Metagraffiti

A múlt század közepe óta a város nem csak az élet színtere, hanem kommunikációs médium is. A nyomtatott és az elektronikus tömegmédia mellett az épületek homlokzata a legfontosabb felület a kapitalista rendszer kódjainak felírására. A közterületek feletti rendelkezési jog a központi kommunikációs csatornák feletti rendelkezési jogot is jelenti. Jean Baudrillard a városi teret médiumként úgy írta le, mint a figyelem gazdaságát,  ahol a kulturális- és szórakoztatóipar és a vele járó számtalan hirdetés, szemiotikailag zaklatja az embereket. Ebben az összefüggésben a graffiti a kapitalizmus radikális kritikájaként jelenik meg, konkrétan a városi térben elhelyezett jelek gazdasága ellen lép fel azzal, hogy üres szimbólumok használatával anarchisztikusan kisajátítja magának a kommunikációs zónákat, olyan jeleket alkalmazva, amelyeket csak egy zártkörű szubkultúra tagjai tudnak dekódolni; akik nem részesei ennek a szubkultúrának, azok számára ezek a jelek értelmezhetetlenek maradnak. A hetvenes évek végéig és a nyolcvanas évek elejéig a graffiti alkotások kvázi-esztétikai szétziláló és romboló szerepet töltöttek be a városi tér kommunikációs médiumában.


Tűzoltó utca, Budapest | fotó: Kótun Viktor

 

A szimbólum jelentésnélkülisége a média korának a status quoját képviseli. Ez részben annak a gyorsaságnak köszönhető, amellyel a motorizált társadalom leváltja a szimbólumait, de legfőképpen magának a szimbólumnak a sebessége váltja ki, mivel a szimbólum a feltűnésének pillanatában már meg is kezdi az eltűnését, miközben leírják, felülírja saját magát, a mai percepciós pszichológiában és kommunikáció-elméletben nincs különbség a hirdetés és a graffiti között. Egy szimbólum kiüresedése kommunikációs védekező cselekményként lényegtelenné válik akkor, ha a szimbólumok már amúgy is alapvetően üresek. A graffiti-gerillák támadása megbukik, mivel a szimbólum sebessége már amúgy is nagyon magas korunk leterhelt információs társadalmában.

A graffiti valódi problémája nem a mai világ szemiológiai tempója, inkább a graffiti-művésznek az az illúziója, hogy le tudja győzni a kapitalizmust a saját eszközeivel, vagyis azzal, hogy anarchisztikus módon kisajátítja magának a teret, és kalóz módjára elfoglalja a kommunikáció színtereit. Végső soron a graffiti a privatizálás, a megszállás és a bekebelezés tautológiáját jelenti, mellyel megerősíti a kapitalista gazdasági viszonyokat. Valójában nincs különbség a lakástulajdonos között, aki meg akarja védeni házának homlokzatát, mint saját gazdasági tőkéjének a szimbolikus részét, és a festékszóróval festegető graffitis között, aki azért irkál a falra, hogy figyelem formájában szimbolikus tőkéhez jusson. Mindkét esetben magánigények bejelentéséről van szó, amelyek során a városi ingatlanok tulajdonjoga és a városi kommunikációs médium elérhetősége megzavarják egymást. Napjainkban a szimbólumok polgárháborúja dúl, a kapitalista verseny legextrémebb formájaként, miközben minden tiltakozása ellenére a graffiti a rendkívül versengő figyelem-piac globális szereplőjévé vált a megavárosok szimbólum gazdaságában.
 


Váci utca, Budapest | fotó: Kótun Viktor

A graffiti tragédiájának van egy másik oka is. A kapitalista rendszer nem csak a tulajdon eszméjén alapszik, de az ehhez kapcsolódó szuverén egyén eszméjén is. A kapitalizmus alapvető gazdasági mechanizmusának alapja a magántulajdon. Az egyéni munka és kreativitás mint erőforrások vannak jelen. Ebben az értelemben nem csodálkozhatunk azon, hogy már a reneszánsz óta a művészeket a kisvállalkozók mintaképeinek tekintik, ma pedig az új, önfoglalkoztatóként induló vállalkozók gazdasági modelljét testesítik meg, akik az önmegvalósítást az önkizsákmányolás leginkább örömteli formájaként művelik és tárják elénk. Ebből a nézőpontból a graffitit egy beavatási rítusként is kezelhetjük, amelyet a kreatív fiatalok arra használnak, hogy felkészítsék magukat az „ember embernek farkasa” típusú kapitalista dzsungelháborúra.

Azok a művészek, akik elfogadják a rendszer normáit, végső soron maguk is a rendszer foglyaivá válnak, és azzal a veszéllyel kell szembenézniük – amelyre Boris Groys is figyelmeztet – hogy a kultúraipar egyik trend-úttörőjévé válnak. Nem csoda, hogy az olyan városok, mint Berlin vagy Halle a graffitit és az utcai művészetet máris a város marketing stratégiájának a részévé tették. Ezért az előbbi formájában a graffiti nem a kapitalizmus elleni lázadást testesíti meg, hanem valójában maga is sokkal inkább a kapitalizmus burjánzó megerősítését jelenti. Valódi alternatívát csak azzal lehet teremteni, ha következetesen elutasítjuk a pénz, a tér, az idő, a munka, a technológia és a szimbólumok logikáját és gyűjtögetését; ez pedig elsősorban és mindenekelőtt azt követeli meg, hogy eltávolodjunk az individualizmus nyugati ideológiájától.


Király utca, Budapest | fotó: Kótun Viktor

Kizárólag a kollektivitás következetes etikája révén lehet elmenekülni az egyéneknek a gazdasági nyomás alól, amely az egyéni kreativitás ideológiai asszimilációjának a velejárója a kapitalista érték-gazdaságon belül. Bár ez az etika elismeri a magántulajdont, a társadalmi cselekvés fő céljaként nem hajlandó a magántulajdon gyarapítását elismerni, legyen szó az anyagi tőke (pénz, vagyon) vagy a szimbolikus tőke (hírnév, társadalmi státusz, közismertség) gyarapításáról. A graffiti esetében ez a nézőpont vagy határozott véget jelent, vagy pedig átalakulást egy újfajta esztétikai és társadalmi minőséggé. A szemiológiai gerilla számára a tömegmédia társadalmában a cél már nem a létező média és kommunikációs csatornák elfoglalása, hanem alternatív kommunikációs technológiák és üzenetek létrehozása.


Nagymező utca, Budapest  | fotó: Kótun Viktor

A kódok folyamatos vizsgálatára és kommentálásra van szükség, azaz egy kritikus média-tudatosság kifejlesztésére, nem pedig a kommunikációs terrorizmus további terjesztésére. Ahogyan az „abandoned places”-ekben dolgozó újhullámos writerek tevékenysége jelzi. Egyre nagyobb az igény egy olyan esztétikai metanyelv kidolgozására a szubkultúrán belül, amely reflektál a szimbólumok különféle kódolásaira, funkcióira és az elosztási csatornáikra. Mindez olyan új többjelentésű szimbólumokat hoz létre, amelyek egyformán elkerülik a kommunikatív kisajátítást és az elutasítást. Irónia és reflexió, többlet-jelentés és az üzenet közömbössége; mindezek együtt áramlanak.

Inemesit Etentuk

Vonatkozó linkek:

Writing the memory of the city

Writers United: The WUFC story 

 

  • http://www.csabaszentesi.blogspot.com/ szentesi_csaba

    attendometer

  • iparterves

    Az biztos, hogy a kapitalizmust nem a grafitti-művész fogja legyőzni. Inkább az őt. Lásd: Banksy.

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány