A holnap dolgozója

Nem feltétlenül pozitív, ha egy szoborral kapcsolatban rögtön kabarészám jut az ember eszébe, de egy szándékoltan ironikus alkotás esetében ez talán megbocsátható. A tréfát valamikor a hatvanas években írta Szilágyi György, és Rátonyi Róbert adta elő, a címe és az állandó refrénje így hangzott: „Hová tűntek a proletárok?” Ez a szöveg és a hozzá tartozó hang ugrott be rögtön, amikor a Trafó Vákuumzaj kiállításán megláttam Csákány István A holnap dolgozója című művét, amelyről éppen maga a dolgozó hiányzik. A hiány a kabarén túl is feltűnt már a hatvanas években: az egyik oldalon komoly problémát jelentett a diktatúra hivatkozási alapjának – és egyben névadójának – elméleti és gyakorlati eltűnése, a másikon – mármint a vasfüggöny felől nézve – pedig a munkásosztály illetve a proletariátus fogalmának átértékelése. Keleten a hiányról a kabarén – és a szociológián – kívül alig valaki vett tudomást, a nyugati fogalmi tisztázás viszont annál nagyobb hullámokat vert. Az elemzések radikalizmusa politikai szituációtól függően változott, a legmesszebb talán Pier Paolo Pasolini ment el, hiszen a RoGoPag című 1963-as film általa rendezett epizódjában a proletár számára a kereszthalál jutott osztályrészül – a rendezőt blaszfémiáért négyhavi börtönre ítélték, később a büntetést felfüggesztették, a filmből viszont több jelenetet eltüntettek.


Pier Paolo Pasolini: RoGoPag

 

Bár a fogalmak kérdése itt-ott még mindig, sőt újra napirenden van, a mostani kiállítás is azt mutatja, hogy a radikális munkásábrázolás mára nagyrészt a múlté. Már maga a munkás vagy proletár szó sem igazán használatos, helyettük valóban a dolgozó lehet adekvát. Bár első látásra talán nem így tűnik, A holnap dolgozója valójában mégis radikális alkotás, amely egyidejűleg utal múltra s jövendőre. Az első megközelítés viszont abszolút jelenkori: a szobor mai tűzoltók mai készenléti felszerelését ábrázolja, betonba öntve. A csizmába betűrve az egy mozdulattal felhúzható nadrág, a széktámlára kifordítva-ráterítve a készenléti felsőruha. Van, akinek ez hétköznapi kép, a rúdon leereszkedő tűzoltó valószínűleg nap mint nap szembetalálja magát vele. Ráadásul a szobrász a ruhaegyüttest egy hétköznapi riportfotó alapján formázta meg és öntötte ki.


Csákány István: A holnap dolgozója

Az első látáson túl azonban eltűnik a magától értetődő jelenkori kontextus. A cím például – amely különben nemrég már trikóra nyomtatott viccként is megjelent  – egyszerre utal az „Akikre büszkék vagyunk” dicsőségtábla-feliratára és a jövő láthatatlan munkására. A múlt negatívba fordítva jelenik meg: a szocialista realizmus heroikus munkásábrázolásainak elengedhetetlen motívuma, a csizma (surranó) itt és most üresen áll, ráadásul éppen egy letolt nadrág takarásában. Az ironikus ürességnek Csákány művében ugyanakkor éppoly kevés köze van Sztálin szocreál csizmájához, akár Van Gogh cipőihez; pusztán az egykori emlékműszobrok hősalakjainak hiányára utal. Az üres lábbeli a jövő felől nézve is lehet ugyanolyan jelentésteli, hiszen létezik a sci-fihez több szálon köthető példa. Robert Jelinek osztrák művész 2003-ban alapította meg egy Helsinkihez közeli szigeten az általa kigondolt Sabotage államát. Az államalapítás egyik kiemelkedő pillanata volt a sziget emblematikus – kevéssé meglepő módon Sabotage című – szobrának felavatása. A monumentum nem más, mint egy ezüstszínű üres csizma, amelybe bárki belebújhat; alkotója pedig az a HR Giger, aki mellesleg negyedszázaddal korábban megálmodta a Nyolcadik utas: a halál szörnyfiguráját. A földhöz pántolt űrhajóscsizma itt a holnap emberének emlékművét alapozza meg.


HR Gier: Sabotage

Végleg félretéve a tréfát, Csákány István valódi ellenemlékművet alkotott, amelyen a szobrászattörténet monumentális ülőfigurái helyébe magát a hiányt helyezte el. Az emberalak, amely az elmúlt évtizedek számos alkotásában már csak lenyomatként vagy puszta héjként jelent meg, most véglegesen kiíródik a történetből: a betonból kiöntött ruha akárkié lehet, és senkire sem vár. A mű hatását nem is a narratíva, hanem elsősorban a műfaji csavar hozza létre. Az ábrázolt ruhadarabok megjelenítése teljes természetességgel tartozhatott volna a saját halálán túljutott, témáját kereső és megtaláló festészet illetékességi körébe. De hasonlóan a szerző A hegy koreográfiája című installációjához, amely az Ernst Múzeumban a Lenmechanika kiállításon töltött be egy egész teret (vagy éppen Szabó Ádám A Kis Varsó átveszi a Munkácsy-díjat című művéhez), az eddig festészetinek tartott téma kilépett a térbe, és szó szerint súlyossá vált. Ez a szobrászi gondolkodás, valamint a monumentális emlékműszobor ironikus újraértelmezésére irányuló szándék ugyanúgy tetten érhető Csákány legutóbbi művei közül a Talpra állítás  című fametszeten, mint a bizonyos tekintetben klasszikusabb Emlékmű az emlékműnek című köztéri projekten is. A holnap dolgozója ebbe az életmű-sorba épp annyira következetesen illeszkedik, ahogy a Vákuumzajba a láthatatlan munkás szerepének újragondolása.
 

© 2018 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány