A munka* szabaddá** tesz

Future Work Feszitvál 2017 Budapest - az apróbetűs rész

Először is, nézzünk szét a munka jelenlegi világában, abban a világban, ami jelenleg körülvesz bennünket és nem csak a majd egyszer elkövetkező digitális édenkertként lebeg a szemünk előtt. Mielőtt azon kezdenénk meditálni, hogy egy tinivlogger milyen, a világ működéséhez elengedhetetlen értékeket termel (ahogyan ezt megtudhattuk a fesztiválon), inkább említsük meg azt, hogy *a jelenleg fennálló gazdasági rendszer rengeteg fizetetlen munkára épül, amit a háztartásokon belül túlnyomó részt nők végeznek, illetve gyakorlatilag mérhetetlen mennyiségű, elképesztő mértékben alulfizetett munkára a harmadik világban. Valamint jócskán hozzájárul az immár igencsak döcögő rendszer egyre fájdalmasabb működéséhez a láthatatlan, ám annál nagyobb arányú szürke-, és feketemunka a periférián, a félperiférián és a centrumországokban.

Forrás: nypost.com
Forrás: nypost.com

Hogy kik is végeznek el és milyen munkákat mondjuk Ghánában az Agbigbloshie piacon, a feljett világ elektromos hulladékát elégető gyerekektől kezdve a Wall Street topmenedzsereiig, esetleg a Szilíciumvölgy legkeresettebb technológiafejlesztőiig, és az e között terjedő skálán – a globális hierachikus viszonyokat szándékosan kisarkító hasonlatomban – ki az a réteg, akinek szólt ez a fesztivál Budapesten, a félperiférián, ahhoz talán a prekariátus fogalmát lenne praktikus használnom. A középosztály egy olyan szegmense képviseltette magát nagy számban ezen az eseményen, amelyet kevésbé valószínű, hogy a puszta érdeklődés vitte oda, hanem inkább az a remény, hogy be tud lépni, vagy vissza tud lépni a folyamatosan változó – új képességeket és képesítéseket – igénylő munkaerőpiacra. Ennek híján – az egész nyugati világban (is) leépített szociális háló következményeként – a társadalmi lecsúszás veszélye fenyegeti. Ez a szorongás az a piaci rés, amelyet a fesztivál 6000 Ft-os napi belépőjével betölteni ígért.

Hogy valóban betöltheti-e ezt az a néhány TED Talk-szerűen színpadra állított, leginkább önpromóciós célokat szolgáló, előadásnak nem nevezhető beszéd, amit pár multinacionális cég vezetője vagy képviselője prezentált, azzal kapcsolatban erős kétségeim vannak. Ez a struktúra inkább a női magazinok közel hetven százalékban reklámokból álló szerkezetére emlékeztetett, egy kicsit állásbörzés, expós hangulattal egy “fiatalos”, kortárs designos helyszínre szervezve, az eladhatóságot cuki robotkutyákkal és gyerekprogramokkal garantálni próbálva.

Viszont végigülve ezeket a 10-15 perces beszédeket, sikerült lejegyeznem pár kulcsfontosságú mondatot. Például, hogy “a tanulás nem pénzkérdés”. Hogy ezt az állítást a társadalomtudomány a kezdetektől cáfolja, az remélem, mindenkinek, aki ezt a cikket olvassa, nyilvánvaló. Viszont az, hogy egy ilyen állítás milyen további állításokat implikál az esélyegyenlőség és az igazságosság tekintetében, arról a továbbiakban még lesz szó. A másik fő fogalmi keret, az emberarcúság (v.ö. emberarcú kapitalizmus), azokon a szinteken is beépült a multik önmagukról alkotott narratívájában, munkaetikájában, amennyiben a teljesítmény fokozását és a munkaerő megtartását segíti. A ‘csapatépítés’ gyakorlata és a ‘wellbeing’ szolgáltatások mind a dolgozók kiégése elleni eszközök, és hogyha ezekbe a szolgáltatásokba egy cég képes komoly összegeket befektetni, akkor azt is el tudjuk gondolni, hogy ez valójában mekkora problémát jelenthet. Emellett a gondoskodó paternalizmusba csomagolt, a dolgozók jóllétével való törődés folyamatos monitorozást is lehetővé tesz a cégen belüli feedback-ekkel, amelyen keresztül tökéletesíthető a kontroll. “Része vagy a sikernek”, hiszen nálunk dolgozni “valódi emberi kötelékeket és személyes törődést” jelent.

Az egyértelmű csúcspont az volt számomra, ahol az egyik prezentációban az improvizációs színház módszereit alkalmazzák a cégen belüli konfliktus kezelésre. Itt konkrétan kimondták, hogy a kritikai gondolkodás és az együttműködés egy oppozíció, és értelemszerűen az együttműködésnek kell állnia mindenek felett. Egy másik előadásban különböző dolgozók időbeosztásával és teljesítményével kapcsolatosan MRI vizsgálatokat elemezve szó szerint akkumulátorokhoz hasonlították az embereket, nettó erőforrásként tárgyalva, tehát a lehető legelidegenítettebb minőségben tárgyiasítva őket. Heidegger erre valószínűleg csettintene, tézisét igazolva látva a technológia veszélyességéről, éppúgy azért, ahogyan a “humán erőforrás” mint klasszikus közgazdaságtani fogalom mennyire mélyen beleivódott a mindennapi életünket is leíró fogalmi hálózatba.

“A gazdaság a módszer, de a cél a lelkek megváltoztatása.” – mondta Margaret Thatcher 1981-ben, és hogy ez valójában mit is jelent, az igen látványosan kirajzolódott ezen az eseményen, azaz, hogy hogyan szolgálja a fennálló gazdasági mechanizmus érdekeit a neoliberális retorika és emberkép. A tökéletes dolgozó ethoszáról van szó, aki élve a szabad piac nyújtotta korlátlan előnyökkel ** “szabaddá fogyasztja magát.” Vagy legalábbis ezzel a többség számára elérhetetlen (és ezen cikk írója szerint valójában nem is üdvös), valahová a közeli jövőbe projektált vágyképpel – az anyagi sikeresség lehetőségével – kecsegtetik az egyszeri embert. Így ír erről Szalai Erzsébet: “Számos kutatás tapasztalatai szerint a magányos, közösségeitől és individualitásától – és ezért a bizalom legelemibb érzésétől – megfosztott egyén a legfegyelmezettebb, legmobilabb, „legrugalmasabb” munkaerő és a leginkább befolyásolható, meggyőzhető fogyasztó. És még „jó” azoknak az egyéneknek, akikre mint munkaerőre és mint fogyasztókra egyáltalán szükség van, hiszen a világban – különösen annak gazdasági perifériáin – növekszik azoknak az embereknek a száma, akikre a centrumok gazdasági elitjei (és ideológusaik) már ebbéli minőségükben sem számítanak. Ők egyszerűen feleslegessé váltak. Nekik nem individualitásuk, hanem puszta létezésük vált kétségessé.”

A fenti állítás szívbemarkoló realizmusával és a magyarországi közmunkaprogram realitásával szemben ezért is elképesztő az a spektákulum, amit az Akváriumban felépítettek. És ha már szóba jött, ideje itt feleleveníteni az emlékezetünkben, hogy a “közmunka” ideája, azaz a munkához kötött segélyezés nem a jelenlegi magyar kormány invenciója, nem is csak a térségre jellemző specifikum, hanem ugyanúgy a neoliberális politikai agenda része, mint a fent vázolt emberkép, ami érdemesekre és érdemtelenekre osztja a társadalmat, valamint az emberi sorsot, amelyet a születéskor adott társadalmi pozíció és a véletlenek alapvetően meghatároznak –  pusztán sikeres és sikertelen befektetések eredményének igyekszik láttatni, no meg a személyes felelősségnek, amelynek fetisizálását, a minket körülvevő, működő struktúrák semmibe vételét szintén beépítette a neoliberális politikai retorika. Például egy közeli rokona a hazai közmunkaprogramnak a PRWORA (Personal Responsibility and Work Opportunity Act = Személyes Felelősség és Munkalehetőség Intézkedés), amit 1996-ban Bill Clinton vezetett be az USA-ban mint jóléti reformot. Az eredmény ugyanúgy: javuló foglalkoztatottsági mutatók, viszont fokozódó függőség, valamint az alacsony státuszú munkákban ragadás következményeként a felfelé mutató társadalmi mobilitás megszűnése.

A fent vázolt “jóléti intézkedések” valójában megszorítások, azonban már önmagukban is sajátos válaszok az automatizálás és a harmadik világba kiszervezett ipari tevékenység következményeként a munkaerőpiacról kiszoruló embertömegek “pacifikálására”. A technológiai fejlesztések integrálása a munkaerőpiacra, az automatizálás különböző mértékben érinti az országokat, valamint a migrációt is erősen befolyásolja. Az azonban elég egyértelműnek tűnik, hogy nem annak az utópikus világnak a képe körvonalazódik, ahol a gépek elterjedése “mentesíti az emberiséget a munka terhe alól”, aki az így megadatott szabadságával önmaga kiteljesítésére koncentrálhat. A munkaidő általánosságban véve nem csökken, hanem bizonyos szegmenseire terhelődik a társadalomnak, míg széles embertömegek teljesen kiesnek a fizetett munka világából, és ez természetesen a globális munkamegosztásban, a geopolitikai hierarchiájában is leképeződik (részben ennek a következményei a migráció bizonyos korunkra jellemző formái). Az ebben a rendszerben megtermelt javak súlyosan egyenlőtlen újraelosztása pedig a másik kardinális probléma, mivel ezen javak globálisan a társadalom egyre szűkebb körénél koncentrálódnak egyre nagyobb egyenlőtlenségeket teremtve.

Az előbbi gondolatmenetekből következik, hogy arra a kérdésre, hogy kinek szólt a 2017-ben Budapesten megszervezett Future Work Festival, a válasz az, hogy azoknak, akik számára már most rendelkezésére áll elégséges kulturális és financiális tőke, amelyet a változó munkaerőpiaci feltételeknek megfelelően konvertálni tudnak majd. Tehát arról a szűk középosztályról van szó, amely így is folyamatosan csökken Magyarországon. Jelentős többletértéket, munkaerőt teremteni ugyanis nem, csak a meglévőt kiaknázni tudja ez a fajta technológiai agenda itt, a félperiférián. A fő kérdés pedig nem is az hogy ezzel az úgy-ahogy alkalmazkodni képes szűk (szerencsésebb de ugyanúgy prekárius) csoporttal mi lesz, hanem az, hogy az átsrukturálódó munkaerőpiacról kiszoruló, sokkal nagyobb embertömegekkel mi fog történni. Összességében tehát a digitális-hi-tech-éden eljövetelét nem várhatjuk teljesen őszinte lelkesedéssel, amíg az ebben a rendszerben megtermelt javak igazságos elosztásának módjára vonatkozóan nem kapunk megnyugtató válaszokat.

© 2017 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány