1971, Szabadság tér, Łódź. I Kép forrása: obieg.pl I Partum valódi és saját maga által gyártott tiltó táblákat állított ki Łódź centrumában. A megnyitón a várostól kölcsönkért közlekedési táblákat rendőrök őrizték, Partum pedig körbebiciklizte az installációt, és egy megafonba kiabálta a létező és kitalált tiltásokat (pl. azt, hogy tilos tiltani, tilos megengedni).
MGy: A kiállításon kelet-közép-európai példákat mutattál be. Milyen sajátosságokat figyeltél meg a régió köztéri művészetében?
SH: Nagyon világosan látszik a projekten, hogy ez nem egy művészettörténeti kutatás, hanem egy kurátori statement. Statementet csinálni pedig biztonságosabb egy olyan anyaggal, amiben az ember otthon érzi magát. A szocializmusban a régió országai egymáshoz képest nagyban különböztek, más volt a tétje egyik-másik országban a köztérhasználatnak. Míg Romániában szinte semmit nem lehetett csinálni és a ’68 utáni Csehszlovákiában is csak a legminimálisabban észrevehető dolgokat, az egykori Jugoszláviában vagy Lengyelországban sokkal engedékenyebb volt a légkör. Ha nem volt direkt módon politikus, csinálhattál akár fesztiválokat is.
A legtöbb művész, aki a rendszerváltás előtt dolgozott a régióban, nem gondolja, hogy akkoriban politikai művészetet csinált. A régió ’56 és ’89 közötti művészetről szóló Antipolitics in Central European Art című könyvében Klara Kemp-Welch az antipolitika kifejezést – Konrád György nyomán – egy alulról jövő, a civil szférában kibontakozó politikaként használja, ami nem megy bele a mainstream politika, a hatalom játékaiba, szkeptikus a nagy ideológiai narratívákkal szemben, tehát először nem az államot akarja megváltoztatni, hanem a mindennapi életet, a civil társadalmat.
Ján Budaj and Temporary Society of Intense Experience (TSIE): Ebéd, 1978, Pozsony I Kép forrása: garageccc.com I Budaj 1981-es írása szerint az Intenzív Élmények Időszakos Társasága azzal a céllal jött létre, hogy intenzív, pozitív közösségi helyzeteket, élményeket adjon barátoknak és ismeretleneknek egyaránt. Ezen események alapja az örömszerzés, egy közös vágy-kör létrehozása volt. Ennek szellemében rendezték meg az Ebéd 1 és 2 köztéri lakomákat is Pozsony utcáin.
Milica Tomić: Belgrád emlékezik, 2001, Terazije tér, Belgrád I Fotó: Željko Safarić I Kép forrása: fortlaan17.com I A művész a képet egy tipikus életmód-magazin, a Prestup számára készítette.1941-ben ugyanazen a téren, ugyanígy akasztották fel a náci csapatok a Népfelszabadító Mozgalom 5 antifasiszta aktivistáját, akiknek azóta sem állítottak emlékművet. Szembemenve a kortárs restaurációs politikával, Tomić a múlthoz való kapcsolódás új, emancipatórikus módozatait kutatja.
MGy: Bár említetted, hogy ez nem egy művészettörténeti kutatás, tervezed-e ilyen irányban folytatni a munkát, rendszerezni ezt a jó nagy anyagot?
SH: Nagyon fontos lenne ennek a művészeti attitűdnek az artikulálása, kutatása – Klara Kemp-Welch könyve például fontos eredmény a témában. Persze egy művészettörténeti kutatáshoz ez az anyag már most is túl nagy és diffúz, engem pedig rendre továbblendítenek a kurátori projektjeim, nem látom magam a közeljövőben egy könyvtári kutatósarokban. Kurátorként szívesen dolgoznék még ezzel az anyaggal, például a gyűjtést megnyitnám a kollégák felé (ahogyan azt most is megtettem egy szűk körben), kibontakozhatna valamiféle diskurzus a művek lehetséges értelmezéséről, rendszerezéséről; egy újabb helyszínen újra lehetne gondolni a kiállítás mikéntjét; egyelőre egy online hely tűnik reálisnak, mondjuk egy Tumblr oldal.
The Bureau of Melodramatic Research: A síró baba, avagy hogyan nyerjük meg és befolyásoljuk az embereket, 2001, ZürichI Fotó: Valentin Altorfer I © The Bureau of Meoldramatic Research I A BMR felismeri a síró babákban rejlő szubverzív lehetőséget, hiszen a sírás az ellenállás egy formája is lehet. A művészek egy új etikettet indítványoznak a Síró Baba Kalauz formájában. A hagyma könnyfakasztó hatásának segítségével indítanák el az eddig tiltott köztéri érzelemkitörések forradalmát, melyet a könnygáz nem megállítana, hanem épphogy katalizálna.
MGy: Hogyan segíti a kiállítás ennek a rengeteg anyagnak a befogadását?
SH: Vannak ezekben a köztéri akciókban bizonyos alapformák, pl. ember tüntetőtáblával, amiből nyilván sok van. Az installálás is erre épül, egy-egy akció nagyon alapvető vonásaira: hogy ki éppen mit csinál. Persze ez alapján is sokféleképpen lehetett volna rendezni az anyagot. Talán úgy lett volna ideális, ha az installálás fel is kínálja az újrarendezés lehetőségét. A kézírással és az egész installáció egyszerűségével azt szerettem volna hangsúlyozni, hogy ez egy lehetséges variáció. Érdekes volt a kapcsolódásokat összerendezni és elgondolkodni például olyan dolgokon, hogy miben jelent mást és miben nagyon hasonlót, hogy valaki meztelenül van az utcán ’71-ben Belgrádban vagy 2013-ban Budapesten.
Paradox módon ez az a műfaj, ami a legkevésbé adja magát egy kiállító térben. Én a mennyiségre mentem, az akkumuláció a statementem része: így látod az energiát, ami ezekben az emberekben volt és van. Rohannak, ugranak, lefekszenek, felgyújtják, lógnak és a többi. Az installáció egy kritikus tömeget hoz össze, mint egy demonstráció.
Tomislav Gotovac: Meztelenül futni a belvárosban, 1971, Belgrád I Fotó: Brana Srdić I Kép forrása: manifestajournal.org I „Leghíresebb akcióiban Gotovac meztelenül jelent meg Belgrád majd Zágráb (1979) belvárosában. A művész számára a város magát a létezést, a valóság esszenciáját testesítette meg, akcióit pedig a városhoz fűződő intim viszonyának kifejezéseként értelmezte. Gotovac szerint a meztelenség intenzívebbé teszi ezt a viszonyt, kiemeli annak testiségét, és felfedi a létezés lényegét.” (Piotr Piotrowski)
Mécs Miklós: Altkleider Budapest, 2014, Garay tér I Videó: Vándor Csaba I A művész elkezd vetkőzni, és ruháit bedobálja egy köztéri ruhagyűjtőbe. Közben azonban megállítja egy féri, aki elkéri a ruhák nagy részét. Az immár teljesen meztelen művész a járókelők nevetése és beszólásai közepette elsétál. Később látjuk, ahogy belép egy házba, ahol végül eltűnik a pincébe vezető csapóajtóján keresztül.
MGy: Milyen viszonyban állnak ezek az efemer, köztéri akciók a kiállítótérben látható dokumentációkkal?
SH: Érdekes a rendszerváltás előtti művek esetén, hogy sokszor már az elején világos volt, hogy az utcán végrehajtott akció valódi közönsége az lesz, aki megnézi a fekete-fehér fotókat. Sanja Ivekovic 1979-es Triangle-jénél pl. a láthatóság központi kérdés. Mikor Josip Broz Tito, akkori jugoszláv elnök Zágrábba látogatott, a művész lakása erkélyén – amely alatt az ünnepi menet elhaladt – maszturbálást imitált, amit csak a titkosrendőrség és a lövészek láthattak – akik rögtön fel is szólították, hogy tűnjön el onnan. Ő például nem járult hozzá, hogy a fotóit nem eredetiben, hanem egy akció puszta dokumentumaiként kiállítsuk Pozsonyban – ezzel egy újabb csavart adva a láthatóság kérdéséhez.
Persze vannak esetek, amikor a fotó nem válik műalkotássá, mégis a kép viszi tovább a sztorit, és van olyan projekt is, ami ugyan utcai akcióként is értelmezhető, de valójában a róla készült fotó a műalkotás. A kiállításon bemutatott 24 film és videó között szintén van sok olyan, ami nem pusztán dokumentáció, hanem önálló mű.
Bálint István: „Kiülés”, 1981. május 1., Budapest I Fotó: az Artpool Művészetkutató központ jóvoltából I „Szemben meneteltem a tömeggel a Bajza utcától, ahol akkoriban laktam. Hónom alatt az akkor olyan divatos, kis piros műanyag ülőkével. Majd a dísztribünök mellett a füvön leültem, és figyeltem és integettem az elvonulókat. Meglepetésemre, senki nem akart onnan eltávolítani.” (Bálint István)
MGy: Van átfedés a pozsonyi kiállítás és az általad kezdeményezett OFF-Biennále Budapest projekt statemetje között?
SH: Az OFF-on 2013 óta dolgozunk, egy időben foglalkoztam tehát a kettővel, és ebből adódóan némi hasonlóság is van közöttük. Az OFF kurátori stábja például csinál egy alprojektet: a Check Your Head! a művészetnek éppen azzal az emberekre gyakorolt hatásával foglalkozik majd, amivel az Art Has No Alternative, bár nem feltétlenül csak utcai akciók révén. Olyan művészeti praxisokat mutatunk majd be – eredetiben, nem dokumentációként –, amik kevés, olcsó vagy talált anyagból dolgoznak, bárhol megtörténhetnek, és kifejezetten próbálnak a közönségből azonnali, direkt reakciót kiváltani. Az ilyen akciók közvetlenebb módon próbálják megszólítani az embereket, és mindeközben annyira szokatlanok, esetleg abszurdak, hogy egyszerűen nem tudod alkalmazni az értelmezésükben a megszokott rutinokat. Politikusságuk a gondolkodás és a párbeszéd megindításában rejlik.
Magyarországon van ez a rituális kettősség, egy olyan diszkurzív tér, aminek a játékszabályait már előre meghatározta a politika és a nagytőke. De a művészetnek ebbe nem kell belépnie. És ettől lesz szabad. Megpróbálhat a rendszerek, a szabályok mellé menni. Az OFF is ezt teszi, ezért is „off”. Ahogyan reagál a művészeti intézményrendszer történéseire, az nagyon eltér az elmúlt években megszokott működésmódoktól.
Vlado Martek: A művészetnek nincs alternatívája, 1986, Zágráb I Fotó: Ivica Šorša I Kép forrása: aanantzoo.de I Martek nyers, bátor és közvetlen agitációiban a művészet a mindennapi élet és a politikai ellenállás megkerülhetetlen része. A társadalom széles rétegei számára érthető, köztéri akciók keretében szétosztott verseiben nem pusztán lázadásra, hanem Majakovszkij vagy Malevics műveinek megismerésére is buzdított.
MGy: Az OFF azt is állítja, hogy a művészetnek olyan értelemben sincs alternatívája, hogy ha tetszik, ha nem, el kell sajátítani bizonyos, újfajta stratégiákat az életben maradáshoz.
SH: És éppen ez a pozitívuma. Vége van annak a mesterséges védettségnek, amit az intézményrendszer adott. Egy arénában vagyunk a civil szféra különféle csoportjaival, és most a saját eszközeinkkel kell hitelesnek lennünk, megmutatnunk, mit tudunk csinálni, és miben tudunk relevánsak lenni. Számtalan olyan készséget kell elsajátítanunk, aminek eddig nem éreztük a sürgető szükségességét. Például sokkal tudatosabbnak kell lennünk abban, hogyan kommunikáljuk a projektjeinket. És éppen ezen a ponton válik fontossá, hogy mi a művészet, miért éppen ezt csináljuk, mi az, amibe ekkora energiát beleteszünk – és miért éri ez meg nekünk, külön-külön és mindannyiunknak.
Art Has No Alternative, 2015. január 9 – február 1., tranzit.sk, Pozsony. (kiállítás enteriőr) I Fotó: Adam Sakovy
A képaláírásokat magyarra fordította és szerkesztette: Laki Júlia