Kalifornia a Trafóban. A lehetőségek, a szabadság, és a lazaság nyugati szimbóluma a kritikai művészet egyik keleti központjában. Bodó Sándor, Fodor János, Horváth Tibor és Uglár Csaba művei azonban mégsem az aranylázról vagy a hollywoodi álomról szólnak, legalábbis nem úgy, ahogy azt az átlag néző elképzeli. A Trafó és Fenyvesi Áron Kaliforniája nem annyira a nyugat esszenciáját tárja fel, mint inkább annak keleti mutációit. A kiállításnak látszólag nincs sok köze a posztkommunizmushoz, a posztkolonializmushoz meg talán még annyi se, viszont valahol mégiscsak a nyugati minták és a nyugati ideálok alapján ragadja meg a mai magyar valóságot.
Horváth Tibor: Magyar / Zsidó a… 2011 | fotó: Surányi Miklós
Egészen konkrétan egyetlen olyan művet se tudnék mondani, amely kaliforniai asszociációkat keltene, nincs a Trafóban se Death Valley, se Zabriskie Point, se Red Hot Chili Peppers, se City of Angels, van viszont egy jó adag tudományos-fantasztikus fikció. A legnagyobb volumenű mű, Bodó Sándor annotált angol ábécéje is ilyen, még akkor is, ha erre kommentár nélkül élő ember (kivétel az űrkutatásért rajongó autisták nem igazán számot tevő halmaza) rá nem jönne. Egy szemléltető polcon betűk képei mellett számok láthatók, a mű címe pedig: Férfiak, Nők, Élők, Halottak, Egyenlők. A kurátor kommentárjából tudja meg a szemlélő, hogy a művész az összes eddig űrhajós nevéből képezett egy betűhalmazt, majd megszámolta, hogy az egyes betűk hányszor szerepelnek, és a számokat a betűk mellé rendelte. A végeredmény pedig egy szép hosszú betű- és számsor a titokzatos címmel. Az egész leginkább egy rejtvényre emlékeztet, egy logikai feladványra, vagy egy titkosírásra a CIA kiképzőközpontjából. Ha viszont tekintetbe vesszük a többi művet, akkor inkább a NASA-hoz jutunk és egy fura párhuzamhoz, melynek alapján a keleti komcsik és a földöntúli ufók idegensége egészen közel kerül egymáshoz.
Bodó Sándortól a NASA-hoz (a kiállításon, persze) Fodor Jánoson keresztül vezet az út. Ha viszont Horváth Tibor felé indulunk, akkor a KGST-hez jutunk, de lássuk előbb a NASA-t mert az tűnik látványosabbnak. Bodó rejtvénye akkor kerülhet az űrkutatás és a földönkívüli intelligenciák hatókörébe, ha mellé vesszük Fodor Monolitját. A fekete „kőtábla” (valójában plexi) már címével is felidézi a 2001 Űrodüsszeia monolitját, amely Arthur C. Clarke fikciója szerint egy idegen civilizáció terméke, amely születésétől kezdve tanította az emberiséget, hogy felkészítse fajunkat a nagy kapcsolatfelvételre. Clarke monolitja azonban nem használt írott nyelvet, nem volt szüksége szimbólumokra, Fodor így a jobb olvashatóság kedvéért összekombinálta azt a Rosetti-kő sziluettjével, amely a fordítás és az értelmezés problémáját még egyértelműbben behozza a civilizációk találkozásának topikjába. Az igazi csavar, és a glokális töltet azonban csak ezután jön. Fodor székely rovásírással fogalmazta meg az idegenek üzenetét, amely a 2010: A kapcsolat éve című filmből (Clarke második űrodüsszeiájának megfilmesítése) származik, és békés kapcsolatteremtésre szólítja fel az emberiséget, jelen esetben annak székelyül tudó és a nemes magyar múltba feledkező részét. Ha a rovásírástól visszapillantunk Horváth irkáira, akkor egy nagyon helyi, nagyon „elmaradott” világba jutunk, ami nem más, mint a szélsőséges nacionalisták által elképzelt jobb Magyarország. Horváth ugyanis olyanokat ír fel táblakép méretűre növesztett gyakorlófüzetébe, hogy „minden magyar cigány magyar”, „zsidó a barátom nem baj”, „cigány a barátom, nem baj”, „meleg a barátom, nem baj”. Kaliforniában ez bizonyára így is van – legalábbis Kalifornia ideálképében. A kitoloncolt mexikói bevándorlók viszont nem biztos, hogy ilyen vidám színben látják a multikulturalitás egyik fellegvárát, zsid..ni azonban biztosan nem zsid..nak, ez inkább olyan kelet-európai, nota bene magyar sajátosság.
Horváth politikai kritikájának kontextusában Bodó „statisztikája” a kelet-európai közösség (akár a KGST, akár a posztkommunizmus felől értelmezve) „értelmetlenségét” idézheti meg, hiszen az asztronauták neveit alkotó betűk épp annyira reprezentálják a sok száz űrhajós eredményeit és tevékenységét, mint amennyire közös nevezőre lehet hozni a szlovák, a román, a magyar, a cigány és a héber nyelvet, amelyek mindazonáltal mégis belekerültek ugyanabba a történelmi fekete dobozba, melynek működését nyilván nem a matematika törvényei írják le. De vajon megalkotható-e egy univerzális nyelv, és lesz-e olyan utópikus jövő, amikor mindenki érteni fogja azt? Ez a kérdés épp oly aktuális az informatikában, mint a politikában, és éppen olyan izgalmas a sci-fi, mint a szociográfia területén. A kiállítás maga erre többféle választ is ad. Ha Horváth mesemondó lányának hangján hallgatjuk a magyar alkotmányt magyarul, akkor inkább elbizonytalanodunk, és azt gondolhatjuk, hogy a nyelv mindig a hatalmi viszonyokat közvetíti, és a törvény előtti egyenlőség mindig is illúzió marad. Ha pedig Uglár gépi hangjának szövegét értelmezzük az Idegen tudatáram videója mellett, akkor egészen el is borzadhatunk. Uglár ugyanis művészeti és művészetelméleti környezetben definiálja az idegenséget. Gépileg kevert képi és nyelvi fragmentumokat kapunk ugyanis, melyek gyanúsan emlékeztetnek saját képi és nyelvi lózungjainkra (kontextus, konceptualizmus, meg ilyenek). Ha viszont Fodor néma kommandósát nézzük, ahogy „életének kockáztatásával” „kitör” (az 1 méter magas párkanyon körbe araszol) a Műcsarnokból, a rózsaszín párduc zenéjére, akkor az idegenség és a kulturális hibriditás kreatív (képi!) energiáiból is megtapasztalhatunk valamit.
Mintha Bodó, Horváth és Uglár is azt üzenné a nézőnek, hogy a nyelv egyáltalán nem transzparens, sőt soha nem is lesz az. Ha a szavakról van szó, ugyanezt teszi Fodor is, hiszen érthetetlen klingon szöveget állít ki egy fontosnak látszó történeti emlék gipszmásolatán, és betűbe önti a „less is more” közhelyét, valamint kiállítási tárggyá avatja a „forward to the past” kísérteties – és posztkommunista vagy posztkolonialista kontextusban keményen csengő – szlogenjét. Ez utóbbi azonban nem pusztán szövegként, hanem képként is funkcionál, hiszen könnyedén felidézheti a „vissza a jövőbe” képi kultúráját is, amely közös nevező Nyugat, Kelet és az Ufók között, hiszen mindenki ismeri, nyelvi korlátoktól és politikai hovatartozástól függetlenül. Ugyanez a helyzet Fodor képi kollázsaival is, melyek egyfajta kiutat mutatnak a nyelvek nacionalista (bábeli) zűrzavarából, hiszen a facebook like ikonját szintén „mindenki” ismeri, és a „k” elhagyásán mindenki nevet, túl a nyelven, a történelmen és a politikán. Vagy még csak ez sincs így?
Kalifornia
Trafó Galéria, 2011. május 13. – június 19.
