A Marosi-program

Az utóbbi években aligha akadt a magyar képzőművészet területén olyan rendezvény, amelyet akkora várakozás előzött volna meg, mint a Magyar Nemzeti Galéria örökségét tárgyaló AICA-vitát. Sőt, valószínűleg olyan vita sem volt, amely után akkora várakozások maradtak volna, mint az „elefántok” mostani találkozóját követően: mintha a nézők legtöbbje lebiggyedő szájjal távozott volna, és mintha a résztvevőkbe is beszorult volna még valami, amit valahol máshol mindenképp ki kellene beszélni. Pedig a hely és az idő alkalmasnak tűnt a kibeszélésre: a két moderátor mellett a világon először ott ült sorban a mai magyar művészeti intézményrendszer öt kulcsfigurája, a legnagyobb múzeumok vezetői, a legnagyobb művészettörténész és a legnagyobb múzeumkritikus is. A felfokozott érdeklődésre az okot az utóbbi cikke szolgáltatta, amelyben a Vajda-kiállítás kapcsán az elmúlt negyedszázadban – Bereczky Loránd igazgatósága alatt – reménytelen helyzetbe kormányzott Nemzeti Galéria külső-belső állapotát és tevékenységét bírálta. A gyúanyag tehát adott volt, rövid, óvatos felvezetés után kezdődhetett a fórum.


Innentől azonban – mint egy jobb japán történetben – mindenki másként látta az eseményeket. Volt olyan néző, aki „szánalmas happeninget” emlegetett, mások „izgalmas párbajt” láttak, megint mások „a mai magyar helyzet hű tükréről” beszéltek. Ha csak a száraz híradást tartjuk szem előtt, még bármelyik igaz lehetne. Bereczky Loránd komótos felszólalásában azt ecsetelte, milyen út vezetett a Nemzeti Galéria megalapításához, és hogyan maradt működőképes az intézmény. Marosi Ernő éles hozzászólásában kiemelte, hogy a múzeum mint olyan, nem tartozik a kritika hatókörébe, a múzeum a tudományos kutatás helyszíne, a Szépművészeti Múzeum pedig jelenleg nem viselkedik múzeumként. Baán László ismét hangsúlyozta, hogy a színvonalasabb kiállítások érdekében egyesíteni kellene a korábban összetartozott intézményeket. György Péter a múzeumkritika létjogosultságát bizonyította, és külön felhívta a figyelmet a megkerülhetetlen urbanisztikai és kulturális kontextusra, Bencsik Barna pedig röviden szólt a Ludwig Múzeum speciális helyzetéről. A felek között nem maradtak el az éles, néhol szarkasztikus szóváltások, de igazi vita nem alakult ki; a nézők inkább a vállveregetős tréfákra emlékezhetnek majd.

Utólag valóban úgy tűnik, mintha a hangnem és a gesztusok mögött háttérbe szorultak volna az érvek és ellenérvek. Bereczky Loránd mások hozzászólásai közben kedélyesen vitapartnereihez hajol, és bólintást vagy mosolyt csal ki belőlük. György Péter előveszi gúnyos tekintetét, és mindvégig magán tartja. Marosi Ernő egy kurta gesztussal úgy hessenti el az időtúllépést regisztráló moderátort, akár egy kirúgott diákot. Baán László teátrális kézmozdulatai az őt célzó parázs megjegyzések nyomán egyre ritkásabbak lesznek; Bencsik Barna inkább a közönség felé fordítja a székét, neki most csak a puffer szerepe jutott. A hatvanas-hetvenes évek filmjelenetei úsznak be az emlékezetünkbe, a főbb szerepekben: Mádi Szabó Gábor, Haumann Péter és Ajtay Andor.

Hogy a rendezvény a filmes dezsavűn túl mégis legalább fenntartotta a várakozásokat, az szinte kizárólag az utóbbi, azaz Marosi professzor érdeme. Ő ugyanis, miközben saját, szigorúan tudományos, konzervatív álláspontját a túlzásokon is túlhegyezte, sorozatban olyan kérdéseket vetett fel, amelyek rövid-, de akár hosszú távon is vitatémát adhatnak, nemcsak a felső vezetés számára. Azt a megjegyzését, hogy a múzeum nem tartozik a kritika illetékességi körébe, általában a gyakorlat, helyben pedig György Péter cáfolta, bár egy-két muzeológusi véleményt még érdekes lenne olvasni a témában. Marosi Ernő erős cezúrája ugyanis magát a nyilvánosságot érinti. Hiszen ha jobban körülnézünk, a világ múzeumigazgatói a kritikai nyilvánosság előtt élnek: a Stedelijk vezetője blogol, az angolok statementekben, a németek konferenciákon és könyvekben teszik világossá álláspontjukat. Itthon pedig még azt sem tudjuk pontosan, mire szolgál majd a Szépművészeti alatt épülő tér, vagy milyen koncepció mentén illeszkednek az összprogramba a Vasarely Múzeum kiállításai. Vagy éppen csak annyit tudunk meg, hogy a Nemzeti Galéria: működik. A „hogyanról” már nincs információ, a „hogyan tovább?” pedig most is homályban maradt. Ezért volt még a kritikánál is húsbavágóbb Marosi Ernő másik megjegyzése a Szépművészeti és a Nemzeti Galéria egyesítésének tárgyában, miszerint a harmincéves gyereket nem lehet visszatuszkolni az anyja hasába. A vita közben most az is kiderült, hogy a Baán László által felvetett egyesítés, ha az az ötletadó elképzeléseit tükrözi, tulajdonképpen feladatmegosztással és szorosabb együttműködéssel is megoldható: a Szépművészeti szintén vásárolhatna magyar műveket, a fontos, kontextusteremtő kiállításokat pedig akár közösen is létrehozhatnák.

A kritika szerepére, az együttműködésre és a gyerekvisszatuszkolásra vonatkozó kérdések tehát adottak, emellett még csupán a vita eredeti tárgyáról kellene beszélni, azaz: mi történt az elmúlt 27 évben a Nemzeti Galériában, és mi történjen a jövőben? Marosi Ernő egyik fundamentális megjegyzésében arra utalt, hogy – legalábbis a múzeumok szempontjából – megbolondult a világ. A művészettörténészekre és műkritikusokra váró, a mostani vita kérdéseiből kiinduló és kirajzolódó program – nevezzük Marosi-programnak – alapköve lehetne, hogy megpróbálunk úgy tenni, mintha normálisak lennénk. Normális helyzetben pedig minél több szakembernek kellene megírnia a Nemzeti Galéria negyedszázadának összefoglalóját; egyéni szempontok szerint, a nyilvánosság számára. Van, aki nyilván arra helyezi a hangsúlyt, hogy az intézmény megőrizte működőképességét, mások épp a „milyen áron?” kérdését feszegetik majd: Bereczky Lóránd huszonhét éve mindehhez már elegendő történeti távlatot nyújt. A mindezekből levonható tanulság – csakúgy, mint maga a Marosi-program – torkollhatna a jövőkép felvázolásába.

Ha mindezt megtettük, de esetleg a vitaest során különös módon csak dehonesztálóan emlegetett politika Bereczky Loránd mandátumát mégis meghosszabbítja, vagy a pályázatra nem akad jelentkező, ráérünk majd elgondolkodni a világ normalitásán.

 

Az AICA Magyar Tagozata szervezésében kerekasztal-beszélgetés
A Magyar Nemzeti Galéria öröksége címmel a
Ludwig Múzeum előadótermében

2009. február 27-én, pénteken 17h-kor.

A beszélgetés résztvevői:
Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója,
Bencsik Barna, a Ludwig Múzeum főigazgatója,
Bereczky Loránd, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója,
György Péter esztéta,
Marosi Ernő, az MTA Művészettörténeti Bizottság elnöke.

A beszélgetést Sasvári Edit és Horányi Attila vezeti.

 

© 2021 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány