James Cameron filmje minden túlzásával és minden butaságával együtt maga a testet öltött giccs. Egy revizionista westernnek csúfolt háborús giccs, amely nem csak a science-fiction műfajára hoz szégyent, de az Alien és a Terminator rajongótáborára is. Sőt még Pocahontas, Kevin Costner és Tom Cruise rajongói sem érezhetik magukat biztonságban, mivel az Avatar katonadrámájának előképeiként már az ő nevük is besározódott. Egyedül a képmutató Hollywood ostobaságának köszönhető, hogy az Avatár legalább az Oscar-díjon látványosat bukott, de ez az erőszak és a hatalom rajongóit nem fogja eltántorítani attól, hogy színes, szélesvásznú álomképekben éljék ki nevetséges fantáziáikat, repülésről, lélekvándorlásról és a nagy kék Falloszról.
Részlet az Avatár című filmből
Egy giccs genealógiájának feltárásával az a legnagyobb gond, hogy magában hordozza a kollaboráció vádjának ódiumát, de akkor is ki kell mondani, hogy az Avatár nem más, mint az emberi korlátoltság perverz örömódája. James Cameron úgy csinál, mintha a szívtelen és szűklátókörű tőkéseket tenné felelőssé egy jóravaló és lelkes bolygó természeti kincseinek erőszakos kiaknázásáért, de gonosz figurái siralmasan karikatúra-szerűek. A sebhelyes, kigyúrt és persze őrült katonai parancsnok, illetve a cinikus, pénzügyi igazgató-gnóm már egy tisztességes kolumbiai szappanoperába se férne bele. A jó emberekkel meg még rosszabb a helyzet. Egész egyszerűen nem értem például, hogy az első feminista akcióhősnek kikiáltott Ripley hadnagy (Sigurney Weawer) hogy adhatta a nevét egy ilyen macsó népbutításhoz. De az igazi gáz nem is az ő „tökös tudósnő vagyok, de mégis elbukok” karaktere, hanem az egész „Pandora szelencéje” bolygó, úgy ahogy van. Pedig még a film gyengeségeire (szánalmas színészi játék, végtelenül gyenge párbeszédek és totálisan kiszámítható történet) rámutató kritikusok is elismerik, hogy a film egyik erénye a Pandora bolygó (valójában hold) lenyűgözően „idegen” ökoszisztémájának komplex bemutatása.
Sigourney Weaver az Avatárban
Sajnálatos módon azonban a Pandora a film szerint nem más, mint a Föld, azaz a Kék bolygó, alias Gaia javított verziója. Persze a félreértések elkerülése végett itt már a humanoid őslakosok is kékek, mely kékség jótékony fátylat borít az Evolúció (avagy az Úristen) korábbi vaskos tévedésére a bőrszínekkel és az emberi rasszokkal kapcsolatosan. Sőt egy másik félreértés is korrigálásra került: a Pandorán mindenki tisztában van azzal – a buta, macsó, emberszabású katonákat kivéve –, hogy a Pandora valóban egy élő bolygó. Nem csak élet van rajta, hanem maga is él. És ez így gyönyörűen „spirituális”, meg öko-bio-ezo, már ha eltekintünk ennek a bizonyos életnek a minőségétől. Az Evolúció és az Úristen ugyanis nem vált korrekció tárgyává, megmaradt egy pont nullás amerikai darwinistának. Cameron és csapata valószínűleg ettől jobbat és igazságosabbat nem is tudna elképzelni: hulljon a férgese, győzzön a jobbik. Liberális neodarwinizmusukat csupán nyakon öntötték egy sziporkázó növényvilággal, amely egész egyszerűen minden funkcionalizmust mellőz, így maximum egy szkopofíl csecsemőisten hozhatta létre, akinek a plázák és a multiplexek már teljesen tönkretették az ingerküszöbét. Ha viszont lefejtjük ezt a csilivili, digitális cukormázat, alatta rettenetesen – és persze szintén teljesen funkciótlanul – ronda állatokat láthatunk, akiknek talán csak annyi dolguk van, hogy felfalják, vagy eltiporják az óvatlan látogatókat. Ezen túl a hasznosabbakon még himbilimbizik egy organikus kábel is, amellyel irányítani lehet őket, ha a boldog naviknak éppen lovagolni, vagy ne adj Isten, repülni támad kedve.
Részlet az Avatár című filmből
Részlet az Avatár című filmből
Cameron bolygójával tehát az a legnagyobb gond, hogy gyanúsan emlékeztet a Földre. Úgy tűnik, hogy a stábban senki se akarta magát komolyabb tudományos-fantasztikus regények olvasásával fárasztani, mert ilyesmik úgyse érdekelnék a vadnyugati állapotok között tartott nézőket. Pedig a macsó patriarchátusnak, mely az „indián” törzsi társadalmak többségének kultúráját is jellemezte a sziúktól a navikig, vannak fiktív alternatívái. Az egyik legismertebb a Shora világa, melyet egy amerikai biológus, Joan Slonczewski teremtett 1986-ban. A Shora óceánját egytől egyig nőnemű lények népesítik be, akik szűznemzéssel (aminek persze csak akkor van értelme, ha a reprodukciót nemi aktushoz kötjük) szaporodnak. Slonczewski „matriarchátusa” számunkra most azért érdekes, mert ékes dokumentuma annak, hogy elképzelhető olyan ökoszisztéma is, amely nem az erőszakra épül. A Shora lakói ugyanis nem ragadozók, nem azért élnek, hogy hatalmukat és erejüket demonstrálva más élőlényeket öljenek meg, így arra sincsenek rákényszerülve, hogy spiritualitásuk bizonyítékaként buta és az áldozatok számára értelmetlen szavakat susogjanak a halott állatok fülébe. Mindazonáltal a Shora és a Pandora holisztikus „élő bolygóként” nagyon is hasonlít egymásra, csak éppen a Shorát a „megosztók” (a magyar fordításban sajnos „ivadék” lett a „sharer”-ből) lakják, akik egy valóban minden izében összekapcsolt ökoszisztémát irányítanak radikálisan demokratikus keretek között. Nemcsak, hogy kormányzatuk nincs, de még csak törzsfőnököket se választanak, mivel kultúrájuk nem az uralomra, hanem a szimbiózisra épül. A Pandora viszont ragadozó bolygó, amely háromméteres, kék, humanoid csúcsragadozókat termelt ki magából, akik elsősorban arra jók, hogy a kapitalizálódott darwinizmus „isteni” törvényeit megerősítsék a reménytelenül korlátolt fogyasztókban, akik legalább a navik bőrébe bújva beinthetnek saját maguknak, hogy aztán újult erővel térhessenek vissza a karrier és a reprodukció fallikus földi kultúrájába.
