Robert Mapplethorpe: Ken Moody & Robert Sherman ι © Mapplethorpe Foundation.Used by permission.
Még szeptember 30-ig látható a Ludwig múzeumban Robert Mapplethorpe életmű-kiállítása. Ennek a blognak a közönsége alighanem látta már. Látni a kiállítást, már annak, aki megteheti, szinte elkerülhetetlen; világsztár képek, a botrány és a művészettörténeti tökély határán; kalapácsütésszerű élmény bent a kiállítóteremben; kétségtelen, tényleg láttunk valamit. A közvetlen individuális élményen túl kiváló tárlatvezetésekre is el lehet menni, s aki akar, elmélyülhet a képek eszmei és történeti hátterében, a vitákban, amiket okoztak és amiknek a részei voltak, s abban a társadalomtörténeti pillanatban, amiben Mapplethorpe művészete gyökerezik. Meg lehet nézni Andy Warhol, Donald Sutherland és Annie Leibovitz portréit, el lehet képzelni, ahogy Patti Smith és Mapplethorpe 1970-ben beköltöznek a Chelsea Hotelbe. Nézni lehet, ahogy Mapplethorpe képein látszik az, amit az identitáselméletben úgy neveznek, hogy hibrid.
Robert Mapplethorpe: Derrick Cross, 1983 ι © Mapplethorpe Foundation.Used by permission
Egy olyan világ ez, ami a miénk is. Patti Smith, Andy Warhol, Bob Dylan, Charles Bukowski, Janis Joplin, Iggy Pop, Leonard Cohen. A melegmozgalom hajnala, szex és politika, Foucault. És egy olyan világ ez, ami soha nem lesz a miénk. Azok a 70-as évek nem ezek a 70-es évek, azok a határtapasztalatok nem a mieink. Magyarországi értelmiségi és művészkörök problémái valószínűleg sose fognak olyan, az egész világon meghatározó mintává emelkedni, mint a 70-80-as évek New Yorkjáé – akkor sem voltak azok. A kiállításon egyszerre szakad ránk a Mapplethorpe által feltett kérdés univerzalitása, és a távolság, ami az ő kérdésének fókuszától elválaszt.
Seeff, Mapplethorpe and Smith, 1969 ι © legacy.earlham.edu
Nem értékkülönbséget akarok felállítani ezzel. Egyszerűen látnunk kell: mi ezt a dolgot máshonnan nézzük. Ráadásul, míg egy magyar átlagfizetésből éppen hogy még kifizethető mondjuk a budapesti kiállítás belépője, elég nyilvánvaló, hogy nem elérhető bárki számára. Persze, nem is tud róla bárki. Végül is nem is értenék. Baj az, ha nem bárkinek szól a kiállítás, hanem a művészet iránt fogékony, kifinomult keveseknek? Az identitás és a szex, az bárkinek a problémája?
Mapplethorpe, Ken and Tyler, 1985 ι © legacy.earlham.edu
Ez az ajánló annak a pillanatnak szól, amikor az ember elhagyja a kiállítást, és belemerül a magyar hétköznapokba. Vagy amikor a magyar hétköznapokban eszébe jut a kiállítás. Mit lehet az ilyen helyzettel kezdeni? Az egyik begyakorolt módszer az, hogy sóhaj kíséretében rátekintünk a rögvalóság és a kulturális magaslat közti különbségre, gondolatban közelebb húzódzkodunk a magaslathoz, esetleg újra tisztázva néhány évszámot és fogalmat, majd orrbefogva visszasüppedünk a mi valóságunkba. Tekintsünk el most ettől. Vegyük úgy, hogy amit Mapplethorpe csinál, az tényleg az emberi állapotról szól. Arról, hogy mi az ember, milyen – mikor milyen –, és mi lehetne. Ennek a kérdésnek egy adott körülmények közé beágyazott megfogása. Azok a körülmények nem a mieink, mégis megüt a képekben az, ahogy Mapplethorpe a kérdést megfogta. Egyrészt azért, mert ha minden igaz, így működik a művészet. Másrészt azért, mert az ő módszereit, az ő eszközét, az ő manírját, az ő gondolatait mi tanultuk. Egy kulturális hegemónia közepén születtek, olyan forrásokból és olyan vitákban, amelyeket nagy valószínűséggel ugyancsak tanultunk. Amikor Mapplethorpe a tökéletesség fegyverével mutatja meg nekünk egy fallosz vagy egy identitás-átcsúszás képét, akkor mi nem csak a művészet által megragadott örök kérdés előtt emelünk kalapot, hanem ez előtt a hegemónia előtt is. Így igen, így lehet problémája valakinek.
Ha van kihívás, ami elé Mapplethorpe képei állítanak minket, az az, hogy kiszakadjunk a tisztelgő pózból, és szembenézzünk az univerzális kérdezésnek ugyanazzal a brutalitásával, amit ő a maga korában, a maga eszközével művelt. Nálunk a kérdések másképp merülnek fel, és a megfogásukra is más esélyeink vannak. Máshonnan származó, máshogyan csiszolt eszközök, amelyek nagyrészt ráadásul nem a mi viszonyainkra lettek kitalálva, de használat közben a mi viszonyainkhoz idomultak. Mit jelent ma Magyarországon az, hogy meleg? Miért van köze a rendszerváltás utáni gazdasági lejtmenethez? És mi köze Trianonhoz? Mit jelent az itt, hogy feminizmus? Mit jelent az, hogy a magyar értelmiségi sajtóban a közélet alanya kizárólag a férfi állampolgár? Mivel jár az, ha egy magyar faluban csak nőknek és cigányoknak van már munkája? Mit jelent egyáltalán, különböző körülmények közt, ma Magyarországon az, hogy férfi?
Mindezek tipikus, megszokott kérdései a társadalomkutatásnak, ahol a nem, osztály és rassz/etnikum szerinti meghatározottságokat egyaránt figyelembe vesszük, amikor azt nézzük meg, mi lehet az emberekből bizonyos körülmények között, és mik azok a körülmények, amik a lehetőségeket megadják nekik, vagy elveszik tőlük. És fordítva: így lehet megnézni azt, hogy mik azok a társadalmi folyamatok, amelyek egyes identitás-konstrukciók falait megszilárdítják, másokét eltörlik. De a kérdés veleje az: hogyan tovább?
Mapplethorpe képei annak gesztusnak az emlékművei, amivel egy bizonyos társadalmi csoport egy adott időben felrobbantott egy adott határt, és azt mondta, az ember ezután ne csak ez, hanem ez is legyen. Ők megmutatták, hogyan gondolják. Velünk mi legyen?
•••
Robert Mapplethorpe, Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum
2012. május 25 – 2012. szeptember 30.
Mit jelent Magyarországon az, hogy nő?
Milyen női szerepváltozatok alakultak ki és formálódtak újjá az elmúlt 20 évben?
Mit jelent a kitartottság?
Miért lehetett fontos(abb) a nők egy részének az ún. karrier, mint az élet más területei, beleértve biológiai “kibontakozásukat”?
mennyiben változtatta meg a nők “férfiasodása” a nők és férfiak viszonyát?
El lehet-e mondani a nőisségről szóló gondolatokat M-i formában anélkül, hogy óhatatlanul is a pornóba csússzon a dolog?
Miért lett újra “divat” az egykézés?
Milyen pályákon futhat ma egy ő élete?
Tényleg a miénk volt Warhol, Cohen és a többiek a hetvenes-nyolcvanas években?
Te hány Patti Smith számot hallottál ekkor? Tudtál Chelsea Hotelről Cohen számán – ha ismerted egyáltal azt – túl?
Voltak híreid a NY-i művészeti élet hullámveréséről?
Ha igen, kivételezett embernek számítottál.
Ma vannak? Érdekel még az, amit a mai pénzközpontú művészet még generál?
Tudod, mennyibe kerül egy M fotó?
Szerinted ér annyit?
Megnézted a nagyon durva képeket is vagy leragadtál a szép emberi testet mutatóknál?
Neked melyik tetszett?
“[Azok a körülmények nem a mieink, mégis megüt a képekben az, ahogy Mapplethorpe a kérdést megfogta.] Egyrészt azért, mert ha minden igaz, így működik a művészet.”
Hogyan működik? /Tényleg érdekelne, mert fogalmam sincs./
[Folytatás: “Másrészt azért, mert az ő módszereit, az ő eszközét, az ő manírját, az ő gondolatait mi tanultuk.”]
@timár.kati: Na, hogyan?
Választ most sem kapunk.
Jaj, most sem!
Milyen jó lenne tudni, hogyan működik a művész, a művészet…és a néző, a befogadó, meg a mű – ma.
A feminista kérdéseket ellensúlyozó érdeklődésemre, mit gondol, lesz érdemi felelet?
@iparterves: Bocs, hogy egy javítással kezdem, de az “ellensúlyozó”-t újmagyarul “ellensúlyazandó”-nak kell mondani 🙂
Jó lenne, ha nem csak azért kapnánk választ (engem “megcáfolandó”), mert én most azt írom ide, hogy szerintem nem kapunk….
@timár.kati: “Counterbalance”?
Válasz nincs.
Nem tudják, de teszik, aztán úgy tesznek, mintha tudnák. A gyakorlat alakítja ki a fogalmat ( ha egyáltalán ).
Én nem tudom, de nem is teszem. És fogalmam sincsen róla.
@iparterves: “Counterbalance”? — mire gondol?
És akkor mire, amikor a tudásról és “tevésről” beszél?
@timár.kati: Ellensúly?
A marxi maximát igyekeztem parafrazeálni a művészet alkotásának és megmagyarázásának, interpretálásának vagy ideologizálásának folyamatával együtt.
Nem tudják – hogy mi a művészet, de teszik, csinálják, mintha biztos ismeretük lenne arról, mi is az, amit csinálnak, s az valóban művészet-e ( a név “teremti” a művészetet? ).
Teszik – mert csinálják, mert ezt akarják. Lesz, ami lesz.
gratulálok a cikkhez, igazán komplex …
úgy értem, a jelenséget, amit egy műalkotás, vagy egy adag műalkotás befogadása jelent, azt maxi komplexitásában fogta meg a szerző ..
nagyon-nagyon tetszik h összevetette a mi kultúránkkal ..
nem értek egyet azzal h mi provincia lennék …
DE..
egytértek azzal, hogy most azo vagyunk, a 80-as években nem voltunk az …
a 90-es évektől azonban ahogy elfogadtuk a CEE regionális besorolást – már igen ..
és a cikkvégül ezt állítja, hogy MA vagyunk proovincia ..
::::
“Velünk mi legyen?”
ne a politikusoktól várj választ, vagy előremozdulást … a politikusok csak lekövetik azt, ami az emberek fejében van …
CSAK a művészet viszi előre a dolgokat …
röviden: csinálj művészetet …
elő a kamerákkal .)))
elő atestekkel, testrészekkel, elő a
gondolatokkal .)))
ez legyen velünk .)))))
PS:
nézem a címkéket: New York, Elenkultúra …
upsz .. egy hiányzik, és nagyon:
avantgárd !!! :)))))
csak h tudjuk, miről beszélünk .)))
az ellenkultúra egy posztmodern termimus .. semmi értelme, illetve kár használni, mert valahányszor kimondjuk, konfirmáljuk “a kultúrát” …
miközben a célunk az, hogy “a kultúrát” ignorálva csináljunk valódi kultúrát, avantgárdot .)))
@iparterves: A counterbalance szó jelentésével tisztában vagyok 🙂 de maga mire értette? Azt nem tudom. Talán arra, hogy a marxi maximával próbálta cikk egyfajta ellensúlyát megteremteni?
Hogyan szól a marxi maxima?
Nem vagyok a definíciók nagy híve, de jó lenne tudni, hogy a szerző mit ért a művészet működésén, mert számomra ez így rettenetesen felszínes. Különösen ha a kijelentés közvetlen szövegkörnyezetét vesszük.
szia Kati. ismét elnézést a késői válaszért. nem akartam művészetelméleti kérdéseket fölvetni ezen a szinten, arra utaltam csak, hogy a művészet tud olyat, hogy egy kontextuálisan kötött alkotás egy másik kontextusban is üt. vsz igazad van, és nem kellett volna egy ennyire általános megfogalmazást használni.
@nurker: Ok, bár itt akkor most arról lenne szó, hogy a 80-as évek New York-i szubkulturális közegének kontextusa a mi mai budapesti kontextusunktól annyira el van zárva, hogy csoda, hogy a Mappalethorpe-képek “ütnek”? Szerintem egyrészt nem biztos, hogy ez a két közeg annyira különböző, mint az első látásra tűnik, másrészt pedig nem látom azt a nagy “ütést”. Pl. a meleg-felvonulás idején senki se mutatott a múzeumra, hogy “jé, itt egy olyan kanonizált művészetet láthattok a témában, amilyen szintű elfogadásért mi még csak küzdünk”.
@timár.kati: Pedig mutathatott volna! Mármint meg lehetett volna teremteni a kontextusát a Mapplethorpe-nak Budapesten, ugyanúgy, ahogyan a Tom of Finland-kiállítás Stockholmban össze volt kötve az ottani gay pride programjaival. Ott ez nagyon is tudatos volt. Azt, hogy ez nálunk hol akadt el nem tudom, sok oka lehet. Az egyik talán, hogy a jelenlegi, melegeket érintő meglehetősen negatív társadalmi-politikai konszenzussal senki nem akart/mert nyíltan szembemenni. Sajnos.
A homoszexuális vonulat, ugye, csak egyik, noha nagyon fontos és jelentős, a sok közül?
A hetvenes évek megidézendő világáról végül is ki és mit tud?
A nemrégiben újra bemutatott négyrészes Forman portré-filmből például megtudhattam, hogy Forman egy évig ki sem mozdult a Chelsea Hotelből, ahol M. is élt.
Forman mennyiben volt integráns része az akkori kultúrának/ellenkultúrának?
A homoszexualitás pedig lázadásként lenne az ellenkultúra része?
Mivel nem ismerem semennyire a hetvenes évek NY-jának kultúráját, ezért összehasonlítási alapom sincsen, de nem tudom feltételezni azt, hogy a mi közegünk bármilyen módon is hasonlatossá tudna válni az akkori ( még ha elnyomónak tűnő ) viszonyokhoz.
@K. Horváth Zsolt: Igen, ez biztos, hogy ennek tudható be! és tényleg sajnos!
@iparterves: Nem tudom, hogy az akkori New York-i szcéna mennyire volt egységes, mennyire tudtak egymásról a résztvevők, vagy több, egymással kevéssé érintkező csoportból állt.
Az én véleményem az, hogy a homoszexualitás a legritkább esetben lázadás. Ahogy és ahonnan én látom, ez nem egy olyan “viselkedésforma”, amit az ember felvesz, hogy pukkassza a környezetét, aztán egyszer csak kinövi.
Az egy másik kérdés, hogy miért “akar” nyilvánosságra kerülni (szerintem egyébként jogosan). Ezt sokan értékelhetik “lázadás”-ként, de csak annyira, amennyire mondjuk a szüfrazsetteket lázadóknak tartja.
Mapplethorpe.
http://www.nytimes.com/2007/04/24/movies/24wags.html
http://www.newyorker.com/archive/1997/01/13/1997_01_13_036_TNY_CARDS_000377064
Ez két rövid de azért érdekes iras a mentorrol.
Ami kimaradt, és ki is fog maradni mindaddig
amig azok élnek akik sajatmagukat toljak elöre ebben,
az a Texbraun galéria:
Hugues AuTEXier és Fraçois BRAUNschweig. (rue Mazarine)
Ök viszont Wagstaff fotomentorai.
(Wagstaff szeretöje a 60-70 évek fordulojan Jean Chauvelin
(képkereskedö, place Fürstenberg)
altaluk ismeri meg a Texbraun t).
Csakis 19.szazadi fotokat arulnak és tölük jön késöbb a
Wagstaff gyüjtemény nagy része.(+ Gérard Lévy, H.Lunn)
Ök allitjak ki elöször RM fotoit (. . .hogy aztan együtt
latogassak Kairo és Napoly fürdöit is.)
Chauvelin szerint RM ‘nem-hangsulyosan’ homosexualis
mindaddig mig nem talakozik Wagstaff fal.
Az ‘erotizmust’ Wagstaff és a Texbraun sugallja.
Wagstaff és Braunschweig aids ben hal meg a nyolcvanas
évek elején, Autexier öngyilkos lesz.
Jean Chauvelin él.
@Beg Meil: Üdv, szabolcsi.
Izgalmas a sztori, de mi jön ki belőle?
@josvaiP: neoavantgárd??? Az avantgárdot történeti kategóriaként használtuk eddig, ezért zavaró lenne. Mondjuk a neoavantgárd is az, és gondolom az avantgárdot nem ebben az értelmében javasolta(?). Kiteszem, ha jutunk valami értelmes megoldásra
SE
Mi jönne ki belöle ?
Az égvilagon semmi ! ! !
Csak azért irtam ide hogy lassa
hogy mindez nem a Holdrol jön.
Vannak persze részletek, amik egyaltalan nem lényegtelenek,
és bizonyara megirjak majd egyszer.
Azt hogy miként lesz zaszlo egy életmüböl.
Vagy azt hogy mit mond Lunn -sajat bevallasa szerint
részegen- a temetésen.
Hogy mit gondol -megrészegülve a pénztöl- Robert Man.
De kétlem hogy azok fogjak megirni akik ezt irjak most:
“Mapplethorpe képei annak gesztusnak az emlékművei, amivel egy bizonyos társadalmi csoport egy adott időben felrobbantott egy adott határt, és azt mondta, az ember ezután ne csak ez, hanem ez is legyen. Ők megmutatták, hogyan gondolják. Velünk mi legyen?”
—
Sally Man ugyanez. Ö is konstrukcio. ‘Ton sur ton’.
A Bush era Bougeureau ja vagy Boldini je.
Tökéletes pompier.
Nézze meg a videot !
Ott van a storytelling a vevöknek.
A halal ? Bullshit.
A Dow vagy a Nasdaq, igen.
Hogy megy mégis a muzeumba ? Ahogy Boldini.
@Beg Meil: Megint a pénz, a műzeum szakralitása, szabolcsi.
Körbejárunk.
Nem mondom, hogy nem kedvemre való, ahogy rombolja a Nagy Mítoszt.
A részletei ezért fontosak, s az ördög a részletekben rejtőzik.
( Ezt hogy mondják franciául? )
Le diable est dans les détails.
@Beg Meil: A miénk akkor tükörfordítás.
Szabolcsi, nem néztem utána – mert nem vagyok filosz sem -, de úgy emlékszem, ezt a Wegmann-os sztorit már felhozta vagy egy éve.
S akkor is óriási lendülettel.
A homoszexualitásnak megvan a mag erős csoportképző ereje és vonzása. Most nem Auden-re gondolok vagy az angol fiúiskolákra, hanem pl. arra, amit Brodszkij ír a kiadójáról és a rajta függő angol homoszexuális barátokról a Watermark című kötetben ( én természetesen magyarul olvastam: Velence vízjele címen ).
A kulturális összetartozás és az előrejutás lehetősége van benne.
Lásd a maga megjegyzése M. heteroszexualitásáról ( amelyet P.S.-sel való viszonya is mutat, bár P.S. nőisége eléggé férfias ).
Wagstaff ot akart irni ? (Wegmann)
Mar nem emlékszem pontosan, de mintha beszéltünk volna
valamit erröl.
Egy magyar kiallitas kapcsan ?
Ahol a fotografus azt a cimet adta egy szölöfürt-képnek
hogy ‘Hommage à R.M.’ ?
Es én azt irtam hogy ez inkabb ‘H. à Wagstaff’ ?
Es arra a daguerreotypiara utal ami a W. könyvében van ?
((Amit a Braun & Cie. album utan vesz W. (Lunn).
Ebben az albumban olyan fotok vannak amiket
a tapéta gyartashoz/nyomtatashoz hasznaltak.
(1860-70, de sokaig felhasznaltak öket,
a fotogr. Charles Aubry és Adolphe Braun, maga)
Ezek utan a fotok utan készültek a megrajzolt klisék a tapéta nyomtatashoz.
Es innen jön az ötlet M. viragképeihez . . .
(A partolotagsagot is el kell latni aruval.)
Barmit fel lehet akasztani a falra, de nem mindenkinél.:))
Igen, igaza van: “A kulturális összetartozás és az előrejutás lehetősége van benne.”
Ez természetes és jo hogy igy van.
Nem olvastam ezt a könyvet. (Watermark)
(De most olvastam Auden és Isherwood könyvét a kinai utazasrol
ahol Capa is a hajon van. Hoppà ! :D)
Mindenesetre Wagstaff azt mondja hogy a ‘gay money’ olyan
mint a Fontana di Trevi, csak papirpénzben.
Össze kell csak szedni.
De M. is végtelenül cinikus és csakis a siker érdekli
miutan az körvonalazodik W. fal, hogyan is lehetséges az.
Az persze biztos hogy
W. és a két Texbraun = magabiztos és kifinomult esztétak ! !
Ehhez nem fér kétség.
—
“S akkor is óriási lendülettel”.
Miért ‘oriasi lendülettel’ ?
Ez egy kicsit lekezelö.
@Süvecz Emese:
én arra gondoltam, avantgárd .))
mint new york-i avantgárd …
szerintem hiba lenne bármely kiragadott avantgárd hullámhoz vagy akár nem-hullámhoz, no wave-hez :)) kapcsolni az avantgárd fogalmat .))
végül is nem az volt a célom, hogy egy tag-et odategyetek, csak csodálkoztam, hogy nem tettétek ki – de választ kaptam, hogy miért .))
köszönöm .)