A csoda itt van bennünk

PanoDráma: A csodát magunktól kell várni - Rózsa Milán emlékére

„Ez úgy néz ki…, hogy ma nem tudod megölni magad, mert van egy csomó dolgod. Van egy találkozód, el kell menned egy tüntetésre 7 órakor.”
Eddie S. Glaude Jr.: Democracy In Black

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy államtitkár Magyarországon, aki meleg volt és ezt nyilvánosságra is hozta. Hasonló performanszokból nem egy példát láthatunk széles ezen Unióban és azon túl, kis hazánkban mégis alacsony létszámú elit-alakulat a coming out-olt politikusoké: az itthoni coming out nem jár közvetlen politikai haszonnal, és az egymás outing-olása sem bizonyul sikeres stratégiának. Nem mintha coming out-olni, vagy bármivel felcímkézni magad, kritikátlanul jó és kötelező lenne – egyszerűen csak egy eszköz, amit bizonyos társadalmi klímákban érdemes, máshol pedig csak hősies használni.

RozsaMilanUtca

Barabás Richárd (Együtt) a magyar coming out-olt politikusok csapatahoz tartozik, egy azok közül, akinek a hangja megjelenik a Rózsa Milán halálát tematizáló dokudarabban. A darab színházi előadásként nem különösebben érdekes, de a Trafó színpadát és az intézmény nyilvánosságát hatékonyan használja fel arra, hogy diskurzust indítson a közösségeinkben uralkodó empátiahiányról és gyűlöletről. A PanoDráma Színház szeptemberben (és már előzetesen nyáron, a Pride ideje alatt) bemutatott, A csodát magunktól kell várni című darabjával igazából saját kulturális közege felé nyit támogató teret és biztosít időt reflexióra. Megállítja egy kis időre a helyi alternatív kultúra aktorait: nyugodtan kezdjenek el végre magukkal is foglalkozni, bármilyen módokon! Hogy bármilyen misszió mellet kötelezik is el magukat, bármilyen elveket tűznek zászlajukra, vagy bármilyen nagy embertelenséget szeretnének megszüntetni, sose felejtsék el azt, hogy ők sem szupermenek: bármit is tesznek, az épp elegendő. És, hogy az ember fontosabb, mint a cél.

A Panodráma eddig főként olyan témákat dolgozott fel, amelyek az alkotók saját közösségein kívül gyökereztek. Foglalkoztak többek közt cigányok közösségei elleni erőszakkal, a hallgatói szerződéssel és a felsőoktatás válságával, vagy a szakmai kapcsolatokban megjelenő szexuális abúzussal. Ennek a darabnak a kiinduló témája a homofóbia volt, tágabb értelemben pedig a kortárs társadalmi mozgalmi szubkultúra működése és társadalmi beágyazottsága Magyarországon, egész pontosan Budapesten. Mindehhez adott kérdésekkel teli és komplex aktualitást Rózsa Milán története. Milántól különböző távolságra lévő emberek kerülnek megszólaltatásra a darab során: egyszerre jutunk családtagjainak, barátainak, kollégái álláspontjainak birtokába. Egy szuperkapcsolatot tudunk kialakítani a 2014-ben öngyilkosságot elkövetett aktivistával és az ő történetét kitermelő társadalmi környezettel.

Én akkor értettem meg a darab címét, mikor az már a vége felé közeledett. Barátok, aktivista-társak, családtagok, kollégák hangjai kerültek egy térbe, a társulat színészei által, és formáztak meg egy embert, aki sajátjává tett olyan elvárásokat, amelyek rajta kívül, környezetéből érkeztek. Megértettem, hogy Milán maximalista volt. Kiderült, hogy nehezen szocializálódott, és képtelen volt segítséget kérni. Nyilvánvalóvá vált, hogy hatalmas képzelőerővel bírt. És így összeállt a kép. Hogy mennyi elégedetlenség összpontosul ebben a Milántól kölcsönzött címszövegben: „A csodát magunktól kell várni”. Mert a csoda nem itt van, észre sem vesszük, helyette magunk felé támasztjuk azt az elvárást, hogy megteremtsük azt.

Aktivistának lenni nehéz ipar, buktatókkal teli performansz-sorozat. Mert mit is vállalsz magadra? A hős szerepét, aki az árral szemben emeli le a hályogot az emberek szeméről. Olyan infókat szedsz össze, rendszerezel és kommunikálsz – érthetően és hatékonyan, amiket elvben bárki el tud érni – ideje és leginkább képzelőereje azonban már nem akad hozzá. Olyan dolgokat teszel, amire senkire nem kér és amiket senki nem köszön meg. A média a harctereped, egy kegyetlen vidék, ami olyan kíméletlen szabályokat diktál, amiket nincs esélyed átírni. Fizetett, de munkájukat el nem végző köztisztviselők helyett dolgozol ingyen, túlórában, átszőve ezt a munkát saját életeddel, vagy egyenesen saját tapasztalataidra építkezve, saját identitásodat kiteljesítve. Vagy éppen profi aktivista vagy, aki a rendszerszintű elnyomás gépezetében a lelkiismeret-furdalás fogaskerekét olajozza. Változást akarsz, ezért felveszed a rendszer ritmusát. Szerveződsz, olyan profizmussal, mint egy PR cég stábja. Találékonynak kell lenned, mert a külföldi jó gyakorlatokat nem tudod egy-az-egyben átemelni. Változást akarsz, mert a függöny mögé pillantva azt látod, itt semmi nem oké. Ezt persze rajtad kívül szinte senki sem veszi észre, ezért nevetségessé tétel, bagatellizálás, jobb esetben – lásd, ha sikerül aktivizálni a közönséged – agresszió és félelem kerül közétek. Ezek után mi marad még, ami téged fűt, hajt, motivál? Csak annyi, hogy másoknál erősebbnek szeretnéd képzelni magad?

Kutatások számolnak be róla, hogy az alternatív nemi identitásúak, például a homoszexuálisak és biszexuálisak körében gyakoribb az öngyilkosság lehetősége, és magasabb az öngyilkosságot elkövetők száma. Aktivisták gyakran választják az öngyilkosságot, miután nem tudják tovább viselni a rájuk nehezedő stresszt, a velük szemben mutatkozó elutasítást és gyűlöletet, az általuk megtapasztalt elszigeteltséget. Van, aki halálával is a közösségét akarja megmozgatni. Ezek az élmények pedig nem csupán a nyilvánosság tereiben szerezhetők be. A másik ember megregulázásának kényszere leghatékonyabban intim kapcsolatainkat tudja megmérgezni. Ezt a komplexitást a Panodráma darabja is igyekezett érzékeltetni.

Az előadás szétoszlatja azt a képet, amit a hőseinkre nézve látunk. Ne gondoljuk azt, hogy az, akit olyan keménynek és határozottnak látunk adrenalin-dús pillanatokban, nem szembesül újra meg újra saját bizonytalanságával, nem hall önkritikus hangokat, hogy azzal minden oké. Még az olyan tudatosságra törekvő közegek is, mint a társadalmi aktivisták és kultúrharcosok körei, zsigerből kizárják a traumák közös vagy módszeres feldolgozását. Itt sincs idő az irreleváns, haszontalannak tűnő, destruktív pillanatokra – sejtetve ezzel, hogy igazából nem más ez a közeg sem, mint az, amelyet fel akar számolni, hogy része az egésznek. Mit kell tennünk ahhoz, hogy publikusan hangoztatott elveinket saját életünkben és kapcsolatainkban is érvényre tudjuk juttatni? Hogy tudnánk megengedni egymásnak, hogy lehessen kilátástalannak, gyengének, tehetetlennek bizonyulni? Hogyan ne kelljen mindig produktívnak és sikeresnek lenni? Nem egy dekonstruktív utópiát igyekszem itt reklámozni, épp elég, ha nem söpörjük a kizökkentő élményeinket a szőnyeg alá.

Mindaddig, amíg nem hallgatjuk meg egymás rémálmait és félelmeit, addig leszünk kitéve annak a veszélynek, hogy elveszítjük egymást. Jobb esetben csak a közös munka szakad meg. S ez a dinamika ugyanúgy jellemez minden olyan szektort, ahol a szereplők alul fizetett, kreatív, segítő, reproduktív, szimbolikus, fejlesztő, intellektuális, közhasznú, immateriális, szép munkát végeznek. Ami az aktivizmusban érdekes, hogy látszólag ott a legszabadabb a mozgástér és a legtöbb a lehetőség arra, hogy úgy szervezzük meg a közös cselekvést, ahogy azt elképzeljük.

Milán halálának a napján egy ‘Ó MILÁN’ tag jelent meg a Szigony utcai lakótelep egyik épületének falán. Ott, ahol egymás hegyén-hátán virít a sok név, kifejezve az „itt jártam”, „ez az én utcám”, „ez a környék rólam is szól” élményeket. Talán egy megdöbbent ‘elvtárs’ firkantotta oda, és ment a következő csoportmegbeszélésre 2014. november 6-án, sötétedés után. Később barátai szimbolikusan átnevezték róla a Rózsa utcát.

Ezt a 2011-es videót sokszor megnéztem, mert a szerkesztők benne hagyták, ahogy a kritikán aluli mértékben tahó riporter zavarba jön Milán coming out-jától. Meg vicces alatta a zene is, sajnos kedvesen nőgyűlölő. Meg én is ott voltam a felvonulók közt, lelkesen verve valami dobot.

21895074_10213620228007392_1044389190_o

© 2017 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány