Világok teremtése II.


Men in Black I., 1997. Rendezte: Barry Sonnenfeld. Warner Bros

A Men in Black I. (Sötét zsaruk, 1997) zárójelenetében a nézőpont egyre gyorsulva távolodni kezd a Földtől, több és több csillagot fogunk be egyszerre a pillantásunkkal, zsugorodni kezd galaxisunk. Ahogy változik a kép, kiderül, hogy a mi csillagképünk egy kis gömb, játék golyó, amit egy kéz egyszer csak elgurít, egyenesen neki egy másik golyónak. Miután a galaxisok összeütköztek, a kéz gazdája megunja a játékot, s a golyócskák bekerülnek egy zacskóba, telis-tele márványgolyó-csillagrendszerekkel.

Perspektívaváltások hasonló sorát látjuk Bányai István írott szöveg nélküli könyvében, a Zoomban (1995), amit még kiadásának évében az év gyermekkönyvének választott a The New York Times és a Publishers Weekly, s valahogy így lép nagyságrendet a perspektíva kétszer is az Arsenaléban, a kínai Csu Jun (Chu Yun) munkájában, ami a biennálén az egyik kedvencem volt.

Az arsenalebeli kiállítás mottója, a Világok teremtése is azonnali asszociációként ugrik be, amikor a nagy kiállítótérből a Csu Jun által vastag fekete vászonnal leválasztott, közepes szobányi térrészbe lépünk. A külső térből, ahol kicsik, s a még külsőbből, ahol egészen parányik voltunk, most, a sátorajtót félrelibbentve átlépünk egy másik dimenzióba, s hirtelen egy egész univerzumra látunk rá: zöld, kék, vörös csillagok világítanak a kozmikus sötétben.


Csu Jun: Constellation No. 3., installáció, 2009. (fotó: via cecibeans)

Az installáció címe, Constellation No. 3, egyszerű, tárgyilagos, direkt utalásnak tűnik, de éppen nem szűkíti, hanem egy bizonyos irányba (lásd később) tágítja a mű jelentéseinek körét, ahogy a munka előbújik.

Ahogy ugyanis a látogató szeme a világosból érkezve alkalmazkodik a sötéthez, a konstellációból megszületik a második jelenet vagy a másik dimenzió látványa: az univerzumot valójában az átlagos 21. századi lakóterekben mindennapos háztartási eszközök, számítógép-monitor, nyomtató, légkondicionáló, vasaló és más masinák ledjei rajzolták ki.


Csu Jun: Constellation No. 3., installáció, 2009. (fotó: via New York Times)

Az elektronikus eszközök hoznak létre tehát egy szobányi méretű, domesztikált csillagrendszert, s ezzel persze a szobát is átvezetik egy másik dimenzióba.

A munka címének jelentése és funkciója ugyanakkor itt teljesedik ki: általa, a csillagképre való utalással marad nyitva az átjárás, ami megszületett az univerzumok, vagy ha úgy tetszik, a makrokozmosz és a mikrokozmosz között. Ahogy a Man in Blackben (nem sznobériából, hanem azért használom az eredeti címet, mert a magyar fordítást teljesen elhibázottnak gondolom) Tommy Lee Jones és Will Smith toposszá vált mozdulattal felteszik a Ray-Ban napszemüveget, hogy a földönkívüli jelenségek szemtanúinak emlékezetéből a neuraliser villantásával kitöröljék az intergalaktikus lényekre vonatkozó emlékeket és tudást, úgy – csak éppen ellenkező irányban, a megmutatás, a tudatosítás szándékával – fed fel előttünk Csu Jun halk eleganciával, minden hűhó nélkül új dimenziókat, illetve vezet át bennünket a legtermészetesebben egyikből a másikba.


Men in Black

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány