Ajánló azutánra, hogy kijöttünk a Mapplethorpe kiállításról

GA_kenmoodyandrobertsherman_1984s.jpgRobert Mapplethorpe: Ken Moody & Robert Sherman ι © Mapplethorpe Foundation.Used by permission.

Még szeptember 30-ig látható a Ludwig múzeumban Robert Mapplethorpe életmű-kiállítása.   Ennek a blognak a közönsége alighanem látta már. Látni a kiállítást, már annak, aki megteheti, szinte elkerülhetetlen; világsztár képek, a botrány és a művészettörténeti tökély határán; kalapácsütésszerű élmény bent a kiállítóteremben; kétségtelen, tényleg láttunk valamit. A közvetlen individuális élményen túl kiváló tárlatvezetésekre is el lehet menni, s aki akar, elmélyülhet a képek eszmei és történeti hátterében, a vitákban, amiket okoztak és amiknek a részei voltak, s abban a társadalomtörténeti pillanatban, amiben Mapplethorpe művészete gyökerezik. Meg lehet nézni Andy Warhol, Donald Sutherland és Annie Leibovitz portréit, el lehet képzelni, ahogy Patti Smith és Mapplethorpe 1970-ben beköltöznek a Chelsea Hotelbe.  Nézni lehet, ahogy Mapplethorpe képein látszik az, amit az identitáselméletben úgy neveznek, hogy hibrid. 

GA_derrickcross_1983s_1.jpgRobert Mapplethorpe: Derrick Cross, 1983 ι © Mapplethorpe Foundation.Used by permission


Egy olyan világ ez, ami a miénk is. Patti Smith, Andy Warhol, Bob Dylan, Charles Bukowski, Janis Joplin, Iggy Pop, Leonard Cohen. A melegmozgalom hajnala, szex és politika, Foucault. És egy olyan világ ez, ami soha nem lesz a miénk. Azok a 70-as évek nem ezek a 70-es évek, azok a határtapasztalatok nem a mieink. Magyarországi értelmiségi és művészkörök problémái valószínűleg sose fognak olyan, az egész világon meghatározó mintává emelkedni, mint a 70-80-as évek New Yorkjáé – akkor sem voltak azok. A kiállításon egyszerre szakad ránk a Mapplethorpe által feltett kérdés univerzalitása, és a távolság, ami az ő kérdésének fókuszától elválaszt.

GA_seeffmapplethorpesmith1969.jpgSeeff, Mapplethorpe and Smith, 1969 ι © legacy.earlham.edu

Nem értékkülönbséget akarok felállítani ezzel. Egyszerűen látnunk kell: mi ezt a dolgot máshonnan nézzük. Ráadásul, míg egy magyar átlagfizetésből éppen hogy még kifizethető mondjuk a budapesti kiállítás belépője, elég nyilvánvaló, hogy nem elérhető bárki számára. Persze, nem is tud róla bárki. Végül is nem is értenék. Baj az, ha nem bárkinek szól a kiállítás, hanem a művészet iránt fogékony, kifinomult keveseknek? Az identitás és a szex, az bárkinek a problémája?

GA_ken-and-tyler-1985.jpgMapplethorpe, Ken and Tyler, 1985 ι © legacy.earlham.edu

Ez az ajánló annak a pillanatnak szól, amikor az ember elhagyja a kiállítást, és belemerül a magyar hétköznapokba. Vagy amikor a magyar hétköznapokban eszébe jut a kiállítás. Mit lehet az ilyen helyzettel kezdeni? Az egyik begyakorolt módszer az, hogy sóhaj kíséretében rátekintünk a rögvalóság és a kulturális magaslat közti különbségre, gondolatban közelebb húzódzkodunk a magaslathoz, esetleg újra tisztázva néhány évszámot és fogalmat, majd orrbefogva visszasüppedünk a mi valóságunkba.  Tekintsünk el most ettől. Vegyük úgy, hogy amit Mapplethorpe csinál, az tényleg az emberi állapotról szól. Arról, hogy mi az ember, milyen – mikor milyen –, és mi lehetne. Ennek a kérdésnek egy adott körülmények közé beágyazott megfogása. Azok a körülmények nem a mieink, mégis megüt a képekben az, ahogy Mapplethorpe a kérdést megfogta. Egyrészt azért, mert ha minden igaz, így működik a művészet. Másrészt azért, mert az ő módszereit, az ő eszközét, az ő manírját, az ő gondolatait mi tanultuk. Egy kulturális hegemónia közepén születtek, olyan forrásokból és olyan vitákban, amelyeket nagy valószínűséggel ugyancsak tanultunk. Amikor Mapplethorpe a tökéletesség fegyverével mutatja meg nekünk egy fallosz vagy egy identitás-átcsúszás képét, akkor mi nem csak a művészet által megragadott örök kérdés előtt emelünk kalapot, hanem ez előtt a hegemónia előtt is. Így igen, így lehet problémája valakinek.

Ha van kihívás, ami elé Mapplethorpe képei állítanak minket, az az, hogy kiszakadjunk a tisztelgő pózból, és szembenézzünk az univerzális kérdezésnek ugyanazzal a brutalitásával, amit ő a maga korában, a maga eszközével művelt. Nálunk a kérdések másképp merülnek fel, és a megfogásukra is más esélyeink vannak. Máshonnan származó, máshogyan csiszolt eszközök, amelyek nagyrészt ráadásul nem a mi viszonyainkra lettek kitalálva, de használat közben a mi viszonyainkhoz idomultak. Mit jelent ma Magyarországon az, hogy meleg? Miért van köze a rendszerváltás utáni gazdasági lejtmenethez? És mi köze Trianonhoz? Mit jelent az itt, hogy feminizmus? Mit jelent az, hogy a magyar értelmiségi sajtóban a közélet alanya kizárólag a férfi állampolgár? Mivel jár az, ha egy magyar faluban csak nőknek és cigányoknak van már munkája? Mit jelent egyáltalán, különböző körülmények közt, ma Magyarországon az, hogy férfi?

Mindezek tipikus, megszokott kérdései a társadalomkutatásnak, ahol a nem, osztály és rassz/etnikum szerinti meghatározottságokat egyaránt figyelembe vesszük, amikor azt nézzük meg, mi lehet az emberekből bizonyos körülmények között, és mik azok a körülmények, amik a lehetőségeket megadják nekik, vagy elveszik tőlük. És fordítva: így lehet megnézni azt, hogy mik azok a társadalmi folyamatok, amelyek egyes identitás-konstrukciók falait megszilárdítják, másokét eltörlik. De a kérdés veleje az: hogyan tovább?

Mapplethorpe képei annak gesztusnak az emlékművei, amivel egy bizonyos társadalmi csoport egy adott időben felrobbantott egy adott határt, és azt mondta, az ember ezután ne csak ez, hanem ez is legyen. Ők megmutatták, hogyan gondolják. Velünk mi legyen?

•••

Robert Mapplethorpe, Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum
2012. május 25 – 2012. szeptember 30.

© 2021 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány