York New Yorkban, Afrika a Metben

Michael York és a felesége kedd délután kisétál a Metropolitan Museumból, megállnak a járda szélén, és kis feszültséggel, de azért sok kedvességgel az arcukon integetni kezdenek az úttesten hömpölygő sárga taxifolyam felé. A sorból menten ki is válik az egyik kocsi, az utasoldali ablak lehúzódik, York a nyílás felé hajol, és vélhetően egy címet mond. A taxis megrázza a fejét, és visszatülekszik a sárga sorba. York új kísérletet tesz, de mintha csak újravennék az előző jelenetet: taxi kiáll, York próbálkozik, taxis nemet int, taxi vissza. Ekkor már gondoltam, megvárom, mi lesz a vége, lesz-e, aki megszánja a párt. Még kétszer játszódott le a jelenet, mintha a rendező folyton elégedetlen lett volna a színésszel: „Michael, nem vagy elég alázatos.” (Nekünk aznap és előző nap is mindig elsőre sikerült taxit fogni. Jobbak lennénk, mint York?) Megint kétszer játszották végig a helyzetgyakorlatot, negyedikre sikerült, Yorkék beültek, elmentek. Megkönnyebbültem, és a barátaimmal együtt én is bementem (elsőre) a Metropolitanbe – ahonnan York éppen pár perce kijött.

 

Michael York és felesége taxit keres… Na, jó, nem. Michael York és Lisa Minnelli a Kabaréban. | Forrás: img5.allocine.fr

Nem vagyok médiaszociológus, de már csak a vizuális kultúra, a filmtörténeti klasszikusok ismertsége és utóélete, a vizuális műveltség szempontjából is érdekelne kicsit a megfejtés: York nem elég nagy sztár? New Yorkban vagyunk, ahol az egy négyzetkilométerre jutó sztárok száma nagyjából megegyezhet Újdelhi népsűrűségével, így aztán mit érdekel egy taxist, ha Michael York akar vele utazni? Esetleg csak a negyedik taxis látta a Kabarét, a Gyilkosság az Orient Expresszent vagy az azóta készült jobb filmeket, amikben a most 68 éves színész játszott? …vagy egyszerűen csak a taxisok nem a sznobériából élnek? Vajon Woody Allennek, Gwyneth Paltrow-nak vagy Scarlett Johanssonnak is ennyit kellett volna kísérleteznie?

De persze nem ezért kezdtem el a posztot, a lényeg a Metropolitan.

A Met természetesen egyszerre bejárhatatlan, most csak egy kiállításra koncentráltam: az április 5-éig látható The Essential Art of African Textiles: Design Without End című anyagra. A főként a nyugat-afrikai textilművészetet, bemutató kiállításra a Met saját gyűjteményéből elővett gyönyörű darabok mellé a British Múzeum anyagából is sok textilt elhoztak.

 

Ghánai Kente, XIX: század, pamut, selyem, 188 cmx279 cm The British Museum, London | Forrás: www.metmuseum.org

A XIX. század második felétől mutatják be a textilkészítés hagyományait. A kurátorok nyilvánvaló szándéka szerint ugyanakkor nem egyszerűen historizáló, pusztán a múltba tekintő tárlatról van szó. A nyugat-afrikai művészeti hagyományok térképét úgy rajzolták meg ezekkel a textilekkel, hogy abban organikusan és evidensen jelennek meg a kortárs afrikai művészet produktumai. Pontosan érzékelhető a folytonosság XIX. századi vagy XX. század eleji szőnyegek, ruhaanyagok, textilek funkcionális, valamint a funkciótól függetlenül is vizsgálható esztétikai hagyományai és a mai vagy a 90-es években született munkák formai jegyei között. Ugyanakkor az anyagot látva a nem afrikai közönség számára is jóval érthetőbbé válik, transzparensebb lesz a nyelv, amin az itt kiállított kortárs afrikai művészek hagyományaikra és aktuális kontextusukra reflektálnak, amin öndefiníciójuk megfogalmazódik. Összesen nyolc kortárs – illetve egy néhány éve elhunyt híresség – anyagát fűzték a kiállításba. A ghánai El Anatsui (1944) itt kiállított munkáit azonnal messziről felismeri, aki a 2007-es Velencei Biennálén látta a művész hatalmas installációját az Arsenaléban. A Met-beli kontextusban, például a XIX. századi ghánai szövetek mellett, El Anatsui munkájának formatörténeti összefüggései is megmutatkoznak.

 


Föld és menny között, 2006, alumínium, rézhuzal, 220,3×320 cm The Metropolitan Museum of Art, New York. | Forrás: www.metmuseum.org

 

A textilek között Seydou Keïta (Mali, 1921[?]–2001) textilekkel, a háttér és a modellek ruhájának kontrasztjaival játszó fotóinak is új jelentései nyílnak meg, s az is világos, hogy egy ilyen kiállításon Keïta honfitársát, a 2007-es Velencei Biennále életműdíjasát, Malick Sidibét (1936) sem hagyhatták ki a kurátorok a referenciapontok közül – tőle is több fotót felsorakoztat az anyag.

 

 
Malick Sidibé: Cím nélkül, 1979, The Metropolitan Museum of Art, New York | Forrás: www.metmuseum.org

Bár egyetlen kortárs munka sem hagyott kétséget afelől, hogy miért válogatták be a kiállításba, nem lehet úgy lezárni ezt a rövid beszámolót, hogy ne említsem meg a kenyai szülőktől származó brit Grace Ndiritu (1976) videóját. A képernyőn a művész performanszát látjuk. A kamerával szembenéző önportrén hol csak az arcon, hol az egész fejen tekeri körül a női kéz a vörös alapú, fehér mintás szövetet, az anyag egy pillanatra megnyugszik, a kéz letekeri, s pár szempillantás alatt másik pozíciót vesz fel a textil. Az anyag a legkülönbözőbb alakzatokban kerül a női fejre, keresi, majd változtatja a helyzetét. Gyors egymásutánban elrejti, fenyegetőnek mutatja, afrikai nővé teszi, felfedi, majd újra megvédi, ékesíti az arcot, aztán a karral együtt megköti, elfedi, elbújtatja az arcot. A munka kulturális és politikai kontextusa a művész személyes léte, identitásának kettős meghatározottsága mentén is kitágul a nyugati világra: Ndiritu (a kiállítás legfiatalabb résztvevője) Birminghamben született, második generációs brit.


Grace Ndiritu (1976) videója

 

A kedd délután, amikor Michael Yorkkal épphogy elcsíptük egymást a Metnél, még nem ért véget, mire megnéztük a textileket. Északnak indultunk, taxival. Egy másik múzeumba. Ott viszont teljesen elkerültük egymást minden sztárral…

© 2022 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány