MINDENKI TRANSZSZEXUÁLIS: beszélgetés Phia Ménard-ral a Cie Non Nova Örvény című előadása után

Egy megtermett, maszkos ember ült a tér közepén, kisolló és cellux volt a kezében, rózsaszín nejlonzacskóból készített emberi figurát, mikor beléptünk a francia Cie Non Nova Örvény című előadására két hete a Trafóban. Amint a báb elkészült, az ember letette a tér közepére, ahol a zacskót egyszer csak felkapta a szél, a körülötte elhelyezett ventilátorok úgy röptették a levegőben, mintha táncolt volna. Idővel egyre több társa akadt, ám a színes műanyagok ünneplő tánca csak addig tartott, amíg az ember szét nem tépte őket. Ekkor vette kezdetét a láthatatlan alak megrázó metamorfózisa, fehér lárvák, fekete belsőségek és vörös tűzcsóvák törtek elő nehézkes ruhája alól, hogy végül szinte teljesen lecsupaszodjon. „Mindannyian szörnyetegek vagyunk” – mondta Phia Ménard a június 6-i közönségtalálkozón, aki nemcsak mint a darab koreográfusa és egyetlen emberi szereplője nyilatkozott, de 2008-as nemátalakító műtétjekor saját bőrén is megtapasztalta, hogy nincs abban semmi félelmetes, ha szabadjára engedjük azt, ami bennünk lakozik.

File11.jpg
Cie Non Nova: Örvény / Vortex I © Cie Non Nova I Fotó: Jean-Luc Beaujault

Muskovics Gyula: Egy hihetetlenül izgalmas és roppant fontos feladata a performatív művészeti ágaknak, melyek a test fizikai jelenlétére épülnek, hogy a megjelenítés módja ne a test körvonalait és határait erősítse, hanem inkább relatívvá és szabaddá tegye azokat. Úgy gondolom, az Örvény kiválóan alkalmazza a művészet azon eszközeit, amelyek ezt az élményt a közönség számára lehetővé teszik.

Phia Ménard: Abból, amint mondtál, sokfelé el lehet indulni. Nagyon bonyolult az a kérdés, amit a színpadi művészetek, én mint művész, és sokan mások is, felteszünk magunknak: egy társadalom, amely az emberiség problémájának a nagy részét próbálja megoldani, sem képes helyettünk megválaszolni, hogy a külső burkunk alatt kik is vagyunk. Attól kezdve, hogy megszületünk az anyaméhből, a jelen pillanatig igyekszünk beilleszkedni a társadalomba: nagyon pontos kódokat tanulunk, nemi kódokat, az életkorunknak megfelelő kódokat, és ezeknek a kódoknak, amelyek arról tanúskodnak, mit gondolunk, mi a helyünk a világban, próbálunk megfelelni. A társadalom ránehezedik a szellemiségünkre és a gondolkodásunkra, engem pedig az érdekel, kik vagyunk valójában. Az Örvény elektrosokk-szerűen rázza fel az embert, és kizökkent, hogy lássuk, milyen – akár negatív – dolgok rejtőznek bennünk. A társadalom afelé tolja az embert, hogy ne mutassa meg a rossz oldalát, hogy tisztelje a másikat, hogy folyamatosan odafigyeljen arra, hogy a saját helyén maradjon. Engem az is nagyon érdekel, hogy valójában egy szörnyeteg lakozik-e bennünk, tényleg ott van-e az a valami, amit próbálunk megszelídíteni. Talán ez is adhat egy alapot válaszként a kérdésedre.

Interjú Phia Ménard-ral francia nyelven, részletetek az Örvény / Vortex és az Egy főn délutánja c. előadásokból, amelyet szintén bemutatott a Trafó

MGy: És mindeközben a színpadon egy átalakulásnak vagyunk a szemtanúi. Az átalakulás pedig szerintem egy olyan folyamat, amiben a fizikai testeket nem lehet tetten érni.

PM: Az ember nem választja meg a saját identitását. Gyakran mondom én is a nézőknek, hogy nem én választottam azt, hogy transzszexuális vagyok. Azért döntöttem úgy, hogy nő leszek, mert megpróbáltam férfikét élni, és nem sikerült. Ez nem azt jelenti, hogy az egyik jobb, mint a másik. De térjünk csak vissza egészen a kérdés gyökeréig: nem én döntöttem úgy, hogy megszülessek. Mindannyian így vagyunk ezzel. Közülünk senki sem maga döntötte el, hogy megszületik. Az életünk első napjától kezdve döntéseket kell hoznunk, eldöntjük, hogy úgy fogunk élni, ahogy tudunk. Gyakran szoktam visszavágni azzal, hogy „nem ti döntöttétek el, hogy heterók vagytok”. Nekem mint transz embernek, megvan az a lehetőségem, hogy megtapasztalhatom az élet minden oldalát. Még, ha a társadalom szörnyeknek is tekint minket, én csak meg tudom vonni a vállamat, és azt mondom, hogy „hát nagyon sajnálom, rengeteget veszítetek”. Hosszú évekig éltem hamisan férfiként, és minél inkább megélem a nőiségemet, annál jobban tudok beszélni arról, hogy milyen volt férfinek lenni.

Ezt a kérdéskört úgy járom körül az előadásban, hogy megpróbálok empátiát kelteni az emberekben. Abban biztos vagyok, hogy senki nem szeretett volna most a helyemben lenni a színpadom, hiszen az a nagyon egyszerű kérdés vetődik fel a nézőben, hogy hogyan kapok levegőt egyáltalán. De abban a pillanatban, amikor ez megfordul az emberek fejében, mindenki beleképzeli magát az én helyzetembe, a saját testét képzeli oda. A néző úgy próbál azonosulni a látottakkal, hogy közben azon gondolkozik, mi az, amit ő nem mer megcsinálni, megélni a testében. Ezáltal mindenki transzszexuális.

File13.jpg
Cie Non Nova: Örvény Vortex I © Cie Non Nova I Fotó: Jean-Luc Beaujault

MGy: Abban, amit láttunk, nem kizárólag az egyén testéről van szó. Állásfoglalásnak tűnik az is, ahogyan megjelenik az ún. többségi társadalom, ami az egyént ebbe a helyzetbe kényszeríti. Nem véletlenül olyan színűek a színpadon táncoló zacskók sem, amilyenek.

PM: A társadalomban semmi sem véletlen kérdése. Vegyük a darab elején az első zacskó példáját: egy „csecsemő”, akinek a „bőre”, mikor „megszületik”, rózsaszín. Majd megjelenik a második figura, és így az első „belekerül a társadalomba”. Hogyha ez a második zacskó kék lett volna, mindenki automatikusan azt gondolta volna, hogy a rózsaszín a lány és a kék a fiú figura. Szerettem volna elkerülni, hogy mindenki erre gondoljon, és ezért döntöttem úgy, hogy a második piros lesz. Le akarjuk rombolni ezeket a kategóriákat, mert látjuk, hogy a társadalom válságban van, de nem tudjuk, hogyan reagáljunk erre, fegyvertelenek vagyunk.

Mikor kigondolok egy ilyen előadást, mint az Örvény, szeretném, hogy mindenki a saját bőrén érezze, amiről szó van. Műanyaggal dolgozom, amit az ember nem tud azonosítani valaki másnak a testével.

A darab általam alakított egyetlen emberi szereplője, ez az úgymond láthatatlan ember, mikor letépi a bőrét, fekete és formátlan, nincsenek igazán kontúrjai. Ebből a bőrből egyszer csak egy hosszú, a szélben a plafon felé örvénylő nejlon anyag formájában kitör egy fehér lárva, amiből később fekete „belsőségek” jönnek elő. Mindazt, ami a testünkben van, soha nem látjuk. Alapvetően sötétnek, feketének képzeljük el. Félünk a betegségektől.

Folyamatosan megpróbálom felborítani ezeket a kódokat.

File15.jpg

Cie Non Nova: Örvény Vortex I © Cie Non Nova I Fotó: Jean-Luc Beaujault

MGy: A testet és a belső szerveket absztrahálod. A test határai a nézőben is elmosódnak a metamorfózis során.

PM: Így kellene ennek működnie, csakhogy nagyon hamar felejtünk. Bizonyos képek nyilván megmaradnak a fejünkben, de kérdés, hogy sikerül-e ezek után másképp nézni a saját testünkre. Az, hogy el tudjuk fogadni, hogy a mindennapokban is szörnyetegek vagyunk, valószínűleg elég forradalmi lenne, és nem vagyok benne biztos, hogy mindannyian meg tudjuk ugrani ezt a lécet. A társadalom folyamatosan modelleket, mintákat állít elénk, azt az érzetet kelti, hogy nem tudunk magunknak saját mintákat felépíteni. Én és azok a művészek, akik a testtel dolgozunk, azt szeretnénk hangsúlyozni, hogy igen is mindenki meg tudja találni a saját mintáit, és ebben nincs semmi veszélyes. De nyilván ez nagyon sok ember számára félelmetesnek tűnik.

MGy: Van is egy olyan része az előadásnak, mikor ez a félelem ellepi a teret. Az általad alakított központi figura összetépi a színes zacskókat.

PM: Az előadás első jelenetét csak anesztéziának nevezem magamban. Azt szeretném vele elérni, hogy már a legelején odafigyeljenek rám. Rá kell hangolni a közönséget arra, hogy be tudjon lépni, meg tudjon állni a térben. Valljuk be, hogy az, amikor a figura vagdalja a zacskót, hogy elkészüljön az első báb, egy hosszú és unalmas jelenet. Amikor beteszem a színpad közepére, és ott hagyom, az olyan, mint amikor az altató orvos befecskendezi az ember testébe a gyógyszert, és azt mondja, hogy akkor most számoljon tízig. Abban a pillanatban, amikor megmozdul, és kezd életre kelni, látom, hogy a közönség rácsodálkozik. Ez az „altatás”, a néző belesüpped az állapotba. Ez a rész, egészen addig, amíg el nem jutunk a zacskók szétszaggatásáig, arra szolgál, hogy lássam, mindenki kellőképpen el van-e már érzéstelenítve, készen áll-e arra, ami most következik. Mint amikor az embert hipnotizálják, hirtelen egy csettintés, nyissa ki mindenki a szemét, mostantól el lehet kezdeni látni, de csak ekkor lépünk bele igazán az álomvilágba. Ez az egyik legfontosabb ezzel a jelenettel kapcsolatban.

A másik, hogy ezen a bolygón az ember uralja a világot. Uralja az állatvilágot, de a mikrobák világát nem uralja, csak megpróbálja. A világ összes fővárosában van egy természettudományi múzeum, ami tele van kitömött állatokkal. Ezek a múzeumok arra szolgálnak, hogy az ember mutogassa egy ún. temetőben azokat a lényeket, amelyeket legyőzött. Ahelyett, hogy együtt élne ezekkel a lényekkel, inkább úgy döntött, hogy mutogatja őket, ellenségként tekint rájuk. Ami annyit jelent, hogy az ember féltékeny és irigy. Szeretne egyedül lenni a piramis csúcsán, nem akar osztozkodni. Ez a láthatatlan ember a színpadon nagyjából ennek felel meg. Színes bábok vannak körülötte, amelyek egyáltalán nem veszélyesek, iszonyú jól táncolnak, szabadok, szárnyalnak, és az ember irigykedik, úgyhogy inkább elpusztítja őket.

File10.jpg

Cie Non Nova: Örvény / Vortex I © Cie Non Nova I Fotó: Jean-Luc Beaujault

MGy: Nem is tudom, hogy idetartozik-e, de a Pride közeledtével erről a jelenetről az a sokat hallott mondat jutott eszembe, hogy „Nincs bajom a buzikkal, de minek vonulnak fel?”. Vannak a színes zacskók, és ez a romboló erő valahogy ezt juttatta eszembe. Lehet így is értelmezni a színkódokat, a sokszínűség zavaró a fekete-fehérhez képest.

PM: A probléma nem is ez, hanem, hogy alapvetően a másik zavar bennünket. Mert mindenki a szeretetet, a szerelmet keresi, azaz a tökéletes másik lényt, az egyetlent. Ettől fogva, az összes többi, akivel találkozunk, mind idegennek tűnik. És, hogy képesek vagyunk-e még elfogadni a másikat azok után, hogy megtaláltuk azt az ideális lényt, akit kerestünk? Ez a kérdés azt vonja maga után, hogy kételkedünk a saját döntésünkben, hogy megengedjük-e még magunknak ezt a kételkedést. Valószínűleg a másik embertől, a másságtól félünk. Minden ok nélkül. Nincs értelme.

MGy: Egyedül vagyunk, ketten vagy sokan? Meg kell-e találni azt az egyetlen másikat?

PM: Egy nagyon egyszerű dolog jutott eszembe. Van az a tény, hogy nem magunk döntöttük el, hogy megszületünk, és az a másik egyszerű tény, hogy így is úgy is meghalunk. Ez a tudat, hogy meg fogunk egyszer halni, számunkra elviselhetetlen. A szeretet vagy a szerelem pedig talán az az érzés, ami, ha csak egy időre is, elfeledteti velünk a halált. Azért keresi mindenki a szerelmet, mert azt reméljük, hogy így talán megmenekülünk a haláltól.

MGy: Ami ezek szerint kétszemélyes?

PM: Vagy több.

File9.jpg

Fótó Phia Ménard-ról

________

A beszélgetés francia és magyar nyelven zajlott Molnár Zsófi szinkrontolmácsolásával. A szerkesztett változatot a Cie Non Nova és a Trafó Kortárs Művészetek Háza beleegyezésével publikáljuk.

© 2017 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány