Kalifornia a Trafóban. A lehetőségek, a szabadság, és a lazaság nyugati szimbóluma a kritikai művészet egyik keleti központjában. Bodó Sándor, Fodor János, Horváth Tibor és Uglár Csaba művei azonban mégsem az aranylázról vagy a hollywoodi álomról szólnak, legalábbis nem úgy, ahogy azt az átlag néző elképzeli. A Trafó és Fenyvesi Áron Kaliforniája nem annyira a nyugat esszenciáját tárja fel, mint inkább annak keleti mutációit. A kiállításnak látszólag nincs sok köze a posztkommunizmushoz, a posztkolonializmushoz meg talán még annyi se, viszont valahol mégiscsak a nyugati minták és a nyugati ideálok alapján ragadja meg a mai magyar valóságot.
Horváth Tibor: Magyar / Zsidó a… 2011 | fotó: Surányi Miklós
Egészen konkrétan egyetlen olyan művet se tudnék mondani, amely kaliforniai asszociációkat keltene, nincs a Trafóban se Death Valley, se Zabriskie Point, se Red Hot Chili Peppers, se City of Angels, van viszont egy jó adag tudományos-fantasztikus fikció. A legnagyobb volumenű mű, Bodó Sándor annotált angol ábécéje is ilyen, még akkor is, ha erre kommentár nélkül élő ember (kivétel az űrkutatásért rajongó autisták nem igazán számot tevő halmaza) rá nem jönne. Egy szemléltető polcon betűk képei mellett számok láthatók, a mű címe pedig: Férfiak, Nők, Élők, Halottak, Egyenlők. A kurátor kommentárjából tudja meg a szemlélő, hogy a művész az összes eddig űrhajós nevéből képezett egy betűhalmazt, majd megszámolta, hogy az egyes betűk hányszor szerepelnek, és a számokat a betűk mellé rendelte. A végeredmény pedig egy szép hosszú betű- és számsor a titokzatos címmel. Az egész leginkább egy rejtvényre emlékeztet, egy logikai feladványra, vagy egy titkosírásra a CIA kiképzőközpontjából. Ha viszont tekintetbe vesszük a többi művet, akkor inkább a NASA-hoz jutunk és egy fura párhuzamhoz, melynek alapján a keleti komcsik és a földöntúli ufók idegensége egészen közel kerül egymáshoz.
Bodó Sándortól a NASA-hoz (a kiállításon, persze) Fodor Jánoson keresztül vezet az út. Ha viszont Horváth Tibor felé indulunk, akkor a KGST-hez jutunk, de lássuk előbb a NASA-t mert az tűnik látványosabbnak. Bodó rejtvénye akkor kerülhet az űrkutatás és a földönkívüli intelligenciák hatókörébe, ha mellé vesszük Fodor Monolitját. A fekete „kőtábla” (valójában plexi) már címével is felidézi a 2001 Űrodüsszeia monolitját, amely Arthur C. Clarke fikciója szerint egy idegen civilizáció terméke, amely születésétől kezdve tanította az emberiséget, hogy felkészítse fajunkat a nagy kapcsolatfelvételre. Clarke monolitja azonban nem használt írott nyelvet, nem volt szüksége szimbólumokra, Fodor így a jobb olvashatóság kedvéért összekombinálta azt a Rosetti-kő sziluettjével, amely a fordítás és az értelmezés problémáját még egyértelműbben behozza a civilizációk találkozásának topikjába. Az igazi csavar, és a glokális töltet azonban csak ezután jön. Fodor székely rovásírással fogalmazta meg az idegenek üzenetét, amely a 2010: A kapcsolat éve című filmből (Clarke második űrodüsszeiájának megfilmesítése) származik, és békés kapcsolatteremtésre szólítja fel az emberiséget, jelen esetben annak székelyül tudó és a nemes magyar múltba feledkező részét. Ha a rovásírástól visszapillantunk Horváth irkáira, akkor egy nagyon helyi, nagyon „elmaradott” világba jutunk, ami nem más, mint a szélsőséges nacionalisták által elképzelt jobb Magyarország. Horváth ugyanis olyanokat ír fel táblakép méretűre növesztett gyakorlófüzetébe, hogy „minden magyar cigány magyar”, „zsidó a barátom nem baj”, „cigány a barátom, nem baj”, „meleg a barátom, nem baj”. Kaliforniában ez bizonyára így is van – legalábbis Kalifornia ideálképében. A kitoloncolt mexikói bevándorlók viszont nem biztos, hogy ilyen vidám színben látják a multikulturalitás egyik fellegvárát, zsid..ni azonban biztosan nem zsid..nak, ez inkább olyan kelet-európai, nota bene magyar sajátosság.
Horváth politikai kritikájának kontextusában Bodó „statisztikája” a kelet-európai közösség (akár a KGST, akár a posztkommunizmus felől értelmezve) „értelmetlenségét” idézheti meg, hiszen az asztronauták neveit alkotó betűk épp annyira reprezentálják a sok száz űrhajós eredményeit és tevékenységét, mint amennyire közös nevezőre lehet hozni a szlovák, a román, a magyar, a cigány és a héber nyelvet, amelyek mindazonáltal mégis belekerültek ugyanabba a történelmi fekete dobozba, melynek működését nyilván nem a matematika törvényei írják le. De vajon megalkotható-e egy univerzális nyelv, és lesz-e olyan utópikus jövő, amikor mindenki érteni fogja azt? Ez a kérdés épp oly aktuális az informatikában, mint a politikában, és éppen olyan izgalmas a sci-fi, mint a szociográfia területén. A kiállítás maga erre többféle választ is ad. Ha Horváth mesemondó lányának hangján hallgatjuk a magyar alkotmányt magyarul, akkor inkább elbizonytalanodunk, és azt gondolhatjuk, hogy a nyelv mindig a hatalmi viszonyokat közvetíti, és a törvény előtti egyenlőség mindig is illúzió marad. Ha pedig Uglár gépi hangjának szövegét értelmezzük az Idegen tudatáram videója mellett, akkor egészen el is borzadhatunk. Uglár ugyanis művészeti és művészetelméleti környezetben definiálja az idegenséget. Gépileg kevert képi és nyelvi fragmentumokat kapunk ugyanis, melyek gyanúsan emlékeztetnek saját képi és nyelvi lózungjainkra (kontextus, konceptualizmus, meg ilyenek). Ha viszont Fodor néma kommandósát nézzük, ahogy „életének kockáztatásával” „kitör” (az 1 méter magas párkanyon körbe araszol) a Műcsarnokból, a rózsaszín párduc zenéjére, akkor az idegenség és a kulturális hibriditás kreatív (képi!) energiáiból is megtapasztalhatunk valamit.
Mintha Bodó, Horváth és Uglár is azt üzenné a nézőnek, hogy a nyelv egyáltalán nem transzparens, sőt soha nem is lesz az. Ha a szavakról van szó, ugyanezt teszi Fodor is, hiszen érthetetlen klingon szöveget állít ki egy fontosnak látszó történeti emlék gipszmásolatán, és betűbe önti a „less is more” közhelyét, valamint kiállítási tárggyá avatja a „forward to the past” kísérteties – és posztkommunista vagy posztkolonialista kontextusban keményen csengő – szlogenjét. Ez utóbbi azonban nem pusztán szövegként, hanem képként is funkcionál, hiszen könnyedén felidézheti a „vissza a jövőbe” képi kultúráját is, amely közös nevező Nyugat, Kelet és az Ufók között, hiszen mindenki ismeri, nyelvi korlátoktól és politikai hovatartozástól függetlenül. Ugyanez a helyzet Fodor képi kollázsaival is, melyek egyfajta kiutat mutatnak a nyelvek nacionalista (bábeli) zűrzavarából, hiszen a facebook like ikonját szintén „mindenki” ismeri, és a „k” elhagyásán mindenki nevet, túl a nyelven, a történelmen és a politikán. Vagy még csak ez sincs így?
Kalifornia
Trafó Galéria, 2011. május 13. – június 19.
Tessék mondani: ha a kurátor nem kommentálja Bodó Sándor művét, akkor az olyan egyszerű, műveletlen és kulturálatlan, a képzőművészet mai állapotáról semmit sem tudó látogató MIT LÁTHAT?
Az látom, amit látok, vagy azt látom, amit a kommentárban olvasok?
Jó lenne egyszer valamit dönteni az ügyben, hogy KÉP-ben legyek?
Mert, tetszik tudni, ha azt látom, amit a kommentár ír, akkor fölösleges kiállításokra járni, elég a katalógusokat megvenni és a kritikákat elolvasni, mindent megtudhatok az “alkotásról”.
Ellenben, ha az “alkotás” önmagában is megáll, s nem feltételez olyan ismereteket, amelyeket csak a kurátor Nyuszi képes hozzárakni, más nem, és amelyek nélkül is megáll a mű – magában, akkor nincsen akadálya annak, hogy a szemünkkel, közvetlen érintkezésbe lépve a matériával fogadjuk be azt, ami ő lenne primér megjelenésében.
Lehet, miért is ne lehetne regényt írni a műhöz/műből, de akkor az olyan szerény értelmű egyed számára, amilyen én vagyok, kifejezetten jó lenne, ha valamilyen egységben mutatkozna meg a művel/műben.
Most azt fogják mondani, mert buta vagyok, értetlen és komisz, hogy a mű és a kommentárja adják ki a művet magát, de a kétségbe esésem mélységeit nem tudják átélni: Hornyik Sándor véleménye és a három, már benyomásait közzétevő elméleti szakemberé eltér egymástól!
Melyik a műhöz tartozó, a művel együtt járó értelmezés? Melyiket kell irányadónak és elfogadhatónak tekintenem? És ha Fenyvesi Áron iránymutatása a jó?
Mi van, ha a kis számmisztika értelmetlen és ilyet a magamfajta kulturálatlan valaki még művészetnek sem tekinti?
Marcelle – jó kemény az írásműve.
Indul a 2014-es parlamenti választásokon?
@iparterves: Helyzeti prediszpozícióink különbségéből fakadóan én a spektrum másik pólusából közelítem meg a cikket (és a kiállítást) és onnan nem értek egy csomó dolgot.
Ezek közül most kettőt emelnék ki.
Az egyik, hogy furcsállom ezt a kép-fóbiát, ami a cikket is jellemzi. Úgy beszél művekről, hogy azokat még egy reprodukció erejéig sem mutatja. Nem tudom elképzelni, hogy ennek “instrumentálisan” milyen oka és célja lehet.
A másik, hogy egyáltalán nem értem, hogy mit jelent ebben a kontextusban a “posztkommunista és a posztszocialista” jelző-együttes és annak mantra-szerű használata.
A harmadik, hogy ez az írás műfaját tekintve most kiállítás-kritika vagy kurátori szöveg akart lenni?
KÉP-ben én sem vagyok.
@timár.kati:
A hárman egyről-ben közöltek képeket, s ezek köthetőek össze az írással. Feltételezem.
A kommunista és a szocialista jelzők értelmének tisztázása elől magam sem zárkóznék el, ha a cikk foglalkozna e kérdésekkel és nem adottnak tételezné a nem azonos jelzők értelmét és jelentését.
A KGST-t legalább tudom, mi volt ( de abban nem vagyok tökéletesen bizonyos, hogy egy mai MA kurátori szakos hallgató is tisztában a betűszó jelentésével, mármint a ténylegessel és értelmével ).
Mivel Fenyvesi Áron – akit lenyusziztak! – volt a kurátor, Hornyik szövege csak kritika lehet. Nem gondolja?
@iparterves: Nem tudom, mi az a “hárman egyről-ben”, de amennyire ismerem a blog-programokat, a képbeillesztés nem egy ördöngős (?) művelet. Én ezt most itt inkább szimptomatikusnak látom, mármint hogy jelzésértékű a képek hiánya.
Szerintem épp ebben a kontextusban (amihez a Jalta[sic!]-cikk is hozzátartozik) lenne fontos tisztázni ezeket a dolgokat és nem adottnak venni. Különösen a “kommunista” és “komcsi” kitételeket.
Tetszik a maga formál-logikai megközelítése és ha ebben a rendszerben maradunk, akkor persze magának igaza van. Nekem azonban a szöveg olvasása kapcsán “magától” felmerült a kérdés, hogy itt most ki is beszél, mert bizonyos részek inkább egy kurátori statement-re hajaznak, míg mások egy kritikára. De tudom, hogy a hiba az én készülékemben van.
@timár.kati:
Egy téma, három vélemény: Kalifornia, csoportos kiállítás a Trafó Galériában – ott láthatóak a művek.
Szerencsés lett volna, ha Marcelle munkáján kívül más is látszik, de a nagy műélvezők úgyis megkeresik, ami kell nekik.
A Jalta-utániságnak vannak olyan érdekes oldalai is, mint a McCarthy-zmus és annak amerikai művészeti vetületei, de úgy teszünk, mintha az, amit cenzúrának és feketelistázásnak nevezünk, s mélyen felháborítónak tartunk, odaát nem létezett volna. pedig dehogynem.
A kiegyensúlyozott (wow!) tájékoztatáshoz ez is hozzátartozna. Kis festészet-kis pénz, nagy festészet – nagy pénzért fogjuk be a szájad? ( Ez nagyon közönséges volt, csúnya és udvariatlan, de tőlem más ki is várna? )
Az utolsó bekezdésére: sohasem voltam kurátor, s ebbeli tapasztalataim hiányait már nem is tudom pótolni, ezért a szótáramban – abban a szegényesben – nem szerepel a kurátori statement kifejezés sem.
Elmaradott vagyok!!!
@iparterves: Akkor ez már nem is három-az-egyben, hanem négy-az-egyben, sőt, mivel ha jól olvasom a szövegeket, akkor HS már a három korábbi szövegre is reflektál. Erről is tudnék mit mondani, de most inkább hallgatok.
Ezek szerint viszont én nem vagyok “nagy műélvező”, mert nem kerestem meg. Ezt az utóbbi napokban más kontextusban többször is megkaptam, úgyhogy már abban sem vagyok biztos, hogy kurátornak nevezhetem-e magam (bár az indentitás általában bemondásos alapon kell hogy működjön). Szóval, nem tudom, hogy mivel papírom nincs róla, egyáltalán számít-e, amit a kurátori statement ügyében írhatok, bitorolhatom-e én ezt a kifejezést még egy röpke használat erejéig is. De csak a maga kedvéért, csak itt és csak most — a kurátori statement az a szöveg lenne, ami az kiállítás kiindulási pontját, alapvetéseit és kurátori értelemzését tartalmazza, sűrített formában. Magyarul: nem kiállítás-kritika.
A maga által felemlegetett hiány persze adódik, de ez szerintem sokkal általánosabb kérdés, minthogy most egy ilyen kisebb volumenű kiállításon számon lehetne kérni. Legalábbis én nem tenném ezt meg. Kicsit nekem úgy tűnik, hogy most ez a kiállítás egy hatalamas projekciós mezővé nőtte ki magát (növesztették azzá a róla szólók), miközben számos más esemény és kiállítás szótlanul múlik el, pedig lehetne róluk is legalább ennyi kritikai éllel nyilatkozni. Emiatt nem tudom, hogy most valóban nyuszi barátját látjuk itt vagy esetleg más kapcsolat fűzi össze a szereplőket.
@timár.kati:
Nekem “egy más világból” ez a kijelentés úgy ismert, mint “mission statement”. A leírást köszönöm.
A túlzott befogadás kérdése már előttem/bennem is lebegett, de nem akartam mindenbe belekötni, így is olyan rossz hírem van.
@iparterves: Én a “mission statement”-et inkább intézmények vonatkozásában használnám, de lehet, hogy ez csak egy újabb idioszinkretizmus lenne a részemről…
Akkor megoszthatjuk a munkát egymás között — amit maga otthagy “belekötetlenül”, azt én felveszem és belekötök én.
@timár.kati:
Azért írtam, hogy “egy más világból”, mert a képzőművészet, különösen a kurátorság nem az én világom, hanem az a másik ( már amennyire ).
A hasonlatosság azonban varázslatos. Nem lehet a véletlen műve a kifejezésbeli azonosság a közös szóban: mission.
Magyarul olyan hülyén hangzik: küldetés. De angolul mély és rejtélyes kulturális-gazdasági értelmet nyer.
@iparterves: Na jó, végre leesett. A késedelem oka az lehet, hogy én azt a másik világot még annyira sem ismerem, mint maga 🙂
Amennyire meg tudom azonban ítélni, a hasonlatosság oka abban rejlik, hogy a non-profit művészeti szcéna belement abba a játékba, hogy átvette a korporatív modell bizonyos, elsősorban persze külsődleges és nyelvi pattern-jeit. Ebben több oka is lehetett, de valószínűleg még a legjóindulatúbbak és a legnagyobb stratégák sem látták előre, hogy hová fog ez a folyamat vezetni.
Mission impossible.
@iparterves: Ja, és elmentem megnézni a kiállítást, ahol sok mindenre fény derült, amit valahogy a különböző forrásoktból és szinteken megjelenő textualitás inkább elrejtett, mintsem hogy feltárt volna. Ami azért elgondolkodtató.
@timár.kati:
Nyelvében él – az üzlet.
Az ún. non-profit éra semmiben sem különbözik a mostanában for profit-nak nevezett hemiszférától: sem tevékenységében, sem marketingjében ( a non még olykor hangosabb, erőszakosabb, rámenősebb és kíméletlenebb is, meg ami ezzel jár: hazugabb is ), sem érdekeltségében, sem céljában.
Az önmagát non-nak nevező ugyanúgy az egyre nagyobb bevételre hajt, mindenképpen az önfenntartás név alatt terjeszkedni akar, újabb területeken megjelenni, még több ember belevonni a munkájába.
És ugyanúgy igényt tart az állami pénzekre, vagy még jobban, mint a profitra dolgozók.
Számomra mindegy, hogy úgy hívnak valamit: Műcsarnok NonProfit Kft vagy Műcsarnok költségvetési intézmény. Az előbbinél kötelező a külső források hajszolása és a vállalkozási tevékenység (!) is elvárt.
Mindezt vissza is tükrözi a nyelvi azonosulás vagy hasonulás.
Ha megnézek néhány honlapot, amelyet ifjú művészek hoztak létre, megtalálom a “Mission” alpontot. Miért? Mert megtanulták, hogy az üzleti életben ezzel kell indítani.
A kortárs művészet üzlet, a kortárs művész üzletember. Leginkább akkor, amikor úgy néz ki, a közösség nagy szolgája ő.
( Ja, a kiállítás bizonyára érdekes volt, s nem túl szerencsés, ha nem a kiállításról olvas az ember, hanem arról, amit a kiállítás valakinek az eszébe juttat. Tény – vélemény. )
@iparterves: Amit az ún. non-profit szcéna és for-profit szféra kapcsolatáról ír, ahhoz nezezen tudnék most kapásból mit hozzátenni, kivéve, hogy engem ez mélységesen zavar.
Az “ifjú művészek” a honlapjaikon használják a “mission”-t? Ez meglep és egyben komoly kérdéseket indukál bennem.
A kiállítás “kritikáját” most nem fejteném ki — megvárom, amíg valaki ezt a tevékenységemet megfizeti. Azzal némileg vitatkoznék, hogy egy kiállítás-kritikában nem szerepelhetnek olyan gondolatok, amely a kritikus eszébe ötlöttek épp a kiállítás kapcsán. Engem inkább az lep meg, hogy az egymással valahogy egyáltalán nem kompatibilis elemek “egy platformra való hozására” mekkora erőfeszítések történnek, ahelyett, hogy épp ezek a “zavaró” tényezők tennék nyilávnalóvá, hogy a homogén interpretáció gépezetébe homokszem került. És ez nemcsak vélemény, hanem tény is.
@timár.kati:
A kritikában a tárgyszerűséghez való ragaszkodás elemei követelmény. Persze, persze hogy el lehet és él is kell kalandozni, de tárgyhoz kötötten. Ha már kiterjed, akkor esszé vagy tanulmány lesz belőle ( normatív kritika-esztétika! – ez ami hiányzik, nem? )
A különböző hemiszférák egymásba illeszkedése lehet zavaró, de a kapitalizmusban nem az történik, hogy a non-profit szféra ereje elsöpri a profitért dolgozók világát.
Ismétlem magam, ami egy vénembernek szabad ( sőt, mivel már hülyeségbe hajlik, el is várják tőle, s ezért itt eleget teszek a “tömegek” kívánságának ), s a Wall Street 2-re hívnám fel a figyelmet ismét, a kérdésre: Mi az a non-profit? – tudakolja a tőzsdecápa.
Mi az a non-profit?
Ez a hely, ahol még megszólalhatok, egy non-profitnak nevezett alapítvány által működtetett, de egy profitra dolgozó cég által üzemeltetett hely.
A tranzit, KKE kezdeményezést pedig egy – “Tisztítsd meg a mocskos pénzed az én művészettörténészeimmel !” – bank finanszírozza.
Most akkor ez mi?
( A fiatal művészek az angolszász nyelvterület szabályai szerint élnek, s aki nem tud angolul az nem is művész. Jól tudom? )
@iparterves: A műfaji meghatározásaiban alapvetően egyetértek, de kiegészíteném azzal, amit már fentebb is írtam (én nem a koromnál fogva ismétlem magam, hanem mert abban reménykedem, hogy így jobban átmegy az üzenet). Szóval, fel kellett volna a szerzőknek tűnni, hogy ha ilyen mértékű “elkalandozás” szükségeltetik az értelemzéshez, akkor ez valamire utal.
Szerintem maga pontosan tudja (ez már nem is sejtés), hogy én a normatív esztétikára mit mondok. És egyben vissza is kérdezek. Miért szeretne egy ilyet látni? Mit nyernénk vele?
A kérdése, hogy “mi a non-profit?”, maximálisan jogos. Mint ahogy a hemiszférák összefonódásának (képzavar nálam) konstatálása is. De. Engem az zavar, hogy ez senkit se zavar. Hogy mindenki ezt tartja normálisnak. Mi pedig termeljük a profitot — másnak. Mpssuk a pénzt — a másét. Engem ez is zavar, még akkor is, ha cserébe azért én is kapok ezért valamit (természetesen nem anyagi javakat).
Az utolsó, zárójeles kérdésére a válaszom: igen, jól tudja, ez a helyzet.
@timár.kati:
So, aki nem tudni English, az mehet kapálni.
A diplomások jó része viszont nem tud nyelveket és emiatt el sem jut oda, hogy a diplomáját átvehesse.
A profit-non profit ügyben nagyon tamás vagyok. A nagy alapítványok, a liechtensteiniek és svájciak kifejezetten non-profitok. Miközben a tulajdonaik termelik a profitot.
Ebből a profitból forgatnak a non-profit szférába pénzt, amely így – mert a művészek tisztítják a pénzt, ez igazán XIX-XX. századi lelemény, addig ugyanis nem volt szükséglete a polgárnak, hogy lelkét ápolja a senyvedő művész támogatásával – áramlik, majd az aukciókon, galériákon és magáneladásokon keresztül újratermeli a profitot.
Ezt tartja mindenki normálisnak, mert ez a kapitalizmus rendje. És bizony, nem csak pénzt, egyéb javakat is lehet kapni ( ordó, kapcsolatok egyebek ).
A normatív esztétika alakulgat, ki fog fejlődni majd egy nemzeti szocreál, s ennek mindannyian örülhetünk, mert újra megtudjuk: mi a szép!
@iparterves: Kapálni, autópályát aszfaltozni, BKV-ellenőrnek, stb. A nyelvet nem tudó, diploma előtt állók szülei meg tiltakoznak az ellen, hogy kötelező legyen a minimum egy nyelvvizsga a diplomához. A kör bezárulni látszik, kapálni meg senki sem szeret és senki se akar.
Az biztos, hogy a nagy alapítványok a nagy profitból lesznek, ahol aztán erről elfeledkezve “mossák a pénzt”. Nagyon sok, magát rendszerkritikusnak tartó figura is.
De én nem látom, még egy ilyen, tapasztalati “úton” kialakuló esztétika formálódását, nemcsak a nemzeti, de más fórumokon és más szereplőktől sem. Csak a nagy káoszt és a nagy tanácstalanságot. Ez utóbbit meg mindenki úgy próbálja meg palástolni, ahogy tudja.
@timár.kati:
Mint nemsokára érettségiző gyermekek szülője, nem tiltakozom a nyelvvizsga ellen. Örömmel veszem, hogy megkövetelik és bízom a gyerekekben: le fognak tenni egy, de inkább két nyelvvizsgát is.
Visszagondolva a régi világra és a nyelvi szenvedéseimre: jót tett volna nekünk is, ha megkövetelik a nyelv tudását és a vizsgatételt.
Kapálni én sem szerettem, de ha muszáj volt, akkor csináltam ( de nem szerettem meg ). Aki még valamit tudni akar az értelmiségiek Kádár-kori “munkakötelezettségéről”, az – ha olvasni nem szeret – nézegesse Kocsis Imre Hanság lecsapolása után készített festményeit ( az emblematikus talicska-csizma kombinációt ).
A káoszt és a tanácstalanságot mások is látják, tapasztalják, de azt hiszek ez az új rend. Az ember kényelemre vágyik és el tudja magával hitetni mindazt, amit Candide. ( Én is, persze. )
A normatív esztétika pedig ki fog fejlődni, s vele együtt a normatív esztétika testvéreként, pandanjaként egy önmagát anti-normatív esztétikának tartó, de a normatívnál is szigorúbb esztétika. Ez elkerülhetetlen.
A rendszerkritikusnak tartott figura bedobásával feladta a magas labdát. Igen, a rendszerből élnek a rendszerkritikusok is – hadd ne soroljam a különféle helyeken tanácsadóként fellépő, tisztesen javadalmazott rendszerkritikusok nevét, beosztását stb.
Fölösleges, kis ország lévén úgyis mindenki tudja, kikről van/lehet szó.
Rendszerkritikusnak lenni, ugyanakkor nagyvállalati/állami pénzzel kitömött zsebekkel kószálni: ez nálam “nem jön be” ( az idézethez tessék hozzáképzelni Rezes Judit alakját és hangját A talizmán-ból ).