New York filmes lerombolása – Újabb bejegyzések a katasztrófafilm történetében


A világ végének képe a világ végén fotó: Polyák Levente

New York minden más városnál jobban vonzza a katasztrófafilmeket. A filmrendezők az 1930-as évek óta minden évtizedben néhányszor lebontják a város ismert épületeit, elárasztják a várost vízzel, homokkal vagy éppen állatokkal, és ez szeptember 11. után sincs másképp.

Az elmúlt hetekben két film plakátjai hívták fel magukra a figyelmet New York utcáin. Az egyiken („I Am Legend“) a színész Will Smith sétál kutyájával egy láthatóan kiürült városi utcán. A várost felismerhetővé teszik jellegzetes épületei, de az autókon törmelék, az utcákat benőtte a természet és benépesítették az állatok. Egy másik verzió nem hagy találgatni: ugyanaz az alak látható, kutyájával, a lerombolt Brooklyn-híd alatt. Valami történt, történhetne vagy történni fog; valami meghatározó és katasztrofális, sugallja a hirdetés.

A másik plakát (Cloverfield) még messzebbre megy: Manhattan lángban álló üzleti negyede néz farkasszemet a Szabadság-szoborral – nézne, ha annak nem lenne lerobbantva a feje. Ez utóbbi kép, mint az a sajtóban többen is megjegyezték, kísértetiesen hasonlít a 2001. szeptember 11-i támadás képeire: a kép jobb oldala származhatna akár az esemény bőséges fotóarchívumából is.

A "Cloverfield" című film plakátja a metróban. fotó: Polyák Levente

A két film plakátjai erősítik egymást, és egy fenyegetett város érzetét elevenítik fel a nézőkben. A plakátok által kiváltott mérsékelt felháborodás morális érveit sajátos módon orvosi-pszichiátriai érvek egészítik ki: a rombolás képeinek provokatív hollywood-i újratervezése meglehetősen problémás azon a földrajzi helyen, ahol még ma is több százezer ember szenved a posttraumatic stress disorder (poszt-traumás stressz zavar) tüneteitől.

A PTSD tünetei között különféle pszichológiai tendenciák érvényesülnek: a trauma képzeletbeli újra- és újraélése a hétköznapi életben a traumára emlékeztető helyzetek elkerülésével egészül ki. De hogyan is lehetne elkerülni a traumára emlékeztető helyzeteket, ha mind a város ucái, mind a metrómegállók, és a tévéműsorok közötti pillanatok egy pusztuló New York képeivel vannak megtöltve? Ha egy reklám elindult útjára, az garantáltan megérkezik a fogyasztóhoz.

New York filmes elpusztításának hosszú története van, és ez a történet bizony párhuzamos a fehőkarcolók történetével; mintha a dacos vertikalitásba váltó városi táj automatikusan kiváltaná az eltörlésére irányuló vágyakat. A szörnyfilmek prototípusa, a King Kong (1933) két évvel az Empire State Building, a világ akkori legmagasabb épülete  megépülte után készült, és nyilvánvalóan az építészeti kihívásra adott filmes válasz: a film leghíresebb jelenetében az óriási gorilla a torony tetején küzd az őt támadó repülőgépekkel. Ezt több tucatnyi film követte, különböző módokon rombolva le Manhattan különleges épületállományát; űrlényeket, szökőárakat, jégkorszakot és betegségeket kölcsönkérve a trükkraktárból. A Majmok bolygója, A Menekülés New York-ból, A Függetlenség napja, a Deep Impact, az újabb Godzilla, a Holnapután vagy a Világok Csatája mind korukra jellemzően testesítették meg az amerikai társadalom aktuális félelmeit – vagy irigységeit.

2001. szeptembere után sokan azt gondolták, hogy a Nagy Alma filmes lerombolásának korszaka lejárt: az ikertornyok összedőlte után a szórakoztatóipar többé nem teszi ki újabb, kitalált viszontagságoknak Manhattan öregedő felhőkarcolóit. Az építész Peter Eisenman így írt az eseményről: „Az utolsó csapás a spektákulum társadalmán szeptember 11. volt, amikor a valóság túltett a médián. Soha sem tudtunk volna ilyen science-fiction-t csinálni. Mikor a valóság túltett a médián, mindenki felismerte, hogy New Yorkban lenni az esemény körül, heideggeri értelemben ott lenni fontosabb lett, mint látni azt a médiában.“

A másik érv lelkiismereti okokra hivatkozott: „Talán itt az ideje, hogy az építészek, Hollywood, a divatipar, és a média (…) újragondolják a megsérülés gyerekes ünneplését, hogy ne lelkesedjenek többé az emberi vagy az építészeti test megcsonkítása iránt“ – írta a városépítész Michael Sorkin 2003-ban.

A tornyok emlékezete mindenütt fellelhető a városban. fotó: Polyák Levente

Mégis, 2001. szeptember 11. csak átmenetileg csillapította a Város megsemmisítésére irányuló disztópista étvágyat, amely megújult erővel tért vissza a „gyászévek“ leteltével. A filmipar ígéreteinek ellentmondva folytatja a sót, és szállítja a Város megsemmisülésének újabb képeit.

A kissé banális, de rendkívül látványos „I am Legend“ egy pusztító vírus elszabadulta utáni New Yorkban játszódik. Az egyetlen (egészséges) New York-i túlélő, főhősünk (Will Smith) kétségbeesetten próbálja más túlélőkkel felvenni a kapcsolatot, és visszaverni a fertőzött emberzombik támadásait. A Cloverfield-ről még csak találgatni lehet: a jövő héten bemutatott film trailerében egy kézikamerával felvett tető-partit látunk, amelyet robbanások dübörgése zavar meg. A világ – és a Város – vége tehát különböző módokon érkezik el hozzánk 2008 telén. De egyik végzet sem igazán hiteles. Körbenézve a soha le nem zajlott háború nyomait viselő külső New York-i városrészekben, Brooklyn-ban vagy Bronx-ban, önkéntelenül is felmerül a kérdés: mennyire hihető a világ végének filmképe abban a környezetben, amely maga sokkal inkább megjeleníti a világ végét?

© 2020 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány