Legújabb dalában Beyonce tucatnyi alkalommal teszi fel a kérdést, hogy „Who run the world?”, mire a női kórus felel: „Girls!”. A legújabb girl power himnusz szövegében a nők az igazi vagányak, ők irányítják a világot, hiszen azon kívül, hogy gyerekeket nevelnek, rengeteg pénzt keresnek. Másrészt az énekesnő pimaszul beszól a férfiaknak, megmutatja nekik a középső ujját, miközben azt énekli, hogy legfeljebb azt hiszik, hogy vannak annyira jók, mint a nők, de hát sajnos nem.
A szám ennek megfelelően megosztja az embereket, ahogy a youtube-on az egyik kommentelő írja: „Semmi problémám az egyenlőséggel, de mint férfi, a videot megtekintve úgy éreztem, azt mondja nekünk, basszuk meg magunkat. Úgy éreztem, mindjárt belépek a twitterre, és szólok Jay-Z-nek, fogja vissza az őrült feleségét.” („I have no problem with equality, but as a man watching that music video I felt like she was telling us to_ go fuck our selves. I felt like going Jay- Z’s twitter and telling him to control his crazy ass wife.”)
Beyoncét illetően a feminista elméleteken edzettebbek szintén megosztottak. Egyrészről az a véleményük, hogy az énekesnőnek hiányosak az ismeretei, amikor azt állítja, hogy a nők irányítják a világot. Itt van például ez a video, amelyben a Beyonce szám szövegét egy Nineteen Percent fedőnevű illető veszi célba.
Nineteen Percent szerint Beyoncé butaságokat beszél, a világot még mindig a férfiak irányítják, a nők pedig keveset keresnek, azon kívül, hogy tárgyai erőszaknak és megalázásnak.
Mások viszont védelmükbe veszik a számot, mondván, egy dalszöveget nem kell szó szerint venni, ráadásul ez nem egy politikai üzenet, ez egy emocionális löket, egy lelki fröccs, amely sok lány számára képes belső megerősítést adni. Az egyik hozzászóló ezt írja: „Nyilvánvalóan nem állítom, hogy minden tökéleteses és nagyszerű, de a mi (én és néhányan mások) lépteink magabiztosabbak, amikor olyan zenét hallgatunk, amely erőt ad … most nem azt mondom, hogy magabiztosabbnak kéne érezzem magam, csupán azt, hogy vannak olyan napok, amikor kell egy kis lökés.”(„Obviously is not about fooling ourselves thinking everything is all bubblely great and perfect, but we(me and some others) do walk with a more confident step, when listening to a song that empower us…now I’m not saying that I strictly need that to feel more confident but there are some days when we need some pushing!”) És egy másik hozzászólás vége: „Pozitív női képek, kemény hangzás és gyilkos video, ezek nem olyan dolgok, amikre gúnyos megjegyzéseket kellene tenni. Hiszen nem erről szólna a művészet? Hogy belülről megváltoztasson minket?”(„Putting positive female visuals into our heads with a rockin’ tune and killer video is nothing to sneer at. Isn’t that what art is all about? Changing us all from the inside?”)
Felmerül a kérdés, hogy egy ilyen himnusznak szánt dal mellé milyen videó készül, milyen képek támasztják alá, erősítik a girl power mondanivalót? Mit csinál benne az énekesnő? Hol történik mindez? Egy hollywoodi villa csillogó tereiben? Egy menő vállalati felhőkarcoló századik emeletén? Egy New York-i utcán egyszerűew yorkiak között? Netán egy lepattant gettóban öklüket rázó szegény kiscsajok között? Mind volt már helyszíne sok videónak.
Nos, nem, a helyszín az a bizonyos posztapokaliptikus sivatagi táj, amit filmben leginkább a Mad Maxből, videoklippek esetében a California Love című 2pac slágerből lehet ismerni, de sok más videoban is háttérül szolgál. A történet nagy részében egy kiszuperált építményben vagyunk, ami a Beyonce által vezetett kőkemény nőkből álló banda főhadiszállása lehet valahol a sivatag közepén. A nőcsapaton rajtaüt egy férficsapat, akik igyekeznek megfélemlítően fellépni, hogy aztán Beyonce és társai harcias táncukkal ledarálják őket az időközben felbukkanó (férfi)rendőrökkel együtt. A vágóképekben látjuk a világvége utáni állapotokat, lángoló autókat és füstöt, valamint Beyoncét ebben a posztapokaliptikus környezetben autózni, a homokban szexuálisan hemperegni, és amint két hiénát tart pórázon maga előtt, az énekesnőn estélyi ruha, háttérben a kihalt táj.
Ez a posztapokaliptikus világ, ami mára már annyi regény, film és számítógépes játék helyszíne, tulajdonképpen ugyanúgy műfajjá is vált, mint a scifi vagy a cyberpunk. Ezekben a történetetekben szinte kivétel nélkül a túlélés a cél. Túl az apokalipszisen (ami lehetett háború, olajválság, vírus) nincs már társadalom, sem állam, a túlélők bandákban vagy magányos farkasokként élnek, és a megmaradt készletekért egymást terrorizálják. A természet már a múlté, és nincs utánpótlás. Ellentétben a scifik csillogó világával, ahol gépek segítik az embert, ahol az ember a gépek által még erősebb, a posztapokaliptikus történetek szereplői halálra vannak ítélve. Egyrészt végtelenül sebezhetőek, másrészt állatiasak, vadak, s gyakran gonoszok. Az apokalipszis hiába az ember hibája (a legtöbb történetben technikai túlfejlettség, a Föld kizsákmányolása, vírus vezet ide), viszont a katasztrófa után sem nő be a feje lágya, nem tanul belőle, sőt.
Egy ilyen disztópiának is megvan természetesen a vonzereje, és ez részben a fenti jellegzetességekből fakad. Nyilván sok néző és olvasó számára jó, sőt kéjes érzés belekerülni képzeletben egy olyan világba, ahol nincs álmodozás, sem romantika, ahol csak a legkeményebbek maradnak életben. Katartikus átélni az egyén vagy csoport túlélésért folytatott véres harcát, amikor a hősből pont ez a szélsőségesen kiszolgáltatott helyzet hozza elő a rejtett, gyakran emberfeletti tartalékokat. Az idők végi (és tulajdonképpen idők eleji) körülmények, a sivatagos vidék, a roncsok, az esetleges sugárzás, az itt élő népek új rítusai, a maszkok, a vadság lehetővé teszi, hogy a hős maga is elfogadja állatias oldalát, hogy ne civilizációval, hanem valami sokkal ősibb erővel győzze le az ellenségét.
Ez az ősi erőtől duzzadó környezet végül is tökéletesen alkalmasnak bizonyul Beyonce számára. Az énekesnő és csapata nyilvánvalóan legyőzhetetlenek, hiszen ennek a hatalmas erőnek számtalan attribútumát magukon viselik. Világos, hogy nem elnyomottakról van szó, ez például a rendőssapkákból is látszik, amit a nők egy része a fején hord: kicsi a valószínűsége annak, hogy eredetileg rendőrök lettek volna, inkább arra gondolhatunk, hogy ezek trófeák, amiket erővel vettek magukhoz. Ugyanakkor a legtöbben harisnyatartóban, tapadós ruhában, szexi cuccokban vannak, de ez itt is az erő demonstrációjaként szolgál: ezek a nők nem tagadják meg női természetüket, hanem abból is erőt kovácsolnak. Emellett fegyelmezettek, katonásak, ha Beyonce megkérdezi, hogy kik irányítják a világot, akkor pózba vágják magukat, és keményen a férfiak szemébe köpik: a lányok. Az énekesnő egy ritkán látott vad tánccal indít a videóban, két eunuchnak látszó férfi között úgy rázza a testét, mintha valami egzotikus törzs tagja lenne, de ő sem magakelletésből teszi ezt, ez egy harci tánc, amivel az ellenfelét megfélemlíti, magát és társait pedig kellően bepörgeti. Most itt nincs mód egyenként végigmenni a video képein, de ezt megteheti mindenki maga, a képek szimbolikája egyszerűen dekódolható: Beyonce úrnő és amazonokból álló csapata irányítja a posztapokaliptikus sivatagot.
A Colorlines portálon egy cikk szerzője társadalomtudományokban és feminizmusban jártas egyetemi oktatókat kérdez, mi a véleményük a dalról, lehet-e belőle feminista himnusz? Az általános vélemény az, hogy nem, nem lehet, ugyanis (a videot tekintve) itt továbbra sem a feminizmus, hanem Beyonce szupererotikus teste van terítéken (az énekesnő mentségére szolgál viszont, hogy ez az irány még mindig sokkal jobb, mint azok a férfirapperek által előadott számok, amelyek dalszövegében nőket erőszakolnak és aláznak meg).
Viszont felmerül a kérdés, hogy Beyonce teste valóban csupán szexuális tárgyként jelenik meg? Lehet, hogy egyes nézők számára itt is ugyanaz történik, mint a videok többségében: csinos nők kihívó öltözékben kelletik magukat. Ugyanakkor el tudom képzelni, hogy sokak, sok lány számára Beyonce teste az ő saját testét, és annak az egyre nagyobb szexuális erejét, hatalmát jelenti.
Van ez a sok tekintetben még mindig hátrányos helyzetben lévő csoport, a nők csoportja, és hajlamosak vagyunk azt gondolni, a felszabadulást az hozhatja el, ha ennek a csoportnak a tagjai megértik, felfogják végre, milyen természetű elnyomás nehezedik rájuk még ma is. De lehet, hogy nem minden nőnek kell intellektuálisan átlátnia a saját alávetettségét, lehet, hogy ha elég hangosan kiabálják neki, hogy aktív vagy, irányító vagy, cselekvő vagy, és ha ezt ő is elkezdi hangosan és sokat kiabálni, akkor egyre inkább azzá válik. Ebből a szempontból nincs értelme a szofisztikált feminizmust Beyoncén számon kérni, hanem csak azt, hogy elég hangosan kiabál-e. És végül is igen, hangosan kiabál, sőt, üvölt, hiszen a posztapokalipszisben muszáj üvölteni.
Mán-Várhegyi Réka
