Héctor Zamora: Sciame di dirigibili, 2009, vegyes technika | Courtesy: the Artist
Egy új szlogen vagy cím mindig új definíciós lehetőség és persze definíciós kényszer is. A kényszer jön először: Daniel Birnbaumnak ki kellett találnia, miről is szól és miről szólhat Velence, a biennále, illetve a biennále kiállítás 2009-ben, és persze a korábbiakhoz képest. A válasza így hangzott: Making Worlds – az egyszerűség kedvéért magyarul a több lehetséges fordítás közül válasszuk ezt: Világok teremtése. Mert persze mindjárt a fordításnál definíciós problémába botlunk: Másképp fordítjuk például, ha a biennálé kiállításának, mint eseménynek a címeként a nagyságot akarjuk érzékeltetni – ekkor léphet be a „teremtés”. És másként, igen sokféleképpen lehet lefordítani, ha valamilyen koncepció vagy elmélet mentén a cím felől próbálunk a művekre tekinteni együtt és egyenként. Adódik például a szintén lehetséges a „világok csinálása” vagy a „világok létrehozása”, vagyis a készítés, a „making” praxisának hangsúlyozása, esetleg a művészet szerepéről szóló diskurzusból a pátoszos felhang miatt kienyésző „világok alkotása”, netán az olyan fordításokra tett kísérletek, amelyek arról próbálnának szólni, hogy ezek a teremtett világok mennyire zártak, illetve mennyiben van átjárás, és ha/ahol van, hányféle módon formálhatják a világot a művészi produktumok.
Haegue Yang: Series of Vulnerable Arrangements, 2008, helyspecifikus installáció
Szerencsére a nyelvek közti fordítások és az egy-egy nyelven létrejövő interpretációk azért ezúttal leginkább a fordítók és a kritikusok problémái. A terminus tágassága, egy ilyen közhely címmé emelése ugyanis megengedi, hogy a kurátor az adott helyzetben valójában azt állítson ki, amit akar, úgyis ráillik majd valahogy. Ha egy munka konkrét témájára nem, akkor az interpretációban és a művekről szóló diskurzusban áttételesen mindenképpen. Ami viszont hiányzik: akármennyire is hangsúlyozzák a szervezők, ez a sztereotípia láthatóan nem alkalmas arra, hogy a kiállítás általuk nevezett nagy szövetében is összetartsa a kis univerzumokat. Az ígért nagy egész nem jön létre. Egy ilyen cím nem tud szervező elvvé válni: a biennále kiállítást, s pláne a biennále egészét tekintve gyakorlatilag olyan, mintha nem lenne.
Pavel Pepperstein: Landscapes of the Future 2555, 2006, akvarell, papír, 17.5 x 25 cm
Collection: SFA | Courtesy: Galerie Kamm, Berlin
Tamara Grcic: Gaggiandre, 2009, installáció
A világok pedig szerencsére a Making Worlds kiállításon, vagyis a Palazzo delle Esposizionin és az Arsenalén kívül is élnek a lehetőséggel, és nagy változatosságban burjánoznak nemcsak a Giardiniben és az Arsenaléban, hanem azokon túl is, a városban szanaszét. Az ember csak kapkodja a fejét, ahogy a számtalan művészi és kurátori pozíció és módszer számtalan kis teret létrehozva, diszkrét, elhatárolt elemekként megmutatkozik.
Goce Nanevski: Fifty of Fifty, segment 2, 2006 fém, műanyag, nyomtatott számok, 64 × 400 × 14 cm
fotó: Goce Nanevski | Courtesy: the Artist
Ha azonban a látogató – és itt megint nemcsak a Making Worlds kiállításról, hanem az egész biennáléról beszélek – a beidegződésekre támaszkodva, a hagyomány által kijelölt helyeken keresi a hangsúlyokat, az idén Velencében teljesen félrevezető. Kevés kivételtől eltekintve (köztük a szerb, lengyel, román, cseh és szlovák, dél-koreai pavilon) nem a Giardini, és az Arsenale is csak alig, sokkal inkább a kerten kívül virágzó világok, elsősorban a balti államok pavilonjai, a távol-keletiek, skótok, a ciprusi jelentik a csúcspontokat.
Evelina Deičmane: Seasonal Sorrow, 2009, videó still
© Evelina Deičmane | Courtesy: the Artist
S ha már a kerten és az Arsenálén kívül virágzó világokról ejtek szót: a biennále marketinghatására idén olyan események, világok épültek rá, mint Wim Delvoye gótikus tornyának bemutatója a Peggy Guggenheim Gyűjtemény teraszán. (Delvoye munkájának bemutatója éppen egy nappal a biennále szakmai megnyitója előtt volt.) A műgyűjtés robusztus és egyben igencsak imponáló megjelenése pedig a francia Francois Pinault gyűjteményének új székhelye. Pinault gigantikus gyűjteményében sztárművészek munkái szerepelnek, köztük Jeff Koons, Cindy Sherman, Cy Twombly, Takasi Murakami és más, hasonló nagyságrendű húzóneveké. Pinault gyűjteményét, pontosabban annak új velencei palotáját a június 3-i – vagyis a Delvoye-munka bemutatójával éppen egy napra időzített megnyitó után azonnal a Guggenheim vetélytársaként kezdték emlegetni. A biennáléra ráépülve Delvoye a sztárművész és Pinault a sztárgyűjtő gyűjtősztár is kijelöl egy-egy lehetséges pozíciót, és persze lehetséges célt a művészek, a szakma, a művek és a műgyűjtésben bármelyik oldalról érdekeltek számára.