Kiemelt közterek és emlékezetpolitika (Budapest, 2010-2025)
Budapest köztereinek arculata az elmúlt másfél évtizedben jelentősen átalakult. A mondat sokféleképpen érthető, de talán nem is az a lényeges, hogy racionálisan érthető-e, hanem inkább az, hogy mindez miért és miként érezhető. A köztér változását leginkább a közérzet jelzi. Közérzetünk ma azt súgja, hogy a fővárosban a szimbolikus terek a közelmúltban átrajzolódtak, az Orbán-kormányzatok emlékezetpolitikai üzeneteikkel felülírtak számos kiemelt teret – a tér pedig több helyen elvesztette köztér-jellegét.
Azon túl, hogy az állami hatalom egyes területeket jogilag is kimetszett a főváros szövetéből, nehéz lenne ebben nemcsak az érzéseinkre támaszkodni. Az alapos vizsgálathoz ugyanis pontosabb statisztikákra, részletes szociológiai állapotfelmérésekre lenne szükség. Esetleg „ilyen volt, ilyen lett” képpárokon láthatóvá válna, hány fa és cserje hiányzik mostanra a belső kerületek egyes átépített tereiből, és ha készültek volna dokumentumfilmek, tapintható lenne, hogy az elmúlt másfél évtizedben hány, korábban nyilvános terület zárult el a köz elől. De talán mégis van mód arra, hogy legalább egy szűkebb területre vonatkozóan átfogó adatgyűjtés nélkül is racionálisan megfoghatóbb legyen a változás.
A következőkben elsősorban maradandó köztéri beavatkozásokról lesz szó, köztük mindenekelőtt a kormányzat által elhelyezett emlékművekről, köztéri műalkotásokról, mellettük pedig épületekről és akár utcák, terek átnevezéséről is. (Tehát kevésbé az efemer jelekről, a falfestésekről, a performatív jelenségekről, köztéri futballfelvonulásokról, reklámokról, amelyek szintén az emlékezeti tájhoz tartozhatnak.)
A köztéri emlékezetről szóló nemzetközi szakirodalomban Tilmann Breuer 1980-as évek elején írt tanulmánya [1] nyomán meghonosodott a Denkmallandschaft kifejezés, ami emlékmű-tájat jelent. Breuer elgondolása szerint a vizsgálatok során nem szorosan az egyes emlékművekre kell fókuszálni, hanem azt a hatókört, azt a vonatkozási teret (Wirkungsbezugsraum), kell figyelembe venni, amely kiterjedhet az épített környezetre és azon belül különféle jelekre és jelentésekre, akár egy táj formálódó érzetére is. A következőkben Budapest tereivel kapcsolatban fogalmi foglalatként a Denkmallandschaft kissé átértelmezett formáját használom majd, valamennyire átfedésben az Erinnerungslandschaft, vagyis az emlékezeti táj ennél tágabb fogalmával. Ebből kiindulva és a szavakat még tovább csavarva Budapest elmúlt másfél évtizedének vonatkozásában mégis leginkább talán a kultusztáj fogalma lenne adekvát.
A kultusztáj kifejezés (amely persze szintén más értelemben már létezik) megfoghatatlansága ellenére jelzi, hogy ebben az esetben sokkal inkább a politika és a hit összefüggéséről van szó, nem pedig kultúráról. Pontosan kimutatható lenne, hogy az elmúlt másfél évtizedben hogyan szorultak és szorulnak ki nagyobb kulturális intézmények a belső kerületekből, adott esetben egész Budapestről (a Design Termináltól a Közlekedési Múzeumig). Az egyre kevesebb kultúrával rendelkező kultusztájat jellemzően, de nem feltétlenül és kizárólag az állam vagy a kormányzat építi; az elmúlt másfél évtizedben részt vettek benne a kormányzathoz kötődő önkormányzatok, vállalatok, egyesületek, magánszemélyek is. Amit a mostanra létrejött táj sugároz, az pedig nem egyetlen előre meghatározott ideológia; csupán olyan, a hatalmi akaratból levezethető szemléletmódról van szó, amely utólag, a lenyomatait tekintve jól körülírható, illetve azonosítható. Ebben a kultusztájban tehát nem az egyes alkotás, hanem éppen az átfogó szemlélet válik megfigyelhetővé és megfoghatóvá.
A táj itt persze korántsem csak táj, hanem sokkal inkább tér. Ha térben próbálom lehatárolni a vizsgálatot, akkor máris érdemes különbséget tenni Budapest kerületei között. Ha ugyanis csak hevenyészve pillantunk is rá a Köztérkép statisztikáira[2], az elmúlt tizenöt évre vonatkozóan akkor is szignifikáns eltéréseket láthatunk a főváros különböző részei között. A külső kerületekben – azaz számozás szerint XV-től felfelé – évente átlag 1-1 köztéri alkotást állítottak fel. Ugyanez a szám kicsit beljebb, illetve a budai kerületek többségében 3-4 körül lehet, míg az igazi sűrűsödés a két legbelső területen, az I. és az V. kerületben figyelhető meg, ahol a vizsgált időszakban 6-7 szabadon álló művet is elhelyeztek. Nem is maga a számszerű eltérés tűnik különösnek, hanem inkább annak aránybeli különbsége; főleg akkor, ha belegondolunk, hogy a világ más nagyvárosaiban a történelmi mag (ha létezik) a hagyományok őrzésének szándékából kifolyólag általában lassabban változik, mint az egy héjjal kijjebb elhelyezkedő rész. Az alábbiakban ebből a különös statisztikai tényből kiindulva mindenekelőtt az I. és az V. kerület tereire (vagyis nem az utcákra) koncentrálok. (Ha jobban megnézzük, nemcsak a Vár és a Várkert Bazár területe épült és épül át látványosan, hanem kiderül az is, hogy az V. kerület nagyjából húsz tere vagy parkja közül a vizsgált időszakban tíz jelentősen átalakult – a Kossuth vagy a Szabadság tér mellett a József nádor tértől az Erzsébet téren át a Vörösmarty térig ér a sor.) Úgy vélem, hogy a változás azt is jelzi, hogy az orbáni emlékezetpolitika kiemelten és dedikáltan fontos helyszíneiről van szó.
A fogalmi és térbeli lehatárolás után most másfél évtized budapesti köztéri átalakulásának történeti kontextusát igyekszem felvázolni. Erről nyilvánvalóan csupán vázlat készíthető, hiszen a gondosabb vizsgálatnak magában kellene foglalnia a politika, társadalmi és kulturális átalakulásokon túl például a virtuális köztérben bekövetkezett változásokat is. Azt a folyamatot, ahogy a különféle médiumok, a social media, az internetes portálok felületeit, pontosabban stratégiailag kitüntetett területeit (nem is beszélve a fővárosi ingyenes újságokról) a kormányzat bekebelezte, és saját emlékezetpolitikai üzeneteinek terjesztésére, sokszorosítására, azaz propagandára használta fel. Most és itt erre nincs tér és idő. Viszont ahhoz, hogy az elmúlt másfél évtized emlékezetpolitikai, vagy talán szűkebben „köztérpolitikai” történéseit és az ebből következő térbeli változásokat megérthessük, vissza kell tekernünk az időt az első Orbán-kormány idejére, az 1998 és 2002 közötti időszakhoz.
Ma már a távoli múltba vesznek az első Orbán-kormány elképzelései a köztérrel és a szimbolikus térfoglalással kapcsolatban – először talán sokaknak a millennium idején hatalmas mennyiségben felállított Szent István-szobrok juthatnak eszébe. Ez még a köztéri szobrokra, emlékművekre is kiterjesztett, a nyers erő módszerével leírható propaganda része volt: tulajdonképpen az egyik legrégebbi és legegyszerűbb emlékezetpolitikai stratégia az elképzelt vagy valós portrék nagy tömegű sokszorosítása és szétterítése. (Ebből a logikából nőtt ki valamivel később Wass Albert kultuszának építése is.) A tömegesen gyártott szobroknál lényegesebb és messzebb ható volt az áthelyezések és átkeretezések programja, olyan máig ható döntésekkel, mint a Nemzeti Színház építési helyszínének megváltoztatása vagy a korona átköltöztetése. Ugyanilyen összefüggésben értelmezhető a már akkor felmerült ötlet a Néprajzi Múzeum kiköltöztetésére vagy azok a tárgyalások, amelyeket Orbán Viktor megbízottai a Várban lévő kulturális intézményekben folytattak. Erre az időszakra tehető a tematikus eltolódás is, amely mindmáig tart. Emblematikusnak is tekinthető, hogy 1998-ban, már megválasztott miniszterelnökként Orbán Viktor első emlékmű-avatása Péterfy László Mártíremlékművéé volt, amelyet a Petőfi híd lábánál az 1945 és 1956 között kivégzett magyar hazafiaknak állítottak. Az áldozati narratíva megerősödése már ebben az időszakban is a magyar történelem egyre több időszakára terjedt ki, s megkezdődött az egyes időszakok áldozatiságának összefűzése a Himnusz „Balsors, akit régen tép” sorának jegyében.
A Terror Háza 2002-es megnyitása után az ezt követő nyolc évben (úgyis, mint „elmúlt nyolc év”) a két legfontosabb emlékezetpolitikai gesztus a 2006-ban felavatott ’56-os központi emlékmű obstruálása, illetve a kontraemlékmű felállítása, valamint a XII. kerületi Turul elhelyezése majd védelmezése volt. 2010-től kezdve a helyzet Budapest vonatkozásában érezhetően és jelentősen megváltozott. Az azóta eltelt időszak három – élesen nem elválasztható – szakaszra osztható. Az első időszak nagyjából 2014-ig, a Szabadság téri Német megszállás áldozatainak emlékműve fel nem avatásáig tart. Ezt a négy évet különböző emlékezetpolitikai programok párhuzamos létezése jellemzi. Mivel a nyilvánossággal a kormányzat csak nagyon ritkán osztotta meg egy-egy újabb alkotás vagy projekt ötletgazdájának nevét, ezért leginkább csak találgatni lehet, hogy Kövér László (aki valószínűleg a Kossuth tér újraformálásáért volt felelős), Orbán Viktor (akitől például a Karmelita kolostorral szemben felállított Bethlen István-emlékmű ötlete származhatott), Schmidt Mária, Kerényi Imre vagy esetleg a kormányhoz közelálló történészek, művészek fejéből bukkant-e elő egy-egy emlékmű felállításának vagy egy-egy tér újrarendezésének ötlete. Azt hogy a különböző tervek egyazon téma esetében akár egymással párhuzamosan is létezhettek, F. Kovács Attilának a Bécsi kapu elé elgondolt Német megszállási emlékművének tervezete jelzi. A végül megvalósult Szabadság téri emlékmű – amelynek mára teljesen nyilvánvaló a kormányzat által is belátott kudarca – minden bizonnyal Kerényi ötlete volt (aki ebben az időszakban gondozta az Alaptörvény illusztrációinak ügyét, s állíttatta fel megsokszorozva az Alaptörvény asztalát), F. Kovács viszont az elmúlt több mint 20 évben szinte folyamatosan Schmidt megrendelésére dolgozott. De rajtuk kívül ott volt a kezdeményezők és programadók között L. Simon László, vagy éppen az MMA egyes vezetői, tagjai, mint például a Várkert Bazár fölött a várfalon elhelyezett Mária anya esetében Dávid Katalin.
2015-re öltött formát a Kossuth tér 1944. március 19-e előtti állapota: helyére került az újrafaragott Kossuth-szoborcsoport és az újraöntött Andrássy. Tulajdonképpen ez a határvonal az, amely után a kormányzati emlékezetpolitika számára már elsősorban csak a kiemelt terek számítanak: mindenekelőtt a Szent György tér, a Kossuth tér, illetve a Szabadság tér. 2020-ban, Trianon 100. évfordulójára készült el az Összetartozás emlékhelye, ami a Kossuth tér átalakításának záróköve. Ezzel zárult le a 2010 utáni második korszak, s kezdődött el a harmadik, amelynek szinte egyedül megmaradt sarok- és súlypontja a Várnegyed, ezen belül pedig a Budavári Palota átépítése. Az új épületmásolatok semmilyen különös céllal nem rendelkeznek, másolat-jellegük mellett egyetlen fontos jellegzetességük a mozdíthatatlanságuk. Mára már olyan betonmonstrumok nehezednek a Várhegyre, amelyek – ha lebontanák róluk a stukkót és a mázt, a Bécsben, Berlinben vagy Hamburgban máig felrobbanthatatlan Flakturmokra, a légvédelmi bunkerekre emlékeztetnének. Sűrű jelenlétük egyelőre elfedi, hogy ugyanúgy, ahogy Pesten az Erzsébet térről, úgy a Várból is elszivárgott a kultúra. Már alig emlékszik valaki a Várszínházra, eltűnt a Táncszínház, a Collegium Budapest, és már az is a szinte hihetetlen múlthoz tartozik, hogy a Honvéd Főparancsnokság épületében néhány éve Csontváry-kiállítást rendeztek.
Ha a 2010 és 2025 közötti időszakot nemcsak Budapestre, hanem egész Magyarországra (illetve még néhány határon túli területre is) koncentrálva tekintjük, akkor nyilvánvaló a tematikus eltolódás, amelyben Trianon hangsúlyosabbá válása nem meglepő, annál inkább annak tűnik 1956 háttérbe szorulása. Most mégsem elsősorban a témák felől közelítenék a vizsgálathoz, hanem három átfogó jellegzetességet emelnék ki, amelyek megszilárdulni látszanak. Ezek: a szimplifikálódás, a centrum és periféria elkülönítése, illetve a köz és a privát fogalmának elmosódása.
Először az egyszerűsödésről. Ha az elmúlt másfél évtizedben Budapesten létrejött, a NER gyűjtőfogalmával jellemezhető aktorok által állított emlékműveket és más köztéri alkotásokat egyetlen lapra gyűjtenénk, nehezen találnánk közöttük esztétikailag vagy gondolatiságában összetett, jelentékeny művet. Szinte minden kisszerűnek tűnik. Nincsenek nagyszabású művészeti projektek, sőt szinte egyáltalán nincsenek már művészeti projektek. A korábbi évtizedek államilag legfoglalkoztatottabb alkotói közül az idős Melocco Miklós egyetlen szobrot készített Budapesten (Kós Károly emlékművét), Varga Imrének pedig több szobrát bontották el (Károlyi Mihály és Lukács György), mint amennyit állítottak (Schwajda György emlékműve a Nemzeti Színháznál). Vargához hasonlóan Makovecz Imre is elhunyt, utóbbi egykori alkotótársa, Péterfy László nem készített Budapestre művet. A további szobrász MMA-tagok közül Farkas Ádámnak is csak egy komolyabb alkotása került ki fővárosi köztérre, A közrendért a haza biztonságáért életüket vesztett hősök, alig ismert és nem igazán feltűnő emlékműve a Ludovikához; Gálhidy Péternek pedig a Turbinalevél című szobra a Dagály mellé. Jellemzőbbé vált a régi művek másolatainak felállítása; egyre nehezebben megkülönböztethetőek az emlékművek és a zsánerszobrok, s már eljutottunk oda, hogy egy szimbolikusan fontosnak szánt köztérre egy régi, közepes színvonalú és elmosódottan megőrzött szoborötlet vázlatát bontjuk ki 3D-ben (a Szent György tér közepére tervezett Szabadság-oszlopról van szó, amelyet egy XIX. század közepén tevékeny egyházi szobrász, az itáliai Marco Casagrande vázolt fel az 1848-as forradalom szelétől frissen megérintve. Művét a kassai Képes Újságban akkoriban megjelent rajz alapján próbálják rekonstruálni.) Tulajdonképpen az elmúlt másfél évtizedben az udvari emlékműkészítő rangjára F. Kovács Attila emelkedhetett volna, tőle azonban a Sorsok Háza és a Terror Háza díszletelemei mellett csak a XVIII. kerületben áll egyetlen 1956-os emlékmű (történészi koncepció: Schmidt Mária).
A második általános jellemző szorosan összefűződik a hatalom gyakorlásának módjával. Ahogyan az első Orbán-kormány idején elmozdították a kiásott alapok fölül a Nemzeti Színházat, úgy gyakorolják az elmúlt másfél évtizedben az emlékművek eltolását (lásd még a Pikó András által néhány napja a Pázmány Péter Katolikus Egyetem új kampuszának építésével kapcsolatban megfogalmazott gondolatot: „Ennek a kormánynak ezzel a tárgyalástechnikával, ezzel a vehemenciával, ezzel az elhatározással, a politikai akarat totális végigtolásával az a profilja, hogy azt a lakóhelyet, amin mi élünk, ő terepasztalnak gondolja”). A Kossuth térről a kortisztítás jelszavával kikerült többek között Lugossy Mária 1956-os öröklángja, Nagy Imre szobra és Kovács Béla emlékműve. Jellemző, hogy Kovács Bélát utóbb azután egyvonalba helyezték a nemzeti színű olimpiai ötkarikával, Nagy Imre tekintete pedig továbbra is majdnem az öröklángra irányul, csak most a Duna fölött átpillantva inkább a Lugossy művét eltakaró házakat pásztázza. A Kossuth térről kikerült tehát az 1945 és 1948 között időszak köztársasági gondolata, 1956 szelleme vagy a Duna-partra, vagy a föld alatti kiállításba szorult, 1989 szellemét pedig a mai hatalom soha nem is kívánta köztéren, maradandó formában megidézni.
Az eltoláshoz szorosan köthetők a múzeumok mozgatásai: a Néprajzi Múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria, a Hadtörténeti Múzeum mind része a terepasztal-logikának. Ugyanígy jellemző, hogy jól láthatóan a NER azokat a témákat, amelyek a populista hintapolitikában nehezen helyezhetők el – mint például a holokauszt vagy az 1945 és 1990 közötti időszak –, a köztérről a múzeum zárt terébe helyezi át. Erre szolgál a Terror Háza és erre szolgált volna a Sorsok Háza is. Az emlékművekből, múzeumokból ebben az összefüggésben periferikus lerakatok jönnek létre: ilyen helyszín lett az Orczy-kert, a Városliget vagy a Duna-part. Az orbáni köztérpolitika ugyanis – ez ma jól kirajzolódik – centrumban és perifériában gondolkozik, pontosabban stratégiai szempontból középben és szárnyakban. Fő célja pedig minden esetben a centrum megszállása és megtisztítása (lásd a Budavári Palota bontása).
A harmadik jellegzetesség a köz és a privát határának lebomlása, aminek kezdetét Horthy Miklós szobrának elhelyezése jelentette a Szabadság téren, a Hazatérés temploma előterében, a kerítés mögött, de a szabad levegő alatt, 2013-ban. Egy másik irányú példa a Magyar Nemzeti Bank új épületének köztér-kiterjesztése, ahol Szőke Gábor Miklós Csodaszarvasa sokkal inkább tekinthető monumentális gadgetnek, semmint emlékműnek. Amikor azonban a kritikák sűrűsödni kezdtek, a szobor védelmezői emlékezetpolitikai érveket húztak elő a tarsolyukból, mondván a csodaszarvas a magyar nemzeti identitás gyökeréhez tartozik, s ezért érinthetetlen. Ahogyan a múzeumok áttologatása összeér az emlékművek helyszíneinek átszervezésével a centrum és periféria kialakítása esetében, úgy a köz és a privát közti köztéri határbontás párhuzamát a képzőművészeti alkotások gyűjteményezésének átalakulása jelenti. A múzeumok helyett az elmúlt tizenöt évben a kortárs művészet legnagyobb vásárlójává az állami- vagy a NER-bankok váltak, közülük is kiemelkedik a Magyar Nemzeti Bank Ingatlan Kft., ahol a Nemzeti Bank által nyomtatott pénz ebben a formában valóban elvesztette közpénz-jellegét.
Az elmúlt másfél évtized budapesti kultusztájainak alakulását egyértelműen a politikai ideológia határozta meg. Ezért talán nem indokolatlan, hogy a köztéri emlékezet alakítóinak szándékait (amelyek alig-alig öltöttek nyilvános formát) az alábbiakban három politikai fogalom, vagyis inkább három kormányzati tárca fogalma felől közelítem meg. Ez a három pedig a külügy, a hadügy és a kultusz.
Az elmúlt másfél évtizedben a korábbiakhoz képest valamelyest megélénkült Magyarország és ezen belül Budapest köztereinek külpolitikai használata. De nem is a külföldi kormányok vagy más szereplők által vagy az ő kedvükre állított alkotások mennyiségének változása a jelentős, hanem a külpolitikai irányváltás lenyomata. 2010 után eltűntek (vagy kevésbé frekventált helyre kerültek) az örmény és az ukrán szobrok, helyettük más szovjet utódállamok, közülük kiemelkedően Oroszország, Kazahsztán és Azerbajdzsán kerültek előtérbe – ezt nevezhetjük itt is keleti nyitásnak. Jellemző volt még a lengyel vonatkozású emlékművek számának növekedése – ennek további bővülésére most egy ideig nem számíthatunk. Ugyanilyen fontos volt a két amerikai elnök, Ronald Reagan és idősebb George Bush szobrainak elhelyezése a Szabadság téren, ahol két irányból indulva a szovjet emlékművet próbálják varázstalanítani. A legfontosabb aspektus azonban nem is a direkt politikai gesztusok elhelyezése volt, hanem a külpolitikai számítások indirekt beépítése az emlékezetpolitikai gesztusokba. Ennek példája a Kossuth tér befelé (belügy) egyértelműen trianoni programjának külpolitikai álcázása. Az Összetartozás emlékhelye (amely az eredeti rendeletben még Nemzeti jelzővel volt ellátva) ezzel a visszafogottsággal (amit a nem központi emlékműveken elengedhetetlen Nagy-Magyarország szimbólum hiánya, az egyértelműen irredenta szövegek elkerülése jelez) megpróbálja lebegtetni a mögötte húzódó politikai szándékokat, pontosan úgy, ahogy a Kossuth tér közepén a hatalmas zászló éppen félúton van a trianoni fájdalmat szimbolizáló (és az Ereklyés országzászlót imitáló) félárbóc és a büszkén magasba húzott állapot között.
A második, stratégiailag fontos tárca, a hadügy. Ha ebből a szemszögből tekintjük, a budapesti közterek elmúlt másfél évtizedbeli átalakulását, akkor úgy tűnhet, mintha az átépítéseknél mindenütt katonai vagy legalábbis védelmi szempontokat is figyelembe vettek volna. A Kossuth tér magaságyásai egyértelműen megállítják a nagyobb és erősebb járműveket is, a vizesárokról nem is beszélve. A József nádor téren a hatalmas fák eltüntetésével a Pénzügyminisztérium sokkal védhetőbbé vált. Eltűnnek az aluljárók, inkább felvonulási utak, lekövezett alakulóterek jönnek létre több téren a Belvárosban, amelyek valóban inkább térképszerűen, drónról nézve mutatnak jól, s kevésbé élhetőek, mint voltak. A Szent György tér látványtervein is jól látszik már, hogy a római Capitolium térkőmintázatát indokolatlanul utánzó tér széleit jól kigondolt útakadályok szegélyezik. (Ha már erre áll rá az ember szeme, nehezen tudja elkerülni, hogy a Csodaszarvas elhelyezésében és körbekerítésében is ezt az aspektust helyezze előtérbe – ez most Szőke Gábor Miklós katonai turulmegbízása idején nem is tűnik annyira elvetemült gondolatnak.)
A védelmi szempontok persze egyrészt részben jogosan vannak jelen, másrészt azonban egy olyan szemléletre utalnak, amely valóban meghatározza a terek új jellegét. A kormányzat katonai, hadászati, harcra és a hegemónia megszerzésére irányuló retorikája lenyomatként megjelenik a közterekben is. Jellemzővé vált itt is a centrum és periféria elkülönítése. A hegemónia megszerzése szempontjából a Kosztolányi Dezső tér vagy Nagyvárad tér érdektelen (bár utóbbin egy szobor hátulján még mindig ott áll Kádár János neve), s vannak olyan terek, amelyeknek a meghódításához elég az átnevezés (Köztársaság tér, Moszkva tér, Roosevelt tér). Az igazán fontosak a stratégiailag kiemelt helyek: a Belváros és a Vár terei. Mindehhez érdemes felidézni, hogy a sokszorosításon és szétszóráson túl a köztéri emlékművek általában akkor hatékonyak, ha jókor helyezik el őket, stratégiailag jó helyen. Elég csak a szovjet emlékművek elhelyezésére gondolni Kelet-Európában, 1944-45 során. A szovjet hadsereg építész szakemberei úgy végezték el a szimbolikus térfoglalást, hogy a hatalom megszerzésének és megtartásának szempontját mindig szem előtt tartották. Ha hatalmi pozíciók megszerzéséről és megtartásáról van szó, általában a katonai logika érvényesül.
A harmadik tárca a kultusz. A kultusztáj kialakításának példája pedig a budai Vár, illetve ezzel szoros összefüggésben a Gellért-hegy. Nem véletlen ugyanis, hogy a Szabadság-szobor átalakításának ügye ugyanúgy a Nemzeti Hauszmann Program részét alkotja, mint a Palota vagy a Szent György tér újraformálása. A Vár átalakításának irányáról és a mögötte húzódó elképzelésekről leginkább az építész, Gutowski Róbert néhány nyilatkozatából következtethetünk. „A Nemzeti Hauszmann Program a közösségi vágyak megfogalmazása és felelős megvalósítása. A Hauszmann Alajos által tervezett és megépített – ahogyan ő hívta – »Magyar Királyi Vár« integritása csak Prágáéval, Krakkóéval és a legjelesebb uralkodói rezidenciákkal mérhető össze. Az épületegyüttesnek kétségkívül a 19-20. század fordulója jelentette az utolsó fénykorát. Az egykori palota fizikai, szellemi és szakrális valóságát szeretnénk megerősíteni és megosztani a közösséggel.”1 Tehát a köztér egyben a jelenlegi kormányzati elképzelések spirituális, szellemi és szakrális kifejeződése lesz, a Vár megszentelt – így bizonyos tekintetben majd érinthetetlen – területté válik. Ennek a megszentelésnek a jele (és pecsétje) a Karmelita kolostor sarkára kihelyezett Szent Mihály arkangyal szobor. Hogy a kultusz hogyan terjeszthető ki, illetve hogyan írhatja át a múltat, azt a Gellért-hegyi emlékmű kiegészítéseként tervezett kereszt mutatja. Hogy mi lehet a kultusz-logika az átírás mögött, azt Gutowski Róbert egy néhány évvel ezelőtti alkotása mutathatja meg. Megint Gutowski egy interjújából idézek: „Hasonlót érzek, mint amikor Alsószentivánon a Fatimai Szűz zarándokhelyét néhány évvel ezelőtt terveztük, s a jelenések századik évfordulójára adtuk át. A templomtér új, mívesen formált oltárát egy egykori szovjet emlékmű nyers kőtalapzatából faragtuk ki.”[4] Az alsószentiváni kápolna 2017-ben megszentelt oltárkövében tehát már megvalósult a metamorfózis – ami messziről akár varázsszertartásnak is látszhat –, az egykori diadaljelből mára a szentség helye lett. Hasonló logika jelenik meg a Gellért-hegyre szánt kereszt esetében is. Talán csak ott bicsaklik meg a logika, hogy az 1945-ben állított szovjet emlékművek nagy része nemcsak diadal-, de (sőt inkább) gyászjel is. Amikor a mai kultusztáj mérnökei felülírnak, akkor egyben a diadal és a gyász, a megszállás és a felszabadítás összetett kérdését egyszerűsítik le, egészen a banalitásig.
A budapesti közterek elmúlt másfél évtizedbeli átalakításában a hatalom szándékai szerint új kultusztájak jönnek létre, azonban a banalitás majdnem mindenütt kilátszik a varázslepel alól. A falra állított Mária a kisdeddel épp olyan bizarr, mint a Kisfaludi Strobl-féle leszedett Kossuth-együttes összevissza rohangálása az Orczy-kertben. Ronald Reagan mintha koszorúzni indulna a szovjet emlékműhöz, Columbo a hetvenes évek emlékeit keresi a Falk Miksa utca végén, a Csodaszarvas pedig a kanyarodó autókra ugrik.
- Tilmann Breuer: Denkmallandschaft: Ein Grenzbegriff und seine Grenzen. Österreichische Zeitschrift für Kunst und Denkmalpflege, nos. 3–4 (1983): 75–82.
- A kozterkep.hu adatbázisa egyrészt nem teljes, másrészt jelen vizsgálatban nem igazodom a honlap szerkesztőinek fogalomrendszeréhez.
- Interjú Gutowski Róberttel a Budavári Palota felújítási munkálatairól. Országépítő, 2022. december 16. https://orszagepito.net/a-budavari-palota-felujitasi-munkairol-interju-gutowski-roberttel/
- Kovács Dániel: Körbeértünk. A Fátimai Szűz alsószentiváni zarándokhelye. Építészfórum, 2019. IX. 10. https://epiteszforum.hu/korbeertunk-a-fatimai-szuz-alsoszentivani-zarandokhelye1
