A gadgetek unalmasak. “Welcome to the electric jungle”

Merksz Andor művészete nem attól izgalmas, amit a kortárs művészettel a kortárs művészet paradigmáin belül művel, hanem attól, ahogyan (nem csak kortárs) magasművészeti regisztereket egy-egy kortárs befogadó csoport számára érthetően élővé tesz.
 
Ennek egyik módja az, hogy a klasszikus modern avantgárd absztrakt művészetét kortárs, „multimediális” kinetikus művészetté avanzsálva a partikultúra nyelvén megszólaltatja és érthetővé teszi, és ezzel mégis nem csak azt mondja el, amit a magaskulturális avantgárd avagy amit a popkulturális partikultúra mond, hanem ott helyben kreál egy adott közönség számára magától értetődő egzisztenciális élményt. Abból, hogy bemozdít egy modern absztrakt alkotást, az Abstract Aspect nevű projekt hirtelen érthetővé teszi, mi köze lehet a Winampra flesselő mai értelmiségi fiataloknak a húszas évek művészeti absztrakcióihoz.

Amit most mutatni szeretnék, az a Szimpla Kertben jelenleg futó állandó kiállítás, a „Welcome to the electric jungle”. Ha akarom, unalmas, ha akarom, önreflexív cím, ami ebben a konkrét esetben kaotikusan összehuzalozott monitorokat és szoborként kiállított őskori elektronikus berendezéseket takar, amelyeken hangok és vizualizációk egyfelől anyanyelvként megszokott, másfelől végtelenül önreflexív, harmadrészt egészen újfajta interaktív minőséget létrehozó sorozata fut.

Miben állna ez az újfajta minőség? Hiszen Merksz Andor nem tesz mást, mint saját, algoritmusokkal zenére színes ábrákat generáló VJ-gyakorlatát ötvözi önreflexív filmjelenetekkel, illetve a technológia természetes, fizikailag elérhető voltát hangsúlyozó tárgyakkal, amelyek egy-egy funkció révén az egész rendszerrel össze vannak kötve. Ilyen az elrejtett, mintegy retró-hangulatú gombok megnyomásával működő stroboszkóp vagy csengő, de akár a Szimpla honlapjáról bejelentkező laptopozók számára nyitott „teleport” funkció is, amellyel a saját gépjükön kiválasztott virtuális állatkát a szoba falán villogó képernyőkre lehet „teleportálni”.

A Szimplában futó alkotás semmi végérvényeset nem mond végül is a művészet és emberi élet viszonyáról, lehetséges mélységeit egy szórakozóhely hangulatfestő elemeként tárja elő, folyamatos rejtőzésben. Azt mutatja meg, mennyire természetes egy adott réteg, mondjuk a Szimpla közönsége számára ez a fajta technológiai behuzalozottság, ezt viszont nem reflexíve, hanem a háttérbe besimulva teszi, lehetővé téve – amire az elmúlt hetek alatt több példa is volt – hogy a közönség a „kiállítást” a magáénak érezve, természetes gesztusként belenyúljon az installációba: nyomogassa a gombokat, átszerelje a lámpaernyőket, átalakítsa a monitorokon futó feliratot.

A „Welcome to the electric jungle” nem egy örömködő cím. Nem arról beszél, hogy mi az, aminek lennie kellene, hanem arról, hogy mi az, amit a most rendelkezésünkre álló szókinccsel és technológiai eszközökkel mondani szoktunk. S a szókincs kiállítása mégis kemény reflexiós erővel bír: az ember egyszerre ismer rá az új technológiai megoldásokra, mint saját életének dimenzióira (vö. Vodafone: most élhetsz igazán!), és egyszerre ismer rá az ürességre is: hogy mindez a medialitás csak önmagát, és semmi egyéb tartalmat nem visszhangoz. Ha úgy vesszük, igen finom gesztus, hogy mindezt a kiállítás igen diszkréten, az esti vagy hétvégi szórakozást alig-alig félbeszakítva teszi. Másrészt meg hogyan is tehetné másként? Mi az a másik hangfekvés, amelyben ezekre a minőségekre ismerősként ráismerhetnénk? Hiszen éppen attól élő ez a kiállítás, hogy nem beszél mellé a saját jelentősége tekintetében, miközben iszonyúan jelentős dolgokról beszél.

© 2018 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány