Utcahossz

A Műcsarnok nagy BBS-kiállításának nyitó termébe Páldi Lívia kurátor néhány kortárs képzőművészt hívott, hogy megrajzolják azt a társadalomlélektani teret, amely a BBS-t évtizedeken át körülvette. Nagy tér a szűk levegőjű kornak, csak lézengeni lehet benne; csakúgy, mint a város akkori terei, amiből volt sok, de szabadon használható alig.

Csoszó Gabriellának a falon körbefutó fotósorozata Lukács György egykori könyvtárát sorozza végig. Bodó N. Sándor „interaktív kortérképe” azokat az alternatív helyeket villantja fel gombnyomásra, amelyek az egykori informális közösségek a hatalom kontrollját kikerülve próbálták fenntartani a kortárs kulturális életet. Ibolya presszó, Halas István műterme, néhány engedékenyebb vendéglő, magánlakások. Zárt ajtók mögé, védett helyekre szorultak a közösségkereső gesztusok és az experimentális művészi útkeresések is. (Halas Szép utcai műterméről a Kiscelli Múzeumban éppen most látható egy lírai etűd. Telitalálat a kiállítás műfaja: az emlékhalmazból, a kapu fölötti elfalazott terület, a lakásféle-padlásféle zug elemeiből a látszólag kusza installáció új mátrixot épített, ami a jelenben áttetsző jelentésrétegek szövevényeként olvasható.) Szóval ott vannak a helyek, a kortérkép sűrítve fölszórta őket Budapest medúza-formájára, de a köztük valaha működött irányok már nem értelmezhetők. Azóta a város másféle használatokat kínál fel, ezt azonban még ma is csak óvatosan kódoljuk.

A rendszerváltás után hirtelen megnőtt az utca szerepe. Az első években a közösség az utca szintjén inkább a formálódó demokrácia tüntetés-rohamának színtere volt, aztán jött a plakát- és graffitiháború (utóbbi darabossága és az ellene folytatott hősies, bár eleve kudarcra ítélt küzdelem ma is élénken jelzi a megdöbbent külföldieknek, hogy a budapestiek még mindig nem tudják, mi mire való). Aztán, a vadkapitalizmus első tűzharcai után, támadásba lendült az építészet, a bankok és középületek gyarmatosították a közterületeket, ahelyett, hogy meghagyták volna szabadon változó, valódi közösségi térnek. Közben persze láttuk, hogy a Virilio által halálpontosan definiált hadtápgazdaság nálunk is autópályává változtatta a városi utcákat, ahol a gyalogosnak – értsd: nem-motorizált városlakónak – nincs keresnivalója.

Az eredmény hamar megjött: a nagy szabadságban nem a kor, hanem az utca lett túl szűk. A kilencvenes években lassan megindult az utca visszafoglalása, na nem olyan egyértelműen, mint Barcelonában vagy akár Bécsben, de azért valami látszani kezdett. Lecsitult a Belvárost dél felé folytató Ráday utca forgalma, és felvirágzott itt egy egyedülálló utca-feeling, ahol a fogyasztás igazi kultúrát jelent, a vendéglátás fogalma valamit visszahódított a szó eredeti értelméből, és galériák, színházak, kulturális intézetek költöztek ide, egy működő, utcára szervezett kulturális negyedre vágyva. Sokáig ez volt az egyetlen utca Budapesten – leszámítva a budai Frankel Leó utca legvégén még mindig műanyaghuzatú székekkel működő Bambi presszót, amit valahogy itt felejtettek a hatvanas évekből –, ahol egy napon akár három ismerőssel is össze lehetett futni véletlenül. Vagyis ahol sokan és sokszor sétáltak (siettek, keresgéltek, kávéztak) de mindenesetre az utcán léteztek. A Ráday utca ma újabb átalakulás előtt áll, a tervek szerint kinyújtaná csápjait, és a Páva utcai Holokauszt Emlékhelytől az Iparművészeti Múzeumon át egészen a Nemzeti Múzeumig terjedő kulturális negyed izmosodik körülötte. A Duna felé a Kas Oosterhuis tervezte CET fogja zárni a látványos és izgalmas pesti Sohót. Mindenesetre itt az utca megnyílt és befogadta a város lakóit, készen arra, hogy egy 21. századi street art nyílt terepéül is szolgáljon – a fesztiválok zászlói és plakátjai gyakorlatilag egymást érik.

Ugyanez a jól kommunikáló utcakép a város más pontjain egyáltalán nem, vagy csak elszigetelten van jelen. A kulturális plakát mint olyan, dacára a magyar plakátművészet több évtizeden át tartó virágzásának, majdnem teljesen eltűnt. Az óriásplakátok sokszor alapvető jogokat is sértő, harsány nyelvezete átkúszott a kultúra területére és olyan vizuális ingereket bocsát ki, amitől nehéz tiszta fejjel létezni az utcán. A szűk járda és az autóktól megfélemlített gyalogostömeg amúgy sem nagyon tud nézelődni: a nézelődés, a városi flaneur-ködés a bevásárlóközpontokba szorult. A plakátnak így még különösebb értelme sincs, nincs kinek, nincs miért.

Azért néhány hely mégis igazi sokszínű kulturális színtérré nőtte ki magát. Például a balul sikerült színházpályázatból itt maradt Gödör, amelynek előterét is megtöltik a városfoglaló művészeti akciók, a Wamp és társai lazán elvegyülnek a deszkásokkal, Design Hét idején még a koncepciónál megrekedt Design Terminál előtti rész is kiállítóhely tudott lenni. De félő, hogy sok időbe telik, amíg hasonlóvá érik a most tervezett „budai kultucca” a Műegyetem és az Allée között. És a Belváros Főutcája sem, bár a gyalogos, vagy legalábbis forgalomcsillapított Belváros ismét közvetlen kapcsolatok szabad helye lesz, pusztán a sétáló utcák okán. Az ilyen projektektől remélni lehet, hogy átírják a városi viselkedésformákat, ismét polgárjogot kap a gyalogos, a séta mint olyan, és az utca akár még agóra is lehet.

Götz Eszter
 

© 2018 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány