A kultúra ügyeit tekintve, a tavasz egyik meghökkentő szövege az a Szőcs Géza-interjú volt, amely a Mozgó Világban jelent meg (2011/4.) „De megesik, hogy a sárkány sár formájában jelenik meg” címmel. Az interjú készítője, Nagy József májusban Minőségi újságírásért-díjat is kapott erre a szövegre. De vajon mit kap az olvasó? És amit kap, azzal mi dolga adódik?
Szőcs Géza (forrás http://www.nyugatijelen.com/)
Hosszú beszélgetés ez, a tranzitblog párezer karakteres kereteit feszegetné pontos ismertetése. Nagyon jól összefoglalja a hvg.hu Sorkövető rovatának cikke (Szőcs államtitkár megszabadulna az egyik minisztertől).
Az interjú egyik fő csapásiránya a minisztériumon, illetve az apparátuson belüli ellenállás, alkalmatlanság, sőt, az ügyek hátráltatásának nyílt kiteregetése. Szőcs miniszteri, kormánybiztosi szinteken is konfliktizál, miközben egy klasszikusan gyenge tárca az övé (pro forma az sem az övé, hanem Réthelyié, természetesen). Szőcs nem tesz lakatot a szájára, belső ellenállásról beszél, Fidesz-en belül lévő riválisokról és minisztériumbeli hátramozdítókról, arról, hogy közvetve, vagy közvetlenül hogyan buktatja meg ötleteit, koncepcióit a bürokrácia lustasággal vegyes kicsinyessége és ellenszenve. Pedig nagyszabású és fontos elgondolások ezek – legalábbis Szőcs szerint. Alapos kalandtúrán visz végig minket az interjú az államtitkár agytekervényeiben. Szőcs naplót vezet a minisztériumi időkről, fejében mindent mindennel összekapcsol, napi harcokat igyekszik megnyerni, taktikázik, felad néha szempontokat, hadállásokat a hosszabb távon remélt eredmények érdekében. Stratégaként tűnik fel. És látszik, hogy önnön ötleteibe alaposan beleszeretett. Be akar dobni és végig akar vinni elképzeléseket. Például ott a MANDA (Magyar Nemzeti Digitális Archívum), a Julianus barát-program, az óriás képek a minisztérium falán, egy Európa eszmei alapjait összefoglaló, népszerű kötet. Körülbelül ezek merülnek fel a szövegben, meg a kínai jelenlét, az ázsiai orientáció, de hát azóta elképedve láthattuk, milyen kiállítással reprezentálja ott a hivatal a magyar képzőművészetet és az azért többet elárul a témáról, mint ezernyi Szőcs-eszmefuttatás a világ centrumainak áttevődéséről.
Hogy mit és mennyire opponál, vagy akadályoz a hivatali közeg, az nem mindenhol egyértelmű az interjúból. Az sem, hogy mi van még, ezeken az ötleteken kívül. Nemigen látszik az irány, hogy merre tart az államtitkár, merre tart a miniszter (ő nem is igen kerül szóba) és merre húzna az apparátus. Nem egyforma jellegű, súlyú és színvonalú ötletek Szőcs ideái sem, a közös bennük az, hogy ötletek, jelen esetben az államtitkár személyes ambícióiból kiinduló, alkalom szülte elgondolások, amelyek egyenként is csak igen kacifántos érvekkel védhetők (talán a MANDA-n kívül), de koncepcióvá sehogyan sem állnak össze. Ami pedig még nagyobb kérdőjeleket állít melléjük, az az, hogy nem látszanak viszonyban lenni a hazai kultúra mindennapjainak égető problémáival és nem mutatnak kontinuitást azokkal a történésekkel, pozitív folyamatokkal sem, amelyek amúgy léteznek a hazai kultúrában. Az államtitkár vagy nincs képben a kultúra hogylétét illetően, a szerepeket, tevékenységeket nem ismeri eléggé, vagy szándékosan hagyja figyelmen kívül mindezt. A már szóba hozott kínai magyar kiállítás, a Magyar Művészet jó példa erre, itt az államtitkár vagy belefutott egy az ő szintjét messze meghaladó lobbiba és nem tehetett mást, mint aláfeküdt, vagy belefutott egy tökéletes tévedésbe; adott esetben a sajátjába. Talán sosem fogjuk megtudni, hogy is volt.
Szőcs Géza –legalábbis egykor – hiteles szereplő volt a magyar kultúrában, s az ebből az interjúból is látszik, hogy sokoldalú és érdekesen gondolkodó ember. Önnön múltját, önnön érdekességét nem is győzi hangsúlyozni, egyáltalán, az az olvasó érzése, hogy az államtitkár saját kormányzatbeli pozíciójának erősítésén, önmaga legitimálásán dolgozik itt gőzerővel. A kérdező belemenős igyekszik lenni, ez ma idehaza már díjat ér, jegyezzük meg azért, hogy közelesen ez volna a minimum. Például a Hard talk című BBC program minden alkalommal belemenős és nem kis országok államtitkárait, hanem nagy országok államelnökeit szorongatja.
Az igazi kérdés azonban az interjúval kapcsolatban az, hogy mi közünk van a benne foglaltakhoz? Mi közünk van, ha olvasók vagyunk, kultúrafogyasztók, és mi közünk van hozzá, ha például – mint itt, a TranzitBlogon sokan – a kultúra szereplői? Mivégre ez a hosszú beszélgetés? A háttér egyes részletei, és az, hogy egy hatalmon levő hogyan tekint önmaga helyzetére, érdekesek lehetnek. Fontosak azonban sehogyan sem tudnak lenni. Furcsa és sajnálatos az, amit a magas vérnyomásáról mond, az pedig valamiféle mezei kordokumentum, hogy Mikszáth óta ugyanazok a politikus-típusok. Elgondolkodtató, hogy mennyire rossz és őszintétlen a kormányzati kommunikáció, ha egy államtitkár mindezt, amit itt olvasunk, még szükségesnek látja hozzátenni. Ám mindezzel nehezen tud mit kezdeni az olvasó. Meglehet, cinikusan hangzik, de az fogalmazódik meg benne: nem volt kötelező államtitkárnak szegődni. Nem volt kötelező vállalni, ezzel a múlttal, ezek között a körülmények között, ebben a garnitúrában. Szőcsnek van feladata és fizetése. Mint mindannyiunknak. Az interjú által kirajzolt portré egy lehet abban az arcképcsarnokban, amely a regnáló kormányzat tagjait jeleníti meg, lám, ők azok, de – elnézést a profanizálásért – kit érdekel ez?
A kultúráért felelős államtitkár elvben egy hivatalnok, közszolga a szó legnemesebb értelmében. A szellem embere, Szőcs, esetleg szégyelli, vagy kevesli azt, hogy ő itt a közt szolgálja és nem lehet művész. Talán mégsem, ugye? Mert akkor üstöllést le kellene mondani. Ez nemhogy nem szégyen, hanem igen komoly dolog. A közhivatalnok nem a magánkoncepciói megvalósításának elkötelezett látnok, s ha ezt nem érzékeli, akkor nem pusztán szereptévesztésben, hanem valóságvesztésben van. A működő mechanizmusok szolgálata, a nem működők javítása a feladata, reálisan mérve fel lehetőségeit, nyilvános elvek és program alapján, a szereplőkkel való együttműködésben, diszkurzív viszonyban – ha röviden és gyarló módon próbálnám megadni egy kvázi miniszter munkaköri leírását. Ha téved, ekként téved, ha valamit jól csinál, ekként csinálja jól. Ugyanis ez az, ami számonkérhető, mérhető, megítélhető a választópolgár számára, a megállapodások, a végiggondolt és transzparens szempontok, a publikus döntések és a látható, vagy várható eredmények. Semmi más nem. Szőcs Géza, mint magánember akkor lesz érdekes, ha leköszönt. Az a bizonyos napló akkor tartozik rám, ha majd egyszer kiadják. A közszolga a hivatali ideje alatt konzultálni és elszámolni volna köteles, a többi, hogy úgy mondjam, néma csend.
Mindig zavarban vagyok, amikor politológusok, elemzők egy-egy döntés bejelentése után (pláne, ha az vitákra ad okot, ilyenből ma naponta van), fürkészik, elemzik a politikusok, kormánytagok, döntéshozók szándékát, találgatják a motivációkat, akár a szellemi és pszichikai hátteret. Nem a dologról, hanem a személyről kezdenek beszélni. Nem érdekel a hatalom lelke. A cselekvésekkel, a döntésekkel van dolgom, azokkal találkozom, a hatások érintenek. Valamelyest érdekel, hogy ki és hogyan gondolta végig, mi alapján és kikkel konzultált, de, hogy odabent (a hivatalban és a lélekben), mivel s hogyan küzd, az nem tartozik rám. Rá sem tartozik az a vacakolás, kínlódás, vagy éppen nonchalance, ahogy élem az életem. Hogy kik a segítőim és a hátramozdítóim. Abszurdum, hogy ezzel terheljük egymást. A köztársaság, ha még létezik mifelénk ilyesmi, nem annyira gangos bérház, ahol egymásra zúdítjuk a vallomások, pletykák, félinformációk és – mégoly izgalmas – sztorik halmazát. Hanem, hogy a ház-hasonlatnál maradjak, inkább olyan építmény, amelyben az emeletek, szintek, közlekedési útvonalak, még a hátsólépcső is, átlátható kellene, hogy legyen és ahol a lakógyűlésen korrektül elszámolnak a közös ügyeinkben, amúgy meg hagyjuk egymást élni. Az interjúalany most abba igyekszik beavatni, hogy léteznek titkos mosókonyhák, meg, hogy szerinte mit gondol a házmester és őt mi gyötri a saját szobája mélyén. Nem szeretném tudni az ellenőrizhetetlen részletek halmazát a házról és választott képviselőiről, nem akarom tudni a választott képviselő személyes interpretációját a többiek viselt dolgairól. Mert így lassan lehetetlen lesz megítélnem, akarok-e még itt élni, vagy inkább elköltöznék máshová.
"Ezek semmihez sem értenek" – Szőcs Géza egy éve
(A Hírszerző elemzése)
