A fasizmus egy hangos szó, de nem ér kívülről bekiabálni: interjú a WHW csoporttal és az Alertával

„Érdemes elgondolkodni azon, hogy milyen lépéseket tesznek az államok, amikor szembekerülnek a fasizmussal, és érdemes emlékeznünk azokra a döntésekre, amelyeket az emberek ilyenkor hoznak. Hétköznapi emberek döntéseinek, megharcolt háborúinak, meghozott áldozatainak az eredménye, hogy ma azt mondhatjuk, hogy 1945-ben Európa népei legyőzték a fasizmust. Le fogják győzni 1995-ben is?” – kérdezi Rastko Močnik az Extravagantia II: How Much Fascism? (magyarul: Még mennyi fasizmus?) című könyvében. Ez a mű volt a legutóbbi tranzit.hu Szabadiskola kiindulópontja is. A szeminárium vezetőit kurátori és aktivista stratégáikról kérdeztem.

oneday31.jpg

Milica Tomić: One day, instead of one night, a burst of machine-gun fire will flash, if light cannot come otherwise (Oskar Davičo – versrészlet), 2009, köztéri akció, Belgrád l © Milica Tomić

A WHW (What, How, and for Whom) nevű horvát kurátor-csoport két tagja, Nataša Ilić és Sabina Sabolović, valamint Nikola Vukobratović a Zágrábban működő, jobboldali szélsőséges jelenségeket és antidemokratikus tendenciákat kutató központ, az Alerta képviselőjeként, május 16-án Még mennyi fasizmus? címmel tartottak egész napos szemináriumot. A szeminárium a tranzit.hu Művészet veszélyes csillagzat alatt: A művészet felelőssége című kiállításához kapcsolódik, mely a WHW által kezdeményezett Beginning As Well As We Can (How Do We Talk About Fascism?) (magyarul: Olyan jól kezdeni, ahogy csak lehet [Hogyan beszélünk a fasizmusról?]) című nemzetközi kollektív projekt és kiállítás-sorozat részeként került megrendezésre. A projekt a szélsőjobboldali eszmék Európa-szerte megfigyelhető térhódítását, a fasizmus kortárs formáit és hatásait, valamint az ellenállás és a beavatkozás lehetséges módozatait vizsgálja.

_IGP9855.JPG

Még mennyi fasizmus?, tranzit.hu Szabadiskola a WHW-val és az Alertával, 2014. 05. 16., Majakovszkij 102. A képen: Nataša Ilić és Sabina Sabolović a háttérben a grupo etcetera Ma és tegnap című munkájával l Fotó: Tulisz Hajnalka l További képek a szemináriumról >>

László Zsuzsa: Miért éppen a fasizmust választottátok a többállomásos projekt és a kiállítás-sorozat kulcsszavának?

Nataša Ilić: A projekt alcíme – Hogyan beszélhetünk a fasizmusról? – kifejezi, hogy vannak kételyeink és azt is, hogy leginkább kérdéseket szeretnénk feltenni. Tisztában voltunk azzal, hogy megeshet, hogy mindezzel trivializáljuk a fasizmus kifejezést, és fel vagyunk rá készülve, hogy elismerjük a kérdésfelvetés ezen hátulütőjét. Mégis fontosabb volt számunkra, hogy foglalkozzunk ezzel a kérdéssel, hogy reagáljunk arra, ami körülöttünk történik, illetve hogy vitát nyithassunk a kortárs fasizmusról, minthogy óvatosságból teljesen elkerüljük a témát.

LZs: Éppen ezért nem is definiáltátok, hogy pontosan mit értetek fasizmus alatt?

Nikola Vukobratović: A fasizmus helyett szóba jöhetnek más, ma inkább használatos kifejezések, mint a szélsőjobboldal, a populizmus vagy az antidemokratikus tendenciák. Ugyanakkor a fasizmus kifejezés használatát is legitimnek találjuk, amennyiben azt elkülönítjük a történelmi fasizmustól. A kapocs a kettő között a fasizmus azon funkciója, hogy tekintélyelvű eszközökkel kíván rendet és stabilitást teremteni krízishelyzetekben. Ugyanakkor, ha kortárs fasizmusról beszélünk, akkor – ellentétben a történelmi fasizmussal – nem kizárólagosan fasiszta politikai rendszerekre utalunk, hanem, ahogy Močnik is rámutatott, arra, hogy milyen mértékben jelennek meg ezek a mechanizmusok egy adott politikai rendszerben.

NI: Ilyen értelemben használjuk a puha– vagy néma-fasizmus kifejezést, amellyel a kortárs nemzetállamok azon intézkedéseit írjuk le, amelyek hivatalos, tekintélyelvű eszközökkel szabályozzák az élet különböző aspektusait.

Sabina Sabolović: Tehát miket az érdekel, hogy azokban a társadalmi és politikai rendszerekben, amelyekben mi élünk, milyen mértékben jelennek meg, és hogyan normalizálódnak ezek az eszközök. A projekt első kiállítása, a Details (magyarul: Részletek), amit 2011-ben a Bergen Kunsthallban mutattunk be, címével is erre utal. A fasizmus egy hangos szó, mely olyan perspektívába helyezi ezeket az eszközöket, hogy többé ne tudjuk normálisként, szükségszerűként és célszerűként elfogadni őket.

xlarge_foreigners.jpg.jpg

A Superflex Foreigners, please don’t leave us alone with the Danes! (magyarul: Idegenek, kérlek ne hagyjatok minket egyedül a dánokkal!) című 2002-es munkája a bergeni Kunsthallban a Details (magyarul: Részletek) című kiállításon l Forrás: superflex.net

 

LZs: Tehát a projekt olyan aktuális jelenségek kritikai megközelítésére vállalkozik, melyeket akár a mi magunk is mint baloldali értelmiségiek, természetesnek és szükségszerűnek tartunk? Vagy amelyekkel szemben elblicceljük a tiltakozást? Ilyenformán a projekt egyfajta önvizsgálatra ösztönöz? Mondanátok erre példákat a kiállításokon résztvevő művészek munkáiból?

SS: Azt gondolom, hogy nem várhatjuk, hogy a művészek napi politikai eseményekre reagáljanak. Ehelyett inkább olyan hosszú távú jelenségeket és anomáliákat kutatnak, mint a bevándorlók helyzete, a történelmi kommunizmus és a fasizmus viszonya, az adminisztratív erőszak, az ön-historizáció vagy a biopolitika, amelyeknek lehetnek nagyon aktuális vonatkozási. Több munkát bemutattunk a 2000-es évek elejéről, amelyek nemcsak profetikus módon lettek újra aktuálisak, de hosszú távú folyamatokra is rámutatnak. Ilyen Milica Tomić 2009-es akciója, melynek során a művész egy Kalasnyikovval a kezében sétált Belgrád utcáin, a második világháború alatti antifasiszta ellenállás helyszínein. Az akcióról készült videón a kamera a távolból követi a magas, szőke nőt, a művészt magát, aki géppisztollyal a kezében egyáltalán nem kelt feltűnést. Senki sem reagál. A videó alatt az antifasiszta mozgalom azon résztvevőivel készített interjúk hallhatók, akik az akció során meglátogatott helyszíneken harcoltak. A szenvedélyes emlékek összetalálkoznak a járókelők apátiájával. Ezt a munkát alkotója az anarchoszindikalista kezdeményezésnek ajánlotta, melyek képviselőit 2009-ben terrorizmussal vádoltak, mert szolidaritást vállaltak a görögországi demonstrálókkal. Mikor a művet 2011-ben, a norvég terror támadások után pár hónappal Bergenben bemutattuk, lokális szinten egy új, felfokozott aktualitást kapott.

tomic one day.jpg

Milica Tomić: One day, instead of one night, a burst of machine-gun fire will flash, if light cannot come otherwise (Oskar Davičo – versrészlet), 2009, köztéri akció, Belgrád l © Milica Tomić

NV: Valóban nemcsak az újfasizmus, de a létező ellenállási formák impotenciája is fontos volt. Ebben a tekintetben az osztályellentétek jelentenek problémát: az antifasizmus a középosztály privilégiuma, míg a fasizmus főleg a munkásosztály köreiben népszerű. Arra jutottunk, hogy ez az egyik legfontosabb oka annak, hogy a fasiszta tendenciákat nem tudjuk hatékonyan ellentételezni. A fasizmus tényleg botrányos kifejezés, de azért kell használnunk, mert azok a problematikus jelenségek, amiket vizsgálunk, rejtőzködő természetűek. Például számos helyen a koncentrációs táborokhoz hasonló telepeket építenek illegális bevándorlóknak vagy politikai foglyoknak, de senki nem gondol azonnal a fasizmusra, ahogy a józanészbe burkolt homofóbia vagy rasszizmus esetében sem. Elsősorban Nyugat-Európában egyre inkább normálisnak tekintik ezeket, és nem látják a párhuzamot a 30-as évek közkeletű antiszemitizmusával.

LZs: A tranzit.hu Művészet veszélyes csillagzat alatt című háromrészes kiállítás- és esemény-sorozata címével Kállai Ernő egy 1942-es cikkét idézi. Forgács Éva, aki a tranzitblogon megjelent írásában elemezte a Kállai-cikket, a fasizmus térnyerését a kultúra területén – Kállai, Clement Greenberg és Walter Benjamin szövegei alapján – arra a képletre vezeti vissza, amelyben a politikai elit és a tömegek igényei találkoztak a giccs, az intellektuális erőfeszítést nem igénylő művészet favorizálásában. A cikk alatti kommentekben kibontakozott – sajnálatos módon anonim és személyeskedő – vita vagy a jobboldali sajtó egyes cikkei viszont arra hívják fel a figyelmünket, hogy a másik oldal ezt a képletet baloldali értelmiségi gőgként értelmezi, valamint felhívásként arra, hogy a baloldali értelmiség kulturális fölénybe bújtatott politikai felelőtlenségét, következetlenségét bizonygassa. Mit tud kezdeni egy kiállításokat létrehozó kurátor vagy egy művész az osztályellentéttel, amit Nikola kifejtett, és a klasszikus, antifasiszta értelmiségi pozícióval szemben egyre erősödő gyanakvással és ellenszenvvel?

NI: Én úgy gondolom, hogy a művészet önmagában nem tudja megoldani ezt a problémát, mivel a nyugati művészettörténeti tradíciónak megfelelően a művészetet általában egy a politikától független autonóm területként közelíti meg a közönség. Annyit tehetünk, hogy megpróbáljuk lebontani ezeket a határokat és bevezetni egy olyan elkötelezett kultúrafogalmat, amely nem erre az autonómiára épül. Azt tartjuk fontosnak, hogy a saját pozíciónkat mint kulturális dolgozók, ne tekintsük kívülállónak, ne tegyünk úgy, mintha minden tőlünk, a mi területünktől teljesen függetlenül történne, és mi kívülről bekiabálhatnánk az igazságot.

desni_ekstremizam cover-page-001 (1).jpg

Az Alerta egyik ismeretterjesztő füzetének borítója l Forrás: alerta.hr

NV: Annak kérdése, hogy kiket tudunk megszólítani, nemcsak a kultúra és a művészet, de az aktivizmus területén is problematikus. Az emberi jogi aktivistákat és civil szervezeteket is hasonló szkepticizmus övezi. Nekünk is nehéz feladat, hogy hogyan tehetnénk az antidemokratikus mozgalmaknál vonzóbbá a társadalmilag elkötelezett civil aktivizmust. A mi tapasztalatink szerint nem elég különböző workshopokat szervezni hasonló aktivista szervezetekkel, hogy koherensebb stratégiákat tudjunk kialakítani. Propagandafüzeteket is kiadunk, amelyek abban segíthetnek a fiataloknak, hogy elkerüljék a jobboldali demagógia csapdáit.

LZs: A kiállításon is találkozhattunk olyan munkákkal, melyek a megszólítás gesztusára, problematikájára épülnek (pl. Khoór Lilla – Will Potter, Avi Mograbi és Olekszij Radinszkij munkái), egészen különböző álláspontoknak adnak hangot, és ezeknek az ellentmondó szólamoknak az ütköztetésével foglalnak állást (pl. Anca Benera és Arnold Estefán megnyitó performansza – a művészekkel egy korábbi kiállításuk kapcsán készült interjú a tranzitblogon). Tudtok még példákat mondani olyan művészi stratégiákra, amelyek a művészet izolált helyzetének felfüggesztését célozzák meg, és amelyek a kiállítótér határain túl is megszólíthatnak?

anca.jpg

Anca Benera és Arnold Estefán SIC! (2014) című performansza a Művészet veszélyes csillagzat alatt: A művészet felelőssége című kiállítás megnyitóján a Stúdió Galériában, 2014. 05. 09. l Fotó: Tulisz Hajnalka l További képek a megnyitóról >>

 

SS: Nem gondolom, hogy a bemutatott munkák olyan modelleket vagy stratégiákat adnának, amelyek önmagukban kiemelhetők vagy ismételhetők. Fontos a kiállítás kontextusa, amely egy adott perspektívából mutatja be a kiállított műveket. A korábban említett hosszú távú művészi kutatásra és a normalizációra jó példa az antwerpeni Extra City Kunsthalban bemutatott The Freedom of Speech Itself (magyarul: Maga a szólásszabadság) című 2012-es projekt, amiben a művész, Lawrence Abu Hamdan arra a gyakorlatra reagál, hogy több nyugat-európai országban a menekülteket különböző törvényszéki/bírósági hangvizsgálatoknak vetik alá, és ezeknek megfelelően határozzák meg a származásukat, döntenek a sorsukról, illetve arról, hogy milyen országba toloncolják vissza őket. Lawrence kutatása, mely hanginstalláció formájában jelenik meg, a vizsgálatok durva abszurditásával és megfélemlítő jellegével szembesít bennünket, miközben ezek az eszközök egy teljesen demokratikusnak tartott államgépezet részei.

LZs: Mi volt a benyomásotok a budapesti szemináriumról? A WHW eddigi projektjei, a szentpétervári Manifesta10, valamint az egyes prezentációk és magyarországi példák kapcsán érdekes vita bontakozott ki arról, hogy mit tehetünk akkor, ha a rendelkezésre álló intézményi vagy pénzügyi lehetőségek korlátozzák egy kritikus politikai állásfoglalás megjelenítését, amikor olyan partnerekkel kell együttműködni, akik megkérdőjelezhető eszközöket alkalmaznak. Az együttműködésbe és a dialógusba fektetett energiákat feláldozó bojkott, a nyílt konfrontáció vagy a kompromisszum, esetleg a belső kritika és a szubverzív stratégiák a célra vezetőek?

NI: Érdekes volt a választás utáni zsákutca-szituációban meghallgatni különböző túlélési és reagálási lehetőségeket. A magyarországi helyzetben talán csak az a specifikus, hogy a puha-fasizmus apró, lassanként felhalmozott lépései már nem rejtett, hanem nyilvánvaló eredményeket hoznak. A mi kurátori gyakorlatunkban – és ez összecseng Tamás Gáspár Miklós (TGM) a szeminárium során tartott prezentációjával a magyarországi baloldal helyzetéről – sem az öncélú következetesség, sem a moralizálás nem bizonyult hatékonynak. Igyekszünk inkább olyan ravasz pártonkívüliek lenni, akik pragmatikusan, mindig az aktuális helyzetet mérlegelve alakítják ki, és ha szükséges, módosítják a stratégiáikat.

IMG_9905.JPG

A szeminárium résztvevői, a háttérben a Société Réaliste Köztes emlékmű című szobrával
Fotó: Tulisz Hajnalka l További képek a szemináriumról >>

 

LZs: Én még azt tenném hozzá, hogy a fasizmust vizsgáló nemzetközi együttműködés kapcsán említettétek a szolidaritást mint emancipáló, és ha minimálisan is, de erőt adó gesztus. A projekt másik fontos üzenete számomra, hogy „rajtunk is múlik”, hogy ne tekintsük magunkat kívülállónak, hogy ne izoláljuk, ne mentsük fel a művészet területét a felelősségvállalás alól, még ha ez csak annyit jelent, hogy értelmes párbeszédnek tud teret nyitni, amikor erre máshol nincs lehetőség.

NI: A szolidaritás alapfeltétele – ahogyan TGM erre is rámutatott – a radikális egyenlőség: ne kívülről vagy felülről közelítsünk egy probléma, jelen esetben a fasizmus tényezőihez és áldozataihoz! Radikális egyenlőség a társadalmi osztályok, rasszok, nemek tekintetében, ahogyan a kommunizmus megálmodta, de nem valósította meg. Anélkül, hogy a moralizáló patronálás és az önelégültség csapdájába esnénk.

10365883_762426420457633_2302310239321988149_n.jpg

A szeminárium vezetői: Nikola Vukobratović, Nataša Ilić és Sabina Sabolović
Fotó: Tulisz Hajnalka l További képek a szemináriumról >>

________

A szemináriumon TGM-en kívül Rényi András az Eleven emlékmű projekt, KissPál Szabolcs a Szabad Művészek csoport, Schönberger Ádám a Marom, Szarvas Márton pedig a Helyzet Műhely és a Gólya képviseletében tartottak prezentációkat.

A Művészet veszélyes csillagzat alatt: A művészet felelőssége című nemzetközi csoportos kiállítás 2 helyszínen, a Majakovszkij 102-ben és az Írók Boltjában megtekinthető május 30-ig.

  • IPARTERVES

    Anonim és személyeskedő vita – mindig ide lyukadunk ki.

    Mikor barátkoztok már meg az internettel és annak szeszélyes formáival, köztük a névtelenséggel és az esetleges durvasággal?

    A történelmi fasizmus és a fasizmus viszonyáról itt úgy beszélnek, mintha azokna semmi közük nem lenne egymáshoz.

    Mintha a Stevenson-féle gőzmozdony hajtási elvének és a mostani gőzgépeknek sem lenne kapcsolatuk egymással, mert két évszázad választja el őket egymástól.

    A fasizmus és a nácizmus nem 1922-1945 között létezett és emiatt nem gyömöszölhető egy korkapszulába.

    A szőke nő kedélyesen hordja a Kalasnyikovot pedig – a feltett kép tanusága szerint – nem provokatív, sokkal inkább olyan, mintha Vuitton táskaként vinné azt magával.

    Szomorú vagyok, hogy a dekonstrukcióban az önmagát baloldali értelimséginek tituláló ezzel a képpel akarja igazolni azt, amit nem ud és amit nem lehet. Azt meg nemhogy álságosnak, de kifejezetten visszatszítónak tartom, hogy a kép/videó alá az egykori partizánok emlékezéseit vágták.

    Miért nem inkább malaparte regényében vett idézeteket tettek oda vagy Dasa Drdic regény-kollázsaiból mondtak alá valamit?

    A művészet így – bár ettől elhatárolódik a beszélő – beleszól a konkrét napi politikába. Mindig is azt tette, de nagyon nem tetszik a Művésznek, ha ezt észre is veszik.

    A Művész – a mai Művész – nagyralátó, messzenéző, perspektivákat kivetítő fároszként mutatja magát, teljes kisszerűségét elleplezendő.

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány