Őrült Beyonce és a lányok

Legújabb dalában Beyonce tucatnyi alkalommal teszi fel a kérdést, hogy „Who run the world?”, mire a női kórus felel: „Girls!”. A legújabb girl power himnusz szövegében a nők az igazi vagányak, ők irányítják a világot, hiszen azon kívül, hogy gyerekeket nevelnek, rengeteg pénzt keresnek. Másrészt az énekesnő pimaszul beszól a férfiaknak, megmutatja nekik a középső ujját, miközben azt énekli, hogy legfeljebb azt hiszik, hogy vannak annyira jók, mint a nők, de hát sajnos nem.

A szám ennek megfelelően megosztja az embereket, ahogy a youtube-on az egyik kommentelő írja: „Semmi problémám az egyenlőséggel, de mint férfi, a videot megtekintve úgy éreztem, azt mondja nekünk, basszuk meg magunkat. Úgy éreztem, mindjárt belépek a twitterre, és szólok Jay-Z-nek, fogja vissza az őrült feleségét.” („I have no problem with equality, but as a man watching that music video I felt like she was telling us to_ go fuck our selves. I felt like going Jay- Z’s twitter and telling him to control his crazy ass wife.”)

Beyoncét illetően a feminista elméleteken edzettebbek szintén megosztottak. Egyrészről az a véleményük, hogy az énekesnőnek hiányosak az ismeretei, amikor azt állítja, hogy a nők irányítják a világot. Itt van például ez a video, amelyben a Beyonce szám szövegét egy Nineteen Percent fedőnevű illető veszi célba.

Nineteen Percent szerint Beyoncé butaságokat beszél, a világot még mindig a férfiak irányítják, a nők pedig keveset keresnek, azon kívül, hogy tárgyai erőszaknak és megalázásnak.

Mások viszont védelmükbe veszik a számot, mondván, egy dalszöveget nem kell szó szerint venni, ráadásul ez nem egy politikai üzenet, ez egy emocionális löket, egy lelki fröccs, amely sok lány számára képes belső megerősítést adni. Az egyik hozzászóló ezt írja: „Nyilvánvalóan nem állítom, hogy minden tökéleteses és nagyszerű, de a mi (én és néhányan mások) lépteink magabiztosabbak, amikor olyan zenét hallgatunk, amely erőt ad … most nem azt mondom, hogy magabiztosabbnak kéne érezzem magam, csupán azt, hogy vannak olyan napok, amikor kell egy kis lökés.”(„Obviously is not about fooling ourselves thinking everything is all bubblely great and perfect, but we(me and some others) do walk with a more confident step, when listening to a song that empower us…now I’m not saying that I strictly need that to feel more confident but there are some days when we need some pushing!”) És egy másik hozzászólás vége: „Pozitív női képek, kemény hangzás és gyilkos video, ezek nem olyan dolgok, amikre gúnyos megjegyzéseket kellene tenni. Hiszen nem erről szólna a művészet? Hogy belülről megváltoztasson minket?”(„Putting positive female visuals into our heads with a rockin’ tune and killer video is nothing to sneer at. Isn’t that what art is all about? Changing us all from the inside?”)

Felmerül a kérdés, hogy egy ilyen himnusznak szánt dal mellé milyen videó készül, milyen képek támasztják alá, erősítik a girl power mondanivalót? Mit csinál benne az énekesnő? Hol történik mindez? Egy hollywoodi villa csillogó tereiben? Egy menő vállalati felhőkarcoló századik emeletén? Egy New York-i utcán egyszerűew yorkiak között? Netán egy lepattant gettóban öklüket rázó szegény kiscsajok között? Mind volt már helyszíne sok videónak.

Nos, nem, a helyszín az a bizonyos posztapokaliptikus sivatagi táj, amit filmben leginkább a Mad Maxből, videoklippek esetében a California Love című 2pac slágerből lehet ismerni, de sok más videoban is háttérül szolgál. A történet nagy részében egy kiszuperált építményben vagyunk, ami a Beyonce által vezetett kőkemény nőkből álló banda főhadiszállása lehet valahol a sivatag közepén. A nőcsapaton rajtaüt egy férficsapat, akik igyekeznek megfélemlítően fellépni, hogy aztán Beyonce és társai harcias táncukkal ledarálják őket az időközben felbukkanó (férfi)rendőrökkel együtt. A vágóképekben látjuk a világvége utáni állapotokat, lángoló autókat és füstöt, valamint Beyoncét ebben a posztapokaliptikus környezetben autózni, a homokban szexuálisan hemperegni, és amint két hiénát tart pórázon maga előtt, az énekesnőn estélyi ruha, háttérben a kihalt táj.

Ez a posztapokaliptikus világ, ami mára már annyi regény, film és számítógépes játék helyszíne, tulajdonképpen ugyanúgy műfajjá is vált, mint a scifi vagy a cyberpunk. Ezekben a történetetekben szinte kivétel nélkül a túlélés a cél. Túl az apokalipszisen (ami lehetett háború, olajválság, vírus) nincs már társadalom, sem állam, a túlélők bandákban vagy magányos farkasokként élnek, és a megmaradt készletekért egymást terrorizálják. A természet már a múlté, és nincs utánpótlás. Ellentétben a scifik csillogó világával, ahol gépek segítik az embert, ahol az ember a gépek által még erősebb, a posztapokaliptikus történetek szereplői halálra vannak ítélve. Egyrészt végtelenül sebezhetőek, másrészt állatiasak, vadak, s gyakran gonoszok. Az apokalipszis hiába az ember hibája (a legtöbb történetben technikai túlfejlettség, a Föld kizsákmányolása, vírus vezet ide), viszont a katasztrófa után sem nő be a feje lágya, nem tanul belőle, sőt.

Egy ilyen disztópiának is megvan természetesen a vonzereje, és ez részben a fenti jellegzetességekből fakad. Nyilván sok néző és olvasó számára jó, sőt kéjes érzés belekerülni képzeletben egy olyan világba, ahol nincs álmodozás, sem romantika, ahol csak a legkeményebbek maradnak életben. Katartikus átélni az egyén vagy csoport túlélésért folytatott véres harcát, amikor a hősből pont ez a szélsőségesen kiszolgáltatott helyzet hozza elő a rejtett, gyakran emberfeletti tartalékokat. Az idők végi (és tulajdonképpen idők eleji) körülmények, a sivatagos vidék, a roncsok, az esetleges sugárzás, az itt élő népek új rítusai, a maszkok, a vadság lehetővé teszi, hogy a hős maga is elfogadja állatias oldalát, hogy ne civilizációval, hanem valami sokkal ősibb erővel győzze le az ellenségét.

Ez az ősi erőtől duzzadó környezet végül is tökéletesen alkalmasnak bizonyul Beyonce számára. Az énekesnő és csapata nyilvánvalóan legyőzhetetlenek, hiszen ennek a hatalmas erőnek számtalan attribútumát magukon viselik. Világos, hogy nem elnyomottakról van szó, ez például a rendőssapkákból is látszik, amit a nők egy része a fején hord: kicsi a valószínűsége annak, hogy eredetileg rendőrök lettek volna, inkább arra gondolhatunk, hogy ezek trófeák, amiket erővel vettek magukhoz. Ugyanakkor a legtöbben harisnyatartóban, tapadós ruhában, szexi cuccokban vannak, de ez itt is az erő demonstrációjaként szolgál: ezek a nők nem tagadják meg női természetüket, hanem abból is erőt kovácsolnak. Emellett fegyelmezettek, katonásak, ha Beyonce megkérdezi, hogy kik irányítják a világot, akkor pózba vágják magukat, és keményen a férfiak szemébe köpik: a lányok. Az énekesnő egy ritkán látott vad tánccal indít a videóban, két eunuchnak látszó férfi között úgy rázza a testét, mintha valami egzotikus törzs tagja lenne, de ő sem magakelletésből teszi ezt, ez egy harci tánc, amivel az ellenfelét megfélemlíti, magát és társait pedig kellően bepörgeti. Most itt nincs mód egyenként végigmenni a video képein, de ezt megteheti mindenki maga, a képek szimbolikája egyszerűen dekódolható: Beyonce úrnő és amazonokból álló csapata irányítja a posztapokaliptikus sivatagot.

A Colorlines portálon egy cikk szerzője társadalomtudományokban és feminizmusban jártas egyetemi oktatókat kérdez, mi a véleményük a dalról, lehet-e belőle feminista himnusz? Az általános vélemény az, hogy nem, nem lehet, ugyanis (a videot tekintve) itt továbbra sem a feminizmus, hanem Beyonce szupererotikus teste van terítéken (az énekesnő mentségére szolgál viszont, hogy ez az irány még mindig sokkal jobb, mint azok a férfirapperek által előadott számok, amelyek dalszövegében nőket erőszakolnak és aláznak meg).

Viszont felmerül a kérdés, hogy Beyonce teste valóban csupán szexuális tárgyként jelenik meg? Lehet, hogy egyes nézők számára itt is ugyanaz történik, mint a videok többségében: csinos nők kihívó öltözékben kelletik magukat. Ugyanakkor el tudom képzelni, hogy sokak, sok lány számára Beyonce teste az ő saját testét, és annak az egyre nagyobb szexuális erejét, hatalmát jelenti.

Van ez a sok tekintetben még mindig hátrányos helyzetben lévő csoport, a nők csoportja, és hajlamosak vagyunk azt gondolni, a felszabadulást az hozhatja el, ha ennek a csoportnak a tagjai megértik, felfogják végre, milyen természetű elnyomás nehezedik rájuk még ma is. De lehet, hogy nem minden nőnek kell intellektuálisan átlátnia a saját alávetettségét, lehet, hogy ha elég hangosan kiabálják neki, hogy aktív vagy, irányító vagy, cselekvő vagy, és ha ezt ő is elkezdi hangosan és sokat kiabálni, akkor egyre inkább azzá válik. Ebből a szempontból nincs értelme a szofisztikált feminizmust Beyoncén számon kérni, hanem csak azt, hogy elég hangosan kiabál-e. És végül is igen, hangosan kiabál, sőt, üvölt, hiszen a posztapokalipszisben muszáj üvölteni.

Mán-Várhegyi Réka


 

  • Süvecz Emese

    Már írtam az Áginak magánba, hogy nagyon klassz, hogy feminista programot hoztok. Erről a bejegyzésről bell hooks egy szövege jutott eszembe, mint kiegészítés, a Feminist Movement to End Violence című írás. hooks ebben először kibontja az erőszak fogalmát, bemutatja, hogy mennyire jelen van a szocializációnkban, mely akár oda vezethet, hogy az erőszakot gyakran a szeretet megnyilvánulásának vesszük (bántalmazó szülő-gyerek ill férfi-nő viszonyokban). Felhívja a figyelmet arra, hogy mindannyian elnyomók vagyunk/lehetünk bizonyos kontextusokban ha nem vagyunk kellően reflektáltak. Azzal zárja az írást, hogy a feminista mozgalom csak akkor lehet sikeres, ha fellép az erőszak valamennyi formája ellen. Vagyis, oké, tök jó ez a video, mert beindít valamit. Kérdés pontosan mit? Mert a hatalom megosztásának (és nem megragadásának) kérdése a feminizmus esetében nem a patriarchális struktúrán belül, hanem azon kívül lehetséges. A nőmozgalom és feminista elmélet ideológiát és eszközöket ad a nők kezébe, melyek az erőszakmentesség jegyében és az erőszak ellenében fellépve segítik őket, hogy szebb és demokratikusabb világot alakíthassanak ki, ha máshol, nem hát akkor a saját háztartásukban.

  • Bobby Watson

    Bocs, de szerintem ez a videoklip teljesen harisnyakötőkre, bugyikra és cicikre van kihegyezve. Beyonce mozgása és szerelése pedig valahol a domina és a vad kanca között ingadozik (egyik szereppel sem asszociálok túl sok öndeterminációt). Ez a “forradalom” és a “gerillaharc” mint egy termékehez tartozó logók új divatja. Beyonce kb. annyira feminista mint Mark Zuckerberg forradalmár.
    Az, hogy ordibál igaz, de én nem látom ennek az emancipatív erejét (oké, lehet a tinilányoknak nem árt). Sőt, az ordibálás csak arra szolgál hogy elrejtse a valódi problémákat.

  • iparterves

    @Bobby Watson:

    Ha a maga szövegét én írtam volna – nem tettem -, akkor lett volna haddelhad.

    A harisnyakötők, bugyik és a cicik a legfontosabb harci eszközök.

    De a harc az nem erőszak-e egyben?

    Amikor a nő legyőz valakit ( önmagát vagy a férfi-partnerét ), azzal az erőszak valamilyen formáját törvényesítette?

    A nők is harcolnak, vagy ha jobban teszik: küzdenek. Szavakkal, énekkel – tessék csak megnézni a Beyoncé főszereplésével készült Dreamgirls című Motown-storyt -, ravaszsággal, együgyüséggel ( bocs! ), ésszel és szenvedéllyel.

    Mind az erőszak egy-egy sajátos formája. Más tudása felett uralkodni talán nem erőszak?

    Nos, SE üzenetéről ennyit.

    Mark Zuckerberg is forradalmár, ha a forradalmat nem úgy értjük, ahogy eddig értettük, de ha nem úgy értjük, akkor a forradalom szónak már nincs is érdemi jelentése és mindenre rá lehet húzni, vagyis kiüresedett fogalommá lesz.

    Mint a girlie power.

    Kár, hogy nem metálban hozzák elő az ügyet, az még forradalmibb lenne.

  • iparterves

    A videon látott valaki fehér bőrű közreműködőt?

    Már Beyoncén kívűl, aki egyre fehérebbé válik, mint MJ volt szegény.

    Ebből esetleg nem lehetne levonni a disztópia – amely szerintem itt semmilyen formában nem jelenik meg, még a legalap alapjaiban sem találkozhatunk vele, kivéve, ha ezt a fogalmat is úgy kezeljük, mint a forradalomét – mibenlétére vonatkozóan?

    A fehérek uralmának vége? nem inkább erről szól minden ilyen fekete megnyilvánulás ( hadd emlékeztessek itt pl. a már említett Dreamgirlsben is szereplő Eddie Murphy néhány filmjére, amelyben színes szereplők voltak láthatóak, mintha a világon mások sem lennének ).

    Ez is forradalom? A múltat – és a bennünket korábban elnyomókat – végképp eltörölni?

    Nem egyszerűen a WASP-kről akarta lerántani a leplet a klip szerzője öntudatlanul is?

  • Vérnyúl, Döme, Dagi, Fufu, avagy a Jó, a Rossz, és

    hát nem t’om. a feministingen már kielemezték ezt a videót, és én igazából amellé tudnék odaállni. beyoncé inkább kapitalista, mint feminista. merthogy tudja nagyon jól, hogy az ilyen videókkal és zenékkel meg tudja venni a közönségét, és hogy kaszálni fog rajtuk. a videót én inkább nősovinisztának érzem, mint feministának, és abból is a rosszabbik változat: míg a férfiaknak fegyver van a kezében, amivel bármikor lerohanhatnák beyoncé bandáját, a lányoknak alig van fegyverük… szóval nem tudom…

    mindenesetre el kell ismerni, hogy beyoncénak-destiny’s childnak rengeteg olyan száma van, ami igenis borzasztó empowering, rámutat arra, hogy milyen egyenlőtlenségek vannak, hogy a nők fizetik a számlákat, dolgoznak a pasijukra, akik megcsalják őket, és hogyan rúgják ki őket ezután, és hogy milyen fontosak a női barátságok, és női szolidaritás egymás iránt, etc, szóval ebben iszonyú jó munkát végzett ,mert ezekre a számokra bármelyik nő tud reflektálni a saját életében, de ez a videó szerintem üzenetet tévesztett, mert baromira nem mi irányítjuk a világot. ez amolyan poszt-és-anti-feminista lett: megkaptatok mindent, amit akartatok, ti irányítjátok a világot, mit akartok még?

    ha válogatni kell a fekete grrlpower énekesnők között, akkor én inkább az en vogue-ot, salt’N’pepát, tlc, tictactoe, mary j blige-ot ajánlanám, és a korai destiny’s child zenéket. ezek mind a 80-as évek vége, 90-es évek kezdetekor készültek, amikor még nem indult be a backlash ipar az államokban, és onnan kigyűrűzve az egész világon.

  • Vérnyúl, Döme, Dagi, Fufu, avagy a Jó, a Rossz, és

    beyoncénak egyébként van most egy új száma, a best thing i never had, na az nagyon odaütött, pont tökéletesen alkalmazható az én élethelyzetemre. thank god you blew it, thank god i dodged the bullet…

  • man-varhegyi reka

    Kétségtelenül ez nem egy erőszakmentes videó, sőt. És sem a saját erőszakosságára nem reagál, sem arra, hogy mi mindent takar el. Az is igaz, hogy sok benne a (ráadásul büszkén viselt) harisnyakötő.

    Számomra pont azért volt érdekes ez a videó, mert nem végez feltáró munkát, miközben himnusz kíván lenni, nem mond el semmit ezekről a struktúrákról, és mérhetetlenül távol áll attól, hogy “felhívja a figyelmet arra, hogy mindannyian elnyomók vagyunk/lehetünk bizonyos kontextusokban, ha nem vagyunk kellően reflektáltak”.

    Ennek ellenére mégis sokakat lelkesít, nem ez az első ilyen szám, hogy miközben számos önleleplező, önfelszámoló alakzatot működtet, mégis úgy tűnik, hogy nemhogy nem lepleződik le mindenki számára, de mindezek ellenére, egyesek körében is empowering hatással bír. Szóval én ezen gondolkoztam, hogy ilyenkor mi van: valóban az az egyetlen lehetőség, hogy elemeire szedek egy ilyen üzenetet, és bemutatom rajta, hogy valójában pont az ellenkezőjét mondja annak, mint amit mondani kíván? Hogy fülénél fogva iderángatok egy feminizmusban kevésbé jártas nőt, akinek ez a szám tetszik, és megmutatom neki, hogy ne erre lelkesedjen annyira, mert valójában itt az ő és mindannyiunk elnyomása történik?

    A feminista mozgalom sikeressége – ha ez az az állapot, amikor nők és férfiak egyaránt, egytől egyig tisztában vannak az elnyomás természetével, képesek detektálni rejtett struktúrákat, és tudják, hogy mi mindenben, fűben és fában bújik meg az erőszak – nem lehet általános cél. Egy csomó ember számára nagyon hasznos, ha képes cizelláltabban gondolkozni ezekről a dolgokról, ugyanakkor a legtöbbeknek erre lehetősége sincs, és ha lenne, akkor sem biztos, hogy ezzel menne a legtöbbre. Vannak biztosan, akiknek egy “be strong” karkötő több muníciót ad. És itt nem csak a témában kevésbé járatosakról van szó, mert ahogy írtam, a feministább portálokon is sokan lelkesedtek ezért a számért, mondván, hogy számukra igenis lelkesítő.

    Nekem nem igazán tetszett a dal, de meglepett a nagy női lelkesedés, kíváncsi voltam, hogy ha ennyien vannak még ilyen helyeken is, akik ezt empoweringnek érzik, akkor mi az ami ez a számot működteti. Első blikkre a posztapokaliptikus világra gondoltam, és most is azt gondolom, hogy nagyon sokat tesz hozzá (az egész posztapo dolog szerintem nagyon érdekes itt is, és máshol is, van egy csomó posztapo feminista regény is), viszont biztos vagyok benne, hogy egy csomó emberben, nőben ott van az igény arra, hogy erősnek érezze magát, és ez is működteti ezt a dolgot.
    Ebben például tetten érhető a feminista mozgalom sikeressége, hogy legalább már az igény ott van az erőre.

    Ott az igény, aztán egyre több az erő is; talán egy csomó ilyen nő az elnyomás természetéről olyan sokat nem tud, de abból már elege van, hogy kevesebbet keres, és hogy a csávója időnként pofozgatja.

    Ebből a szempontból nem tekinthető mégis hasznosnak egy ilyen szám?

    És abból a szempontból nem tekinthető-e hasznosnak, hogy mások meg egy másik szinten azon gondolkoznak, hogy miért leplezi le saját magát a harisnyatartós Beyonce?

    A feketék-fehérekről nem is beszélve 🙂

  • Bobby Watson

    @man-varhegyi reka:
    Nekem ez a reálpolitikai megközelítés bejön, mert abban van valami, hogy nem rossz ha bizonyos tartalmak – mégha teljesen elbanalizálva és üres frázissá válva is – de eljutnak a popkultúráig.
    De nem lehetne kicsit (sőt: sokkal!) többet elvárni? Hogy ne ennyire felszínesen és legfőképp teljesen demagóg és a szexizmustól 100%-ig korrumpált módon jussanak el oda? Ennél a dalnál igazán lehetne okosabban csinálni. És jó lenne, ha tovább lehetne lépni és azok akiknek ez a dal most erőt ad, eljutnának oda, hogy a videón (és a dal egyes elemein is) felháborodjanak.

    Engem az is érdekelne, hogy Beyonce dala mit jelent a saját kontextusán belül? Mit gondolt a manager a Sony Music-tól, amikor erre rábólintott? Mondjuk nem hiszem, hogy többet mint azt, hogy ez manapság kelendő és milyen szexi lesz Beyonce mint amazon/glaidátor/férfihajcsár etc. De honnan jön a feminizmus ilyen nagyfokú rentábilitása? Hogy alakult ez így?

    A posztapokalipszissel az a bajom, hogy Beyonce csapata itt mint vlmi ősi, állati termékeny erő lép színre – 100% nő-sztereotípia.

    A cikkben elhangzó, lányok-saját-testének-szexuális-hatalmára vonatkozó appelláta pedig tényleg az erőszak-paradigmán belül marad (mire lenne jó a nő szexuális hatalma?). Szerintem nincs itt semmi csel: a lányok számára Beyonce teste a saját testük mint szexuális tárgy modellje.

  • timár.kati

    A “reálpolitika” valóban nagyon fontos és épp ennek lenne része, hogy az elnyomottak különböző felszabadító mozgalmai milyen modelleket próbálnak meg adoptálni a gyakorlatban. A szerepek puszta megfordítása nem vezethez valódi felszabadításhoz — mint arra sokan rámutattak már előttem is.

    @Bobby Watson: Egyetérek, azzal a kiegészítéssel, hogy ha elfogadjuk (?) a hatalmi viszonyok feltétel nélküli meglétét, akkor ebben a paradigmában a nő csakis a szexualitása révén képes uralkodni a férfin (a világon), ami azért ugye a női identitás és létezés ugyancsak egyoldalú és sematikus felfogása, melyet nagyon sok nő legalább annyira elnyomónak és sztereotipizálónak érez, mint a hagyományos, patriarchális sémákat.

  • man-varhegyi reka

    Szerintem lehet többet elvárni, mondjuk én ebben a tekintetben bizakodó vagyok, hogy idővel a sony music meg a tömegek is rá tudnak bólintani valami többre, kritikusabbra, amihez persze a szélesebb körű igénynek is meg kell születnie.

    Igen, az is igaz, hogy ebben a formában a posztapo 100% nő sztereotípia tud lenni. Nem is akartam a posztapot isteníteni, hanem azt mondom, hogy a video erejét nagymértékben ez a környezet adja.

    De az abszolút kérdés a számomra, hogy amikor egy nő felismeri szexuális tárgyként a testét, akkor mi a releváns lépés?
    Az a véleményem, hogy igen, ezekben a klippekben ugyanúgy megtörténik a szexuális tárgy szerinti beállítása a testnek, ami egyébként már olyan régóta és még mindig uralkodó a vizuális kultúrában, ugyanakkor kérdezem, hogy olyan nem lehet, hogy egy nő erőt talál a saját szexualitásában, és azt (még) harisnyatartókkal fejezi ki?
    Én úgy érzem, hogy mert a lányok ebben a videóban harisnyatartóban lépnek fel erőszakosan, miközben részben megerősítik a szexuális tárgy dolgot, de az is kifejeződik, hogy ők ettől is érzik erősnek magukat.
    Hogy mire jó a szexuális hatalmuk? Én elsősorban az erőre gondolok, hogy az jó, saját erőként megélni a test “nőiességét” (persze, ez a nőiesség még harisnyatartós nőiesség), ami korábban csak arra szolgált, hogy magamat a ffi számára vonzóvá tegyem. Igen, ez ezen a szinten összekeveredik az erőszakkal és a hatalommal, ami szar. Viszont az erő a passzivitáshoz képest jó, a saját testként megélt test a másik számára feldíszített testhez képest is jó.

    Szóval a kérdésem (ami hangozhat persze állításnak is, de attól még számomra kérdés, amin gondolkozom), hogy nem lehet-e, hogy nők tömegei saját erőként éljék ezt meg (egyelőre harisnyatartóval együtt)azt, ami korábban (és persze még mindig) valaki más szexuális tárgya? azáltal hogy a továbbra is erotizált testüket sajátként élik meg, ez a dolog nem fordulhat ki önmagából?

    Persze az világos, hogy itt még mindig súlyos összefonódás van erőszakkal. De nem azt mondom, hogy a végcél (?) az lenne, hogy egy nő a saját szexualitása révén legyen képes uralkodni egy férfin.

  • iparterves

    @man-varhegyi reka:

    Kedves ifjú hölgyem ( ez a tisztelet hangja, mielőtt félreértené, meg a köztünk levő korkülönbségé), nem a nők szexuális öntudatra ébredéséről szeretnék eszmét cserélni itt, hanem mindössze a magam szerény módján figyelmeztetni kívánom, hogy a rockzenén belül a tömegek ( ez mekkora számot jelentene? ) már régen rábólintottak valami kritikusabbra.

    Sokféle kritikusat szerettek az idők folyamán.

    Igaz, maga nem élt még akkor, vagy ha élt is, nem a rockot hallgatta, de tudja, a rock már önmaga is kritikus(abb) volt. Aztán fejlődőtt, s az ún. underground zene már még kritikusabb lett, olyannyira, hogy a rock saját kereteit is szétfeszítette.

    A kritika tárgy a társadalom volt, s ha látta – jó, ha nem látta – nézze meg: a The Who Tommy-ja vagy a Pink Floyd Fal-a ennek az egyre gigászibb méretűvé váló műfajnak a kritikus termékei.

    1968 – amikor magam is gyermek voltam, s nem is tudtam, mi történik ( maga pedig, felteszem: nem is volt még ), a rockzene egyik legkritikusabb esztendeje. Talán utolérhetetlenül ( s egy Beyoncé-tipusú kritika /?/ fel sem érhet odáig, de még az akkoriak térgyekalácsáig sem ).

    Aztán a tömegek, a maga által igényelt tömegek a punk/new wave hullámain is beáramlottak, s ha nem is Beyoncék, de Siouxsie-k, Patti Smith-ek vagy Poly Styrene-ek nőttek ki belőle.

    Nem szándékozom rocktörténetet írni, különösen nem “a nők szerepe a rockzenében” alcímmel.

    A “sollen”-ben úszó fogalmazása türelmetlenséget – és a rockzene története bizonyos fokú nem ismeretét mutatja. ( Ha tévedtem, megkövetem – Nico nem elég! )

    A többihez most egyetlen szót sem szólok.

  • iparterves

    @Bobby Watson:

    “Mit gondolt a manager a Sony Music-tól, amikor erre rábólintott? Mondjuk nem hiszem, hogy többet mint azt, hogy ez manapság kelendő és milyen szexi lesz Beyonce mint amazon/glaidátor/férfihajcsár etc.”

    Mondja meg nekem őszintén: mi a fene mást gondolhatna, mint ezt? Beyoncé egy árú, zenéje, megjelenése is az.

    Igen, a kelendőséget nézi, amikor szegény Sonyt annyira sújtja a recesszió és a PSP-k feltörése miatt keletkezett károk együttese.

  • iparterves

    “…@man-varhegyi reka: talán egy csomó ilyen nő az elnyomás természetéről olyan sokat nem tud, de abból már elege van, hogy kevesebbet keres, és hogy a csávója időnként pofozgatja.

    Ebből a szempontból nem tekinthető mégis hasznosnak egy ilyen szám? “

    Akkor a Chicago is hasznosnak tekinthető, ahol a börtönben ülő nők – elsősoztályú táncban-énekben – elmesélik, hogyan és miért ölték meg fiújukat.

    Vagy a Thelma és Louise, ahol a női szerepből való kilógás az erőszakos társadalomban uralkodó (?) erőszakos férfiszerepbe megy át.

    Kicsit erőszakos, de hát – az uralom erőszak. Még ha nőuralom is.

    Nagyon hasznos lehet még a ciánkálival mérgező asszonyok története is azok számára, akiknek kevés a “be strong”.

    Akik kevesebbel is beérik, azoknak Oroszlán Szonja a valami Amerikában elmondja, hogy ez is egy pasi, aki azt hiszi, hogy valami, mert a lába között van az az izé.

    Hol a határ? ( Kérdezem, mert a vitában résztvevők közül minden valószínűség szerint az egyetlen vagyok, aki nem olvas feminista szájtokat. )

  • Bobby Watson

    @man-varhegyi reka:

    Én nem látom az ellentmondást aközött, hogy a nők a testüket a saját testükként élik meg és hogy a női testet a társadalom elsődlegesen szexuális tárgyként definiálja. A szexuális tárgyként létezés annyira internalizálódot, hogy a nők is úgy tekintenek a testükre mint egy opcionális szexuális tárgyra egy férfi számára. Sajátként élik meg a nőiességüket és aszerint értékelik magukat, hogy az elvben mennyire vonzó egy férfi számára. Szerintem a popkultúrában is hatékonyabb lenne, ha épp ennek ellenében dolgoznának a pop-”feministák” és nem kiszolgálnák ezt. A videóban semmit sem látok ami ezt a mechanizmust pozitivba forditaná. A te álláspontodról (annak ellenében) az az idétlen graffiti jut eszembe amit néhány éve fekete filccel, egy fogpasztareklámfotóról bájosan mosolygó női arcra firkálva láttam egy drogéria oldalán: „Fight lookism!”.

  • Bobby Watson

    @man-varhegyi reka:
    Véletlenül pont most találkoztam ezzel:
    http://www.youtube.com/watch?v=0QEYme-LW20
    (ha nem menne a link, official video Lady Gaga: Scheisse-ről van szó).
    A dal teljes szövege itt:
    artists.letssingit.com/lady-gaga-lyrics-scheibe-m1hd2dz

    Nem azt mondom, hogy ez jó, vagy hogy ezzel egyetértek, sőt lookism szempontból ugyanolyan scheisse, de mégis egy komolyabban vehető és érdekesebb statement mint Beyonce.

  • man-varhegyi reka

    Nem tudom, kicsit kibogozhatatlannak érzem ezeket a dolgokat, ti. hogy a nők általában hogy tekintenek a testükre, mennyire tekintene sajátként rá. Nem hiszem, hogy evvel kapcsolatos érvényes megállapításra juthatunk itt, legfeljebb elmondhatjuk a véleményünket.

    Az egy feltételezés a részemről, hogy a szexuális tárgyként tekintett test könnyen lehet idegen a tulajdonosa számára, mert a másik szemén keresztül tekint rá, és nem mint saját szabad tulajdonára, amivel azt csinál, ami neki tetszik (ehelyett azt, úgy csinál vele, ami feltételezhetően a másiknak tetszik). Nem mondtam, hogy ellentmondás lenne a kettő között, sőt, pont azt mondtam, hogy feltételezhető egy ellentmondás, mint ahogy a kommenteken is végigvonult ez az érvelés (ti. szexuális tárgyakat látunk itt és nem forradalmat), amire kérdésént fogalmaztam meg, hogy nem lehet-e, hogy ez az ellentmondás nem szükségszerű, és hogy a szexuális tárggyal egyidőben sajátként is felismerhető egy test, ami egy harisnyatartós világban már szinte forradalomnak számít.

    Ugyanakkor nem állítottam, hogy Beyonce forradalmat csinálna, főleg nem azt, hogy őelőtte a zenében senki ne foglalkozott volna a kérdéssel.

    Lehet, hogy nem tudtam elég pontosan megfogalmazni, amit szerettem volna (mert akkor gondolom, arra reagáltatok volna inkább), ti. hogy szerintem az az érdekes ebben a videóban, hogy annak ellenére, hogy átlátszó, hogy harisnyatartók vannak benne, és hogy nyilvánvalóan nem igaz, hogy a nők “irányítják a világot”, mégis sokan vannak, akik lelkesednek érte. Az világos, hogy az ezen az oldalon kommentelők nem lelkesednek érte, mint ahogy én sem (nem is ez a vita tárgya, hogy a forradalom történik-e vagy sem), de vannak akik igen, és értelmes emberek, nők is vannak köztük, tehát adódi a kérdés, hogy vajon miért. Ez egy vizuális blog, és azért hoztam ezt a klippet, mert nagyrészt a vizualitásában találtam a “megoldást” arra, hogy mi teheti lehetővé a lelkesedés létrejöttét. Szerintem ez a posztapokaliptikus környezet.

    (Ahogy azt már írtam, pusztán a gondolatmenet végén, kérdésként fogalmaztam meg, hogy nem tekinthető-e ebből a szempontból hasznosnak a szám, mégha elsőre átlátható is; hogy biztos vannak olyanok, akiknek nem a cizellált feminizmus jön be / megy át, viszont passzívak, vagy akár áldozatok, és talán nekik ha elég sokat kiabálják, hogy legyenek erősek, akkor az rajtuk talán segíteni fog.)

    Egy pillanatra visszatérve a posztapohoz, egy barátom írta levélben a következőket, nem tudom ehhez nem lenne-e kedvetek hozzáfűzni valamit: “A klip olvasatához érdekes lehet még akár a Mad Max 3 is, amiben Tina Turner testesít meg egy ilyen “erős” nőt, ugyanakkor viszony a barabarizmussal mégis ambivalens. A klipben az is érdekes, hogy míg az énekesnő és követői inkább egy poszt-ap dress-kód szerint öltözködnek (bár ez nem teljesen igaz, mert a poszt-aphoz jobban illik a dizájner punk, vszeg volt is összefüggés a hetvenes-nyolcvanas években) addig a férfiak mintha egy még állami (fallikus) struktúrát jelző kód alapján reprezentálódnának (erre utal a rohampajzs, ami valamiféle centrális hatalmat, “rendőrséget” feltételez). vagyis itt valójában a férfiak és nők mégsincsenek “közös” világban, mert mondjuk a nők a “vadak” igazságát hirdetik addig a férfiak valami patriarchális rendet képvisel(het)nek. Tehát “a mi irányítjuk a világot” üzenet nem ugyanarra a világra vonatkozik, illetve a két világ viszonya ellentmondásos.”

    Vagyis ha innen nézzük, a videó igazat állít: a nők irányítják a világot. Viszont ez a világ, nem az a világ, ami itt van körülöttünk. Sőt, ez még a videón belüli férfivilággal sincs valódi párbeszédben. És itt vissza lehet kanyarodni a miért lelkesítő értelmes emberek számára ez a videó kérdéshez.

  • man-varhegyi reka

    @Bobby Watson: Igen, a Lady Gaga abszolút komolyabban vehető, mondjuk picit mást is szólítanak meg az emberben mindketten. Később tudom csak megnézni a videót, de ez izgalmas kérdés, egyébként is gondolkodtam a Lady Gagán a napokban, hogy Beyoncéhoz képest ő micsoda. Főleg, hogy még közös számuk is volt, amiben Beyoncé ha jól emlékszem tkp. eljátszotta a refrén-csajt, aki a saját műfajában egy feka rapper férfi mellé énekli a refrént, míg Lady Gaga pedig …

  • man-varhegyi reka

    @iparterves: persze, sokminden megtörtént már, nem azt írtam, hogy Beyonce hozta meg a kritikus gondolkodást a könnyűzenébe. Csak azt, hogy az, amikor a tömegek igénye a kritikus gondolkodás, akkor az azon is látszani fog, hogy a Sony Music menedzserei mire bólintanak rá, hiszen akkor az lesz eladható milliók számára.

  • man-varhegyi reka

    @iparterves: a hol a határ költői kérdés, amire nem a feminista portálokon találja az ember a választ, de azt hiszem ez ön is tudja:)

  • iparterves

    @man-varhegyi reka:

    Melyik világot uralják/irányítják a nők?

    Az ittenit nem.

    Az ottanit sem.

    Magukét sem.

    Ha a két világ ( mármint a férfiaké és a nőké? a vadaké és a patriarchálisoké ) viszonya ellentmondásos ( Istenem, milyen lenne vagy lehetne egyáltalán ? ), abból mi következne?

    Az, hogy külön világok vannak és az egymás melletti világok ( rész-totalitások ) semmiféle kapcsolatba nem lépnek egymással ( nem válnak totalitássá )?

    Nincsen is világ?

    Akkor ott vagyunk, ahol a posztmodern szakad.

    Ez nem volt valami jó kör.

  • iparterves

    @man-varhegyi reka:

    Most már csak az a kérdés: mit nevez kritikus gondolkodásnak és mi a tárgya és célja a kritikának?

    Ehhez kapcsolódva: mi az a tömeg, amelynél már “hasad” a menedzserek agya és engednek a nyomásnak?

    A hazai zenei világban a tömegigény nagyjából ötezer eladott darab, Amerika más.

    Egy helyütt ezt olvasom: “Beyonce has received no less than 64 gold and platinum discs for albums and videos”- szóval, mi kellene még?

    A számok már megvannak, a kritikusok tömege viszont nem jött még el?

    Miért?

  • Bobby Watson

    Természetesen mi itt általánosságokban, vélemények és spekulációk szintjén beszélünk. Ráadásul a heteronormativitáson belül maradunk, a férfi-nő viszonyt állitva a középpontba. Amit az igazol, hogy ez (a heteronormativitás) a feldobott téma/cikk kerete is.

    Én erre: „a saját testként megélt test a másik számára feldíszített testhez képest is jó” irtam hogy: „Én nem látom az ellentmondást aközött, hogy a nők a testüket a saját testükként élik meg és hogy a női testet a társadalom elsődlegesen szexuális tárgyként definiálja.” A nők a testet amit feldiszitenek a sajátjukként élik meg. Szerintem a saját testként megélt test nem fejlődés a “másik számára feldíszített testhez képest” mert a két dolog nem zárja ki egymást, sőt együtt járnak. Ezért nem számit forradalomnak, ha egy nő sajátjának tekinti a férfiak által szexuális tárgynak tekintett, feldiszitett testét (ez a mondat erre a mondatodra válasz: “…és hogy a szexuális tárggyal egyidőben sajátként is felismerhető egy test, ami egy harisnyatartós világban már szinte forradalomnak számít”) Épp az a baj, hogy túlságosan azonosul vele. Jobb lenne, ha azt gondolná, hogy ugyan, neki nem kell úgy kinézni, mint Beyoncé-nek vagy Lady Gaga-nak.

    M.-V. R.: “amire kérdésként fogalmaztam meg, hogy nem lehet-e, hogy ez az ellentmondás nem szükségszerű, és hogy a szexuális tárggyal egyidőben sajátként is felismerhető egy test, ami egy harisnyatartós világban már szinte forradalomnak számít.”

    Igen, erre én azt válaszoltam, hogy a test sajátnak tekintése és annak szexualizálása és tárgyiasitása, nem csak hogy nem zárják ki egymást, hanem gyakran szükségszerűen együttjárnak, ami a probléma része és nem a megoldásé.

  • man-varhegyi reka

    A tömeges igény: a sony music számára a tömeges igény nyilván az eladott lemezekből látszik. Beyoncera igen, tömeges igény van, ezt mutatják a számok is. Vagyis tömeges igény van olyan énekesnőre, aki nem pusztán azt énekli (a tömegeknek), hogy gyere bébi, a tiéd vagyok, hanem azt is, hogy nőnek lenni nem mindig könnyű, illetve azt, hogy lányok, ti vagytok a vagányok.

    Ez természetesen nem forradalom, de valamivel több, mintha csak olyanokat lehetne eladni nagyon nagy példányszámban, akiknek viszont tényleg csak harisnyatartójuk van.

  • man-varhegyi reka

    @Bobby Watson: hm, hát igen, nem tudom, én azt hiszem ebben nem értünk egyet, és sajnos nem vagyok eléggé képben, hogy nálam okosabbakat idézzek erről kérdésről, ezért csak azt tudom mondani, amit magam spekulálok, hogy a feldíszítéstől még nem saját a test, bár ezt a testet díszítem fel, ami itt van, amiből a kezeim meg a melleim lógnak ki, de ha ezt azért teszem, mert azt hiszem, hogy ezt várják tőlem, mert így számítok vonzónak, mert ez a mérce – és ez nem feltétlenül jár együtt azzal, hogy nekem örömöm van ebből a feldíszítésből, attól még ugyanúgy idegen lehet a saját test, erről viszont tényleg sokan írtak, hogy a női test mint a nő számára idegen test.
    Ez már végképp spekuláció, de ez talán tetten érhető sok kamaszlányon. Sok esetben elképesztő, napi két órás háttérmunka, küzdelem látszik, hogy minden egyes darab ruha stimmeljen, a haj belőve, szuperszexi szoknya, top, cipő, smink, de közben sajátként megélt testről szó nincs, csak botladozás és esetlenség.

  • timár.kati

    Meglehetős erőfeszítések árán visszafogom az iróniát, amit a posztíró kommentjei váltanak ki belőlem. Minden tiszteletem Bobbyé és Ipartervesé, de az én fájdalomküszöbömet már átüti az a félmondat, hogy “tömegek igénye a kritikus gondolkodás”. Jól nézünk ki. Harisnyakötőben vagy anélkül, ki hogyan.

  • man-varhegyi reka

    @timár.kati: “amikor a tömegek igénye a kritikus gondolkodás, akkor az azon is látszani fog” = jövő idő, esetleg feltételes mód… de nem jelen idő, nem állítás.

  • iparterves

    @man-varhegyi reka:

    Öregecske, a rockzenében alapfokon járatos egyedként hosszú listát tudnék készíteni azokról, akik eleven cáfolatai az érvelésének, de ezt felesleges erőkifejtésnek tartom.

    Elégedjünk meg annyival, ha szabad, hogy Janis Joplin többet jelentett és jelent ma is, mint Beyoncé valaha is fog, és Joni Mitchell fájdalmas lírája forradalmibb, mint a közhellyé silányított posztapokaliptikus világba helyezett “ki a fasza gyerek?” – elnézést, ez idézet volt, egy filmcím-magyarításból – kérdés háromperces “kifejtése”.

    Ugyanakkor el kell mondanom: irigylem azt a kiapadhatatlannak látszó optimizmusát, amely az üzlet, a lemezipar átalakítása, forradalmasítása ügyében jellemzi.
    Ilyen irányú vágyaimmal már régen leszámoltam, mert az üzlet kebelezte be a “forradalmakat”, s nem fordítva.

  • iparterves

    @man-varhegyi reka:

    Ebbeli tapasztalatait alá tudom támasztani.
    A két óra még kevésnek is mondható!

  • timár.kati

    @man-varhegyi reka: Szerintem a mondatok és szövegek jelentésének kérdése ennél azért jóval bonyolultabb.

  • Miss.Bothox

    Sokféle erő létezik.
    Olyan, a korból (és nemből)stb fakadó felsőbbség érzettel kezdődő érvelések és bírálatok sorozatát olvastam, melyek eleve kizártnak tartanak bizonyos dolgokat saját látókörükbe, világképükbe való beazonosíthatatlanságuk miatt. Nos azt hiszem nem feltétlenül egy adott jelentést kellene kersni. Azt gondolva nyilván ez csak így lehet(mert ezt én így tudom, olyankor mikor tombol a világban az ambivalencia.
    Melyik világot uralhatják a nők? A buták és csúnyák egyiket sem, mint ahogy a buta és csúnya férfiak sem mennek sokra. Mondja nekem azt valaki, hogy soha egy gyönyörű nő sem ejtette úgy a bűvkörébe, hogy nem tudott teljesen racionálisan gondolkodni. Ma már prognosztikus szociólógiai ténynek számít, hogy ha 90-60-90 lány vagyok és úgy van 3 diplomám nyilván engem alkalmaznak szívesebben. A két dolog megléte a sikerhez -értem itt azt a sikert amelyet magamtól érek el(maga adom el) és nem úgy, hogy engem adnak el- elengedhetetlen. Nos fogom uralni a saját kis világomat azért mert pl. önálló vagyok. Több nyelvet beszélek, ha lerobbanok a kisautómmal az úton nem állok tanácstalan szőkeséggel az út szélén, mert képes vagyok 2 kilónál is többet megemelni, mert ahhoz, hogy működjön a kis gépem amin pötyögök nincs szükségem másra. Tulajdonképpen semmihez nincs szükségem másra, ugyanakkor ez az uralomra törekvés teljesen felesleges. Ugyanis szükségem van másra, a páromra akire ugyan ezek vonatkoznak, és egymás kis hibáit szeretve, emiatt a másikat kisegítve egyenlő felek vagyunk. Ezért nem értem például a nőket, akik azért nem akarnak párkapcsolatot, hogy ne adják fel önnmagukat. Nekem soha nem kellett, tőlem soha nem vártak el ilyesmit, soha nem akadályozott senki ilyesmivel. Ezt egyszerűen gyenge személyiségek magyarázkodásának tartom. Soha nem lesz minden ember egyenlő, a szocializmus életképtelen… egyszerűen mindenki megérdemli alap dolgokban az egyenlő bánásmódot.
    Szólhatott volna a harisnyakötők helyett a videó egy sakkjátszmáról, vagy lehetett volna az elején egy szociológiai vita, kérdezz Beyoncétól stílusban ebben a stílusban ami az övé ez így van jól. Persze némileg átesett a ló túl oldalára, kicsit olyan ez a lányok részéről, mint mikor egy bizonyos etniaki csoport mindenre azzal védekezik, hogy “Azért mert… vagyok?!”
    Maradjuk annyiban, hogy egyszerűen ez egy jó zene és videó, a maga nemében kítűnő, hogy az a nem pedig mi is lenne, hát mindenkinek az amit beleképzel.

  • timár.kati

    Csak egy kis megkésett adalék annak eldöntésére, hogy mitől ráz/hat ki sok nőt a hideg Beyoncétől: <<… raunch culture sold itself as “empowering”, a word which has become so detached from its original definition as to be meaningless.

    This is what marks the new sexism from the old. It reflects and has absorbed the history and language of women’s struggles to have the right to assert their sexual needs and desires, to be more than mere objects for the enjoyment of others, all the better to continue that very process. Raunch culture is sold to us as a liberated way to express our sexuality and so, paradoxically, it has persuaded us to accept being objectified in ever more crude and shocking ways. This has led to a relentless seepage of values, images, behaviour and dress from the world of selling sex for money into mainstream culture and society.>>

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány