Litván Péter a Viva TV által az Underworld-ban rendezett rap-verseny után a Lumen Galériában, 2005 októberében
Néhány napja Litván Péter költő, műfordító, drámaíró barátomtól kaptam az alábbi levelet, amit most az ő tudtával közreadok:
Felvetés
Arra szeretnék javaslatot tenni, hogy hozzunk létre egy pénzügyi alapot, aminek az lenne a célja, hogy a társadalom szempontjából hasznos tevékenységeket, művészeti, irodalmi és oktatási vonalon, előmozdítson. Ez alap lenne, de nem alapítvány, és azt szolgálná, hogy létrejövő, eleven dolgok eljuthassanak egy még nem bejáratott nyilvánossághoz: iskolákba, művházakba, öregek otthonába, stb. Tehát nem az eleve divatos helyekre gondolok. Idetartozna kiadványok készítése is.
Az alap résztvevői maguk kezdeményeznék a témákat és helyszíneket. Csak az részesedhetne belőle, aki maga is létrehozó, tehát betesz pénzt. Viszont: pénzt betenni csak annak szabad, akinek az alapítók köre bizalmat szavaz, vagyis, aki eddigi tevékenységével illetve javaslatával az alapítók szerint rászolgált arra, hogy befizethessen. Ez tehát szigorú rostát jelent. Ezen kívül a megcélzott közintézmények is befizethetnek, ha nagyon akarnak (nyilván nem nagyon akarnak), illetve a dologról értesülő, kulturálisan nem exponált, tévézgetős magánszemélyek, akik nem igényelnek beleszólást a dolgokba, bár szerintem őket is kötelezni kellene még valamire, hogy befizethessenek. A pénz nem boldogít, fizetve sem.
Kezdetben, és lehet, hogy később is, szerintem több pénzt kell betenni valamely illetőnek, mint amennyit kivehet. Igazából semmilyen anyagi haszon nem mutatkozna számára, hanem az jönne létre, hogy jószolgálati vállalkozásait nem közvetlenül maga finanszírozza (egyedül), hanem az alap – ami azt jelenti, hogy nem magánügy, amit csinál. Egy alap áll a tevékenység mögött. Az alap pedig valami közös akaratot jelképez. (Nem kellene ehhez semmilyen logó. Elég, ha tudjuk, hogy van.)
Az alapítók személyében közösen lehetne megállapodni. Mondjuk egy focicsapatnyinál nem kellene több induláskor – utána úgyis bővül azokkal, akiket elfogadunk befizetőnek. A szavazást azonban mindig csak az a 11 ember végezhetné, akiknek a köre változhatna idővel. Ezt már ki kell találni.
A pénz kezelését olyanra kellene bízni, aki ehhez ért, de ugyanakkor a dologban is benne van agyilag-szívileg. Arra számítok, hogy mindenki meg lesz sértve, aki nem fizethet be, és ez olyan, mint a Tom Sawyerben, amikor festik a kerítést és még adniuk is kell valamit, hogy festhessék. Jaj de jó lesz! Hajlok rá, hogy Tom Sawyer Alapnak kellene elnevezni ezt a gyerkőcöt, de ez nem biztos. Lehetne Szegény Tamás is, úgy magyarosabb és depressziósabb. Csak a mindenkori Tamással az a baj, hogy csak akkor hiszi, ha látja, sőt, tapintja. Dehát lehet, hogy itt pont erről lenne szó: tapinthatóvá tenni a dolgokat.
Mikor kezdjük?
Litván Péter
Ha az állam pénzt szán a kultúrára, akkor általában túl nagy összegekben gondolkodik. Nyilván azért mert abból el lehet lopni, meg kavarni lehet vele. Valójában nem azzal foglalkozik, hogy hogyan tudna a megfelelő fázisban hatékonyan segíteni; hanem miként tudna a lehető legkényelmesebben megszabadulni egy nagy összegtől úgy, hogy abból valamilyen úton-módon vissza is kerüljön a haverokhoz. Szerintem nagyon hatékony művészettámogatási programot lehetne csinálni akkor, ha kisebb támogatások tudnának egyszerűen és gyorsan de a megfelelő helyekre eljutni. Amíg ez a figyelem nem nevelődik ki, addig az egész támogatási rendszer egy bürokratikus hülyeség marad. Nyilván néha jó helyre megy, néha rosszra. Nem milliókban kell gondolkodni, ugyanis a kortárs művészet előnye az, hogy olcsó. A művészek is olcsók, a műtárgyak is olcsók, ezért a támogatás is olcsó. Tehát az apró dolgok a fontosak, és amíg ide nem jutunk el, addig szerintem folyamatosan lehet vitatkozni de semmi sem fog megváltozni.
