Az osztrák Rattenbergből, egy kis alpesi faluból, minden évben négy hónapra eltávozik a napfény. A magas csúcsok közötti völgyben megbúvó település lakói, megelégelve a téli napfényhiányt és depressziót, 2005-ben fontos döntést hoztak. Megbíztak egy világítástechnikai tervező céget azzal, hogy tervezzen óriási tükröket, amelyeket a környező csúcsokon felállítva a napfény összegyűjthető és elvezethető a faluba. Ennek az esetnek kevés párját ismerjük; kissé nehéz úgy gondolni az árnyékra, mint településformáló erőre. Pedig az árnyék nem csak eldugott hegyi falvakban kap főszerepet: a világ egyik kevésbé félreeső tája, az Egyesült Államok városainak átfogó szabályozását a nagy árnyékok felbukkanásától eredeztetjük.
Az 1916-os zoning elsődleges célja az árnyékok támadásának megfékezése volt, így amellett, hogy elkülönítette egymástól a lakó-, a kereskedelmi- és ipari negyedeket, az épületek formájára is döntő hatással volt. A New York-i ingatlanpiac dinamizmusa a 20. század legnagyobb részében a szökőárhoz hasonlítható: ahol az egyre kompaktabb városi szöveten egy hajszálnyi rés nyílik, ott azonnal megjelennek az ingatlanfejlesztők. A szabályozások a négyzetlábak és dollárok eme áradatában öntőformaként szolgálnak: azt a maximumot határozzák meg, amit az új épületek az esetek döntő többségében maradéktalanul betöltenek.
Az esküvői torta gyakorlata © New York City Department of City Planning
Az 1916-os szabályozás meghatározta az épületek utcafrontjának maximális magasságát, ami után az épületek felsőbb emeleteinek egyre beljebb kellett húzódniuk, és így lépésenként tovább emelkedhetett az épület, egészen addig, amíg az alapterület egynegyedére szűkült; innen már egyenesen törhetett az égnek, amíg el nem fogyott a tégla. Ez a meglehetősen komplikált, de precíz építési megkötöttség az épületek egy sajátos, lépcsőzetes formáját hozta létre: amelyeket a köznyelv azután „wedding cake“-nek, esküvői tortának nevezett el.
A menyegzői torta építészete később közvetetten hatással volt a részeg cukrász rémálmára – Fellini nevezte így a háború után a bizonyítottan New York-i mintára magasba szökkenő szocreál felhőkarcolókat –, de egyben létrehozta a Manhattanre jellemző városi tájat is.
Az 1961-es rezoning (újradefiniált szabályozási terv) már nem a lépcsőzetes formával operált, hanem bevezette a „sky exposure plane“ (természetes megvilágítási sík) fogalmát. Ez a sík jelölte ki azt a „borítékot“, amelynek határait a tervezett épület nem sérthet meg, csak az építési telek középső részén. Lényege az, hogy az új épület minél kisebb árnyékot vessen a környezetére. Az 1961-es szabályozás már nem írt elő univerzális magassági irányelveket: tömegben gondolkozott, az alapterülethez képest számított maximális hasznos területet korlátozta. E szabályozás a felelős azért a látszólag homogén, de valójában eklektikus városi épületállományért, amely New York Midtownjának arculatát mind a mai napig meghatározza.
A szabályok persze, ezt jól tudjuk, sehol nem jelentenek áthatolhatatlan akadályt. Az 1970-es évek legmagasabb épülete, a közutálatnak örvendő, állami projektként megvalósuló World Trade Center minden lehetséges szabályozási tervből kilógott, és a Downtown nagy részét árnyékba borította. Ez a kiindulópontja a szeptember 11-i támadások emlékére készített nemzetközi rövidfilm-válogatás egyik darabjának, Sean Penn filmjének, amely egy egyedül élő öregember lakásában játszódik. A lakás ablakában egy virág hever, amely, napfény hiányában, elhervadt. Amikor a WTC ikertornyai ledőlnek, csoda történik: a fény visszatér a lakásba, és a virág feléled.
A napfényért folytatott küzdelem folytatódik: az épületek, mint az őserdő versengő fái továbbra is az ég felé törnek. Ennek az ágaskodásnak tisztán gazdasági okai vannak, amelyeket utólag a felhőkarcolók esztétikája legitimál. A felhőkarcolók legfelső emeletein található irodái kiváltságos bérlemények; ezek az alsóbb emeletek majdnem kétszereséért adhatóak ki. A felhőket karcoló irodák bérlete elérheti a havi száz dolláros négyzetméterárat, megkoronázva ezzel a világ legdrágább ingatlanpiacát.