Kritikai komolytalanság

Mélyi József a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Lenmechanika című augusztus végéig az Ernst Múzeumban látható kiállításáról írt kritikájában, kissé arrogánsan nagyobb energiát fektet szórakoztató asszociációinak kibontásába, mint a kiállítás leírásába. Valóban nehéz dolga van a kritikusnak, hiszen az öntudatos képekről szóló bőséges irodalom, a festészet haláláról kialakult 27 éves diskurzus, és a legújabb magyar festészeti trendekről 10 cikken át ívelő vita a téma – a táblakép – megvilágításának összes kézenfekvő retorikai alakzatát elhasználta a visszatükrözéstől a zombiig, így valóban csak a Kisvakond és Mobydick felemlegetésével tudunk látszólag újat mondani.


Fischer Judit: Ecset fest ceruzát, 2007

Pedig a kiállítás alapötlete – amit a munkacím: Komolytalan és fiatalos kiválóan tükrözött – éppen az volt, hogy a történeti, elméleti és retorikai monstrumokat félretéve egyszer ne egy feszes elméleti koncepció illusztrálásához gyűjtsön össze műveket, hanem lehetőséget biztosítson arra, hogy fiatal művészek egy reprezentatív helyen mutassák be a tevékenységüket egymástól függetlenül válaszolva egy lazább kérdésfelvetésre. Ez természetesen ellent mond a téma („koncentrált reprezentációs mező”) és a technika („a festészet műfaji problémái”) átfogó egységesítésének, viszont teret ad az intézménykritikai megközelítésnek.

A Fiatal Képzőművészek Stúdiója a 60-as évektől az Ernst Múzeumban rendezte meg éves kiállításait, melyeken alanyi jogon az összes tag részt vehetett. A 90-es évek közepén ezt a gyakorlatot felülvizsgálták és kurátori koncepciókra épülő csoportos, „profi”, gyakran nemzetközi kiállítások váltották fel az egyesületi „éves” tárlatokat (vö.: Velencei Biennále ország pavilonok, központi kiállítás). Az utolsó stúdiós kiállítás az Ernst Múzeumban a 10 évvel ezelőtti Komoly és fiatal volt – innen a munkacím –, ami akkor egy nemzetközi válogatásban vizsgálta a vizuális kultúra hatását a képzőművészetre. Ezek a „kurátori” kiállítások szinte kivétel nélkül az installációra és az új médiumokra épülő műfajokra koncentráltak, így egyre több fiatal festő maradt komolyabb szereplési lehetőség nélkül, és kényszerült mind szakmailag mind etikailag botrányos piaci-elvű kiállítóhelyek térnyeréséhez hozzájárulni. Az utóbbi év (Vágatlan változat, Kedves festő, Lipcse jelenség , Luc Tuymans) számos festészeti kiállítása jelzi, hogy itt nem csupán az egyesületről van szó, hanem az egész szakmát foglalkoztatja az intézményrendszer mediális polarizációjának felülvizsgálata. Mindezzel egybeesett a Műcsarnok átszervezése, melynek eredményeképpen a négyzetmétereiben kibővült, ámde dolgozóiban megfogyatkozott intézmény a nyári Na mi van? című kortárs képzőművészeti körképével a releváns non-profit és kereskedelmi kiállítóhelyek együttműködésére helyezte a hangsúlyt, és így hívta meg a Fiatal Képzőművészek Stúdióját az Ernst Múzeumba.
 


Szabó Eszter munkája

De lássuk, mi derül ki a kiállított művekből. Mélyi Józseffel ellentétben én éppen nem azt a tanulságot szűrtem le, hogy itt a kiállítók szakmai identitás válságban lennének („festők, akik nem akarnak festők lenni”), hanem azt, hogy talán ma már nem kell egy képzőművésznek egy éltre eldöntenie, a személyigazolványába bevésnie, hogy festő-e vagy sem. Olyanok is bátran kacérkodhatnak az ecsettel és a táblakép médiumával, akik egyébként többnyire más technikákkal dolgoznak, ugyanakkor azokat sem kell szegregálni, és minden más technikától távol tartani, akik rendszeresen nyúlnak a festékhez. Ezt az integratív szemléletet erősíti a kiállítás izgalmas és innovatív installációja, mely szerencsére egyáltalán nem emlékeztet sem egy tipikus festészeti kiállítás, sem egy hagyományos éves egyesületi kiállítás megjelenésére.

A rendezés mütyür, diagramm, intimitás, transzparencia és install című kategóriák szerint mutatja be a kiállított tárgyakat, de azok sokkal bonyolultabb viszonyrendszert képeznek. Többek között Surányi Mikós, a Société Réaliste és Halász Péter munkái képviselik a fotó, a konceptuális művészet és hétköznapi technikára és tárgyakra épülő installáció területéről érkező hozzászólásokat a táblakép szerteágazó problematikájához. A Société Réaliste a folyamatábrák ikonográfiájával és a politikai jelvények színtanával játszik. Az előző évtized digitális, cyber és mozgóképes technológiát visszaforgató festészetével szemben ez a kiállítás inkább a „barkács” technológiák és a szubkultúrák vizualitásának társadalomkritikai megközelítésével hozza összefüggésbe a táblaképet. Tibor Zsolt installációja eldugott pozíciója ellenére szintetizálja a táblakép összefüggéseit a rajzzal, a fotóval, valamint a vetített és murális képpel. Emellett az illúziókeltés és a műteremkép klasszikus toposzait is felidézi munkaeszközeiből felépülő ikonográfiájával. A „mestercégem címere” ironikus tematikát követi Albert Ádám és Fischer Judit is de egész más technikai áthallásokkal. Az előbbi Kokesch Ádámmal együtt az ipari technológiákat fordít vissza műtárggyá, míg Fischer Judit a játékos öniróniát köti össze a legköznapibb anyagok (vízfesték, faxpapír) kifinomult használatával. A mellette szereplő Szabó Eszter egész apró képekből álló, szintén a fal síkján több irányban kibontakozó sorozata sok humorral ütközeti a tesco gazdaságos hétköznapiságot a festői lazúrok és apró részletek dekorativitásával.


Tarr Hajnal munkája

A manuális virtuozitás fetisizálására adott ironikus válaszként is olvasható Tarr Hajnal elemi, meditatív gesztusa, mellyel egy több mint 5 méteres papírt fed le dühödt buborékaival. Csákány István megközelítése radikálisabb, hiszen az ő monumentális munkából felépülő műve nem válhat szállítható értékcikké, mint egy táblakép. A már több kiállítás óta változatlanul álló grey bokszba egy fából ácsolt, megmászható és az alsó megvilágításnak és a kubista szerkezetnek köszönhetően felnagyított festői felületeket és fényhatásokat kialakító hegyvonulatot épített.

A monumentális méret kevésbé meggyőző Dénes Ágnes Dóra esetében, akinél a hanyag elnagyolt ecsetkezelésnek nincs olyan lendülete és humoros karaktere, mint Szűcs Levente aprócska képein. A konvencionális táblakép kereskedelmi dominanciájával száll szembe Vécsei Júlia projektje a rajzlap, mely papír alapú monokróm művek kispéldányszámú sokszorosításával előállított fanzine. A kiállításon az eddigi számok művészeitől láthatunk eredeti műveket, valamint végiglapozhatjuk az újságokat is.


Borsos-Lőrinc Lilla: Gyerekek, 2008 | Fotó: László Zsuzsa

A klasszikusabb táblakép formátum használatára is sok friss példát láthatunk. Mindenféle pátosz, konvencionalizmustól való szorongás és száraz posztmodern agyafúrtság nélkül nyúl az ecsethez a nagyteremben Borsos-Lőrinc Lilla, Kis Róka Csaba és Karácsonyi László.


Karácsonyi László: Pozor Gotick!, 2008 | Fotó: László Zsuzsa

Pop- és szubkultúrák elemeit építik be képeikbe: tetoválások, cd borítók, stencilek, horrorfilmek, emo, gothic, szado-mazo mind tematikai mind technikai szinten.


Kiállítás enterieur | Fotó: László Zsuzsa

 


részlet Uglár Csaba: Xanadu c. 2008-as munkájából | Fotó: László Zsuzsa
(áttetsző ponyvára készült, monokróm térelválasztó festmény)
És végül meg ki kell térnünk a kiállítás remekművére, Uglár Csaba Xanadu című monumentális munkájára, ami egy áttetsző ponyvára készült, monokróm térelválasztó festmény, mely mögött egy bejárható (kereskedelmi galériákból, régiségboltokból és a Stúdió gyűjteményéből kölcsönzött) tárgy-assemblage látható. A festmény az Aranypolgár című film– innen a cím – utolsó jelenetét ábrázolja a címszereplő összehordott, bedobozolt értékeit, míg a túloldalon felhalmozott tárgyak egy valódi raktár illúzióját keltik, melyben régi játékautomaták, pénztárgépek és fogasok mellett a legkülönfélébb kvalitású festmények sorakoznak néhol becsomagolva, néhol a falnak döntve. Az allegorikus mű a táblakép elméleti jelentőségének különféle vonatkozásait tárja elénk – melyek egészen az Aranypolgárig is elvezethetnek, amely először élt a többszintű mélységélesség technikájával, olyan összefüggéseket teremtve a kép különböző rétegeivel, ami korábban csak a festmények sajátja volt – de mindezt olyan módon teszi, hogy a táblakép problematikájának intézménykritikai és művészetszociológiai aspektusaira is bátran rávilágít.


Uglár Csaba: Xanadu, 2008 | Fotó: László Zsuzsa.
(kereskedelmi galériákból, régiségboltokból és a Stúdió gyűjteményéből kölcsönzött tárgy-assemblage)

Mindezek miatt azt gondolom, hogy a Lenmechanika minden szükségszerű esetlegessége és kiforratlansága mellett termékeny vállalkozás, mely mind az érdeklődők, mind a szakmabeliek számára fontos viszonyítási pont lehet.

A szerző az Oktatási és Kulturális Minisztérium Kállai Ernő ösztöndíjában részesül.

 

További képek a kiállításból:


Csákány István insallációja, 2008 | Fotó: László Zsuzsa

 


Szűcs Levente: Szoba, 2008 | Fotó: László Zsuzsa

 


Tibor Zsolt installációja (részlet), 2008 | Fotó: László Zsuzsa

 


Szabó Eszer: Emberek, 2008. | Fotó: László Zsuzsa

 

© 2020 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány