Ugyan a legtöbb forrás az 1950-es évekre teszi a grafikus partitúrák, a zene vizuális lejegyzésének a kialakulását, mégis ez a történet is egy humoros, parodisztikus és kritikus pillanattal kezdődhetett. Miként annyi más invenciózus dolog a modern zene és a hang alapú intermédia kultúrtörténetében, amely a koncerttermekből kilépve megannyi musicien ingénieux-nek (zseniális muzsikusnak) köszönhetően újabb és újabb „köztes területeket” hódít meg a zörejzenétől a hanginstallációkig. Debussynek arra a vádjára reagálva, miszerint a zenéjéből hiányzik a formaérzék, Erik Satie 1903-ban megkomponálta A három körteformájú darab (Trois morceaux en forme de poire) című négykezes kompozícióját. Nos valóban, Satie viccének jelöltje végül is egy klasszikus zenei mű, ám a komponista függetlenséget védelmébe vevő üzenete fontos pillanat volt a zeneszerzői szabadságnak a – 20. századot megelőzően soha nem tapasztalt – kiterjesztése felé.
A grafikus partitúra-történet egyik monumentális és emblematikus darabja Cornelius Cardew 1964 és 1967 között komponált Treatise című 193 oldalas műve. A címében Wittgenstein Logikai-filozófiai értekezésére utaló mű éppen ezért konceptuális metaalkotás a zene nyelvéről, zenei concept art, amely a művészet „elanyagtalanodása” felé tart. (Tegyük hozzá, hogy a zenei műtárgy mindig is problematikus kérdés volt önnön absztrakt és nem-szimbolikus mivolta, a tudatalattira való közvetlen hatása miatt. S ne feledjük, a hangok nem csupán Jerikó falait képesek lebontani, hanem embert ölni is lehet velük!
Olyan epikus vizuális zenei utazás, amely egyfelől visszarepít az elidegenedést megelőző „közvetlenség” korába, amikor a gesztuális kifejezésmódok a személyes/intim és a közösségi lét építő-integráló rítusai voltak, másrészt érzéki absztrakciójával ötletek, asszociációk, pillanat-improvizációk felidézésével mai korunkban releváns „gondolatfutamokat”, komplex és direkt kreatív-mentális folyamatokat jelenít meg alkalmat adva ezzel a gestaltpszichológiai megközelítés számára is.
Az elfeledett kortárs szerbiai experimentális zeneszerző, muzikológus és folklorista, 2007-ben, 88 évesen elhunyt Király Ernő, a „vajdasági John Cage”, legalábbis a tiszteletére készült 2009-es dokumentumfilm, a Promenade alkotói szerint a magyar improvizatív zene pionírjaként már az 1970-es évek közepétől foglalkozott grafikus partitúrák alkotásával és ezen keresztül a zenei nyelv és az audiovizuális szinesztézia kihívásaival. A zene interpretációjának papírra vetett kétdimenziós képétől egészen a kibertérbe helyezett megvalósításig terjedő változatokig – itt gondoljunk csak a New York-i Experimental Intermedia munkatársának, Emanuel Dimas de Melo Pimentának négydimenziós virtuális valóság munkáira –, a grafikus lejegyzés alapkérdése mindvégig ugyanaz maradt. Hogyan szabaduljunk meg a lerögzítettségtől, az időről időre való ismétlés, a formák repetíciójának kötöttségétől, a partitúrától, a melizmától, a szerkezettől, az előírásoktól, azaz hogyan szerkesszünk paradigmaváltó kalauzt audionális világunk átalakításához? Hogyan jön létre az a változás, amelyben a klasszicista és instrumentalista (eszközszempontú), még az összhangzattan által leírható zenéből a textúrára és a szabálytalanul rezgő zörejhangokra, az interferens jelenségekre, a téridő szerkezetét és természetét a hallható tartomány teljes terjedelmére tágítással és egyszerű visszacsatolással (feedbackkel) tesztelő, működtető hangművészet (sound art, intermediális zene, improvizáció és zörejművészet stb.) lesz? Voltaképpen ez volt a még a Jugoszláv szocialista szociokulturális környezetben is szokatlanul atipikus életpályát befutó, izoláltan működő Király zenéjének is a végső kérdése. Király nagyzenekari és vokális művektől, kamaradaraboktól, multiinstrumentalizmustól (gitáron, zongorán, trombitán, citerán stb. játszott), népzenegyűjtéstől jutott el az elektronikus zenéig (az 1950-es években hallotta először Edgar Varèse Poeme Electronique című művét és az Újvidéki Rádió munkatársaként betekintést kapott a legújabb analóg audiotechnológiába valamint 1961-es párizsi tartózkodása alatt ismerkedett meg Pierre Schaefferrel, Mauricio Kagellel, ugyanakkor John Cage-dzsel ill. Karlheinz Stockhausennel is ismeretséget kötött), majd az egyedi hangszerinstalláció-építésig a grafikus partitúrákig és végül a lejegyzés nélküli, ún. „szabad zörejimprovizációig”.
A paradigmaváltás és az erre való érzékenység, amelyben a zenének képzőművészeti igényű és konceptuális művészeti vizuális nyelvvel való integrálása létfontosságú volt, Király pályáját is meghatározta. Az esztétikai forradalom új hangszereket (az analóg proto-szintetizátorként működő, 1974-ben konstruált, citerákból összeépített, kihangosított, preparált citrafont és az 1976-os, aluminiumlemezből, hangszedőből és preparátumokból épített tablofont, ahol is a kottát, grafikát tartalmazó papírt a fémlemezre helyezve „lerajzolhatjuk” a hangot) és grafikus partitúrákat eredményezett, amelyek, ahogy mind jobban elszakadtak a hagyományos kottaírástól, annál egyedibb hangcsoportok és „kvázi-kompozíciók” megjelenítésére lettek alkalmasak. A hangszerinstallációk megkonstruálása jellemző az olyan, az experimentális zene autentikus gyökereit a népzenében is kereső művészek számára, mint az amerikai Harry Partch, aki egy egész zenekar számára épített hangszereket és mindehhez megalkotott egy 43 fokú skálát is. (Király Partch-tól függetlenül dolgozott, munkásságát csak a citrafon és a tablofon megépítése, amelyek, ha Kempelen Farkas 1791-ben készített beszélőgépét nem tekintjük annak, akkor az első magyar hangszerinstallációk közé tartoznak.) Király olyan művészekkel dolgozott együtt, mint a fónikus költő, költő, színész Ladik Katalin, aki bemutatta őt Franci Zagoričnik, Szombathy Bálint és más vajdasági konkrét költőknek, akikkel szintúgy termékeny alkotói kapcsolatot tartott fenn. Dubravko Detoni, a kor elektroakusztikus avantgárd nyelvének a szintézisére törekvő kiváló horvát zeneszerzője és együttese, az ACEZANTEZ, ezzel együtt pedig a Ladik Katalinnal való műhelymunka tették lehetővé Király számára a grafikus partitúráknak és az improvizációnak, mint mágikus elemeknek az egyesítését, „kémiai menyegzőjét”.
Király főleg konstruktivista szerkesztésű vizuális partitúrái – Radák Xénia grafikus tehetségének köszönhetően – eleinte fekete-fehér síkgeometriai-nonfiguratív formák, majd pedig színes alakzatok kombinációiból álltak. Király ezután – későbbi improvizatív zenészpartnere, Kovács Tickmayer Istvánnak a Király életművét reprezentáló Reflexiók (Forum, Újvidék – Ifjúsági Szövetkezet, Kanizsa, 1998) című könyvében szereplő beszámolója szerint – „Különböző növények színes fotóit használta fel grafikus partitúraként. Dr. Gyulai Elemér pszichológus és zenész elgondolásait vette át, aki a színek és a hangcentrumok összefüggéseit kutatta. (Dr. Gyulai hetvenkilenc alanyon végzett kísérletei alapján megállapította, hogy a C-G hangcentrumnak a piros a megfelelő szín, a D-A-nak a sárga, az E-H-nak a zöld és így tovább.) Ezekben a partitúrákban a ’relatív hangnemeket’ a növények színe határozza meg, a többi zenei paramétert (a tempót, a szerkezetet, néha még a motívumokat és ritmikus értékeket is) a növények anatómiai jellemzői és formái sugallják. Király nagy számban készített (…) ilyen grafikus vagy fényképes partitúrákat különböző hangszerek vagy zenekarok számára (Flora-ciklus).”
Király 1999-ben a jelen sorok szerzőjével és Kovács Zsolt gitárossal közös turnéjukra komponálta a Flora No. 14. című művet, ahol maguk a valóságos (mű)virágok voltak a kottaállványra tűzve és eljátszva. (Ennek az együttműködésnek az emlékére komponálta Ahad a turné eredeti, analóg felvételeinek felhasználásával az Ahad’s Masters Garden V.: Holy Ghosts in the Machine – In memoriam Ernő Király) című „lo-fi”, diktafonkazettára készült művét 2010-ben.)
Az újrafelfedezés jegyében pedig, Krakkó és Pozsony után 2012 őszén a berlini független hangművészeti kurátor, Carsten Seiffarth által koordinált Sound Exchange nemzetközi projekt egyik moduljaként az Ultrahang Fesztiválon kerülnek bemutatásra Király Ernő grafikus partitúrákon alapuló művei egy Ahad által összeállított kelet-európai experimentális muzsikusokból álló zenekar tolmácsolásában, ahol a szervezők szándékai szerint a citrafon és a tablofon is újra hallható lesz élőben.
