Az utóbbi években aligha akadt a magyar képzőművészet területén olyan rendezvény, amelyet akkora várakozás előzött volna meg, mint a Magyar Nemzeti Galéria örökségét tárgyaló AICA-vitát. Sőt, valószínűleg olyan vita sem volt, amely után akkora várakozások maradtak volna, mint az „elefántok” mostani találkozóját követően: mintha a nézők legtöbbje lebiggyedő szájjal távozott volna, és mintha a résztvevőkbe is beszorult volna még valami, amit valahol máshol mindenképp ki kellene beszélni. Pedig a hely és az idő alkalmasnak tűnt a kibeszélésre: a két moderátor mellett a világon először ott ült sorban a mai magyar művészeti intézményrendszer öt kulcsfigurája, a legnagyobb múzeumok vezetői, a legnagyobb művészettörténész és a legnagyobb múzeumkritikus is. A felfokozott érdeklődésre az okot az utóbbi cikke szolgáltatta, amelyben a Vajda-kiállítás kapcsán az elmúlt negyedszázadban – Bereczky Loránd igazgatósága alatt – reménytelen helyzetbe kormányzott Nemzeti Galéria külső-belső állapotát és tevékenységét bírálta. A gyúanyag tehát adott volt, rövid, óvatos felvezetés után kezdődhetett a fórum.
Innentől azonban – mint egy jobb japán történetben – mindenki másként látta az eseményeket. Volt olyan néző, aki „szánalmas happeninget” emlegetett, mások „izgalmas párbajt” láttak, megint mások „a mai magyar helyzet hű tükréről” beszéltek. Ha csak a száraz híradást tartjuk szem előtt, még bármelyik igaz lehetne. Bereczky Loránd komótos felszólalásában azt ecsetelte, milyen út vezetett a Nemzeti Galéria megalapításához, és hogyan maradt működőképes az intézmény. Marosi Ernő éles hozzászólásában kiemelte, hogy a múzeum mint olyan, nem tartozik a kritika hatókörébe, a múzeum a tudományos kutatás helyszíne, a Szépművészeti Múzeum pedig jelenleg nem viselkedik múzeumként. Baán László ismét hangsúlyozta, hogy a színvonalasabb kiállítások érdekében egyesíteni kellene a korábban összetartozott intézményeket. György Péter a múzeumkritika létjogosultságát bizonyította, és külön felhívta a figyelmet a megkerülhetetlen urbanisztikai és kulturális kontextusra, Bencsik Barna pedig röviden szólt a Ludwig Múzeum speciális helyzetéről. A felek között nem maradtak el az éles, néhol szarkasztikus szóváltások, de igazi vita nem alakult ki; a nézők inkább a vállveregetős tréfákra emlékezhetnek majd.
Utólag valóban úgy tűnik, mintha a hangnem és a gesztusok mögött háttérbe szorultak volna az érvek és ellenérvek. Bereczky Loránd mások hozzászólásai közben kedélyesen vitapartnereihez hajol, és bólintást vagy mosolyt csal ki belőlük. György Péter előveszi gúnyos tekintetét, és mindvégig magán tartja. Marosi Ernő egy kurta gesztussal úgy hessenti el az időtúllépést regisztráló moderátort, akár egy kirúgott diákot. Baán László teátrális kézmozdulatai az őt célzó parázs megjegyzések nyomán egyre ritkásabbak lesznek; Bencsik Barna inkább a közönség felé fordítja a székét, neki most csak a puffer szerepe jutott. A hatvanas-hetvenes évek filmjelenetei úsznak be az emlékezetünkbe, a főbb szerepekben: Mádi Szabó Gábor, Haumann Péter és Ajtay Andor.
Hogy a rendezvény a filmes dezsavűn túl mégis legalább fenntartotta a várakozásokat, az szinte kizárólag az utóbbi, azaz Marosi professzor érdeme. Ő ugyanis, miközben saját, szigorúan tudományos, konzervatív álláspontját a túlzásokon is túlhegyezte, sorozatban olyan kérdéseket vetett fel, amelyek rövid-, de akár hosszú távon is vitatémát adhatnak, nemcsak a felső vezetés számára. Azt a megjegyzését, hogy a múzeum nem tartozik a kritika illetékességi körébe, általában a gyakorlat, helyben pedig György Péter cáfolta, bár egy-két muzeológusi véleményt még érdekes lenne olvasni a témában. Marosi Ernő erős cezúrája ugyanis magát a nyilvánosságot érinti. Hiszen ha jobban körülnézünk, a világ múzeumigazgatói a kritikai nyilvánosság előtt élnek: a Stedelijk vezetője blogol, az angolok statementekben, a németek konferenciákon és könyvekben teszik világossá álláspontjukat. Itthon pedig még azt sem tudjuk pontosan, mire szolgál majd a Szépművészeti alatt épülő tér, vagy milyen koncepció mentén illeszkednek az összprogramba a Vasarely Múzeum kiállításai. Vagy éppen csak annyit tudunk meg, hogy a Nemzeti Galéria: működik. A „hogyanról” már nincs információ, a „hogyan tovább?” pedig most is homályban maradt. Ezért volt még a kritikánál is húsbavágóbb Marosi Ernő másik megjegyzése a Szépművészeti és a Nemzeti Galéria egyesítésének tárgyában, miszerint a harmincéves gyereket nem lehet visszatuszkolni az anyja hasába. A vita közben most az is kiderült, hogy a Baán László által felvetett egyesítés, ha az az ötletadó elképzeléseit tükrözi, tulajdonképpen feladatmegosztással és szorosabb együttműködéssel is megoldható: a Szépművészeti szintén vásárolhatna magyar műveket, a fontos, kontextusteremtő kiállításokat pedig akár közösen is létrehozhatnák.
A kritika szerepére, az együttműködésre és a gyerekvisszatuszkolásra vonatkozó kérdések tehát adottak, emellett még csupán a vita eredeti tárgyáról kellene beszélni, azaz: mi történt az elmúlt 27 évben a Nemzeti Galériában, és mi történjen a jövőben? Marosi Ernő egyik fundamentális megjegyzésében arra utalt, hogy – legalábbis a múzeumok szempontjából – megbolondult a világ. A művészettörténészekre és műkritikusokra váró, a mostani vita kérdéseiből kiinduló és kirajzolódó program – nevezzük Marosi-programnak – alapköve lehetne, hogy megpróbálunk úgy tenni, mintha normálisak lennénk. Normális helyzetben pedig minél több szakembernek kellene megírnia a Nemzeti Galéria negyedszázadának összefoglalóját; egyéni szempontok szerint, a nyilvánosság számára. Van, aki nyilván arra helyezi a hangsúlyt, hogy az intézmény megőrizte működőképességét, mások épp a „milyen áron?” kérdését feszegetik majd: Bereczky Lóránd huszonhét éve mindehhez már elegendő történeti távlatot nyújt. A mindezekből levonható tanulság – csakúgy, mint maga a Marosi-program – torkollhatna a jövőkép felvázolásába.
Ha mindezt megtettük, de esetleg a vitaest során különös módon csak dehonesztálóan emlegetett politika Bereczky Loránd mandátumát mégis meghosszabbítja, vagy a pályázatra nem akad jelentkező, ráérünk majd elgondolkodni a világ normalitásán.
Az AICA Magyar Tagozata szervezésében kerekasztal-beszélgetés
A Magyar Nemzeti Galéria öröksége címmel a
Ludwig Múzeum előadótermében
2009. február 27-én, pénteken 17h-kor.
A beszélgetés résztvevői:
Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója,
Bencsik Barna, a Ludwig Múzeum főigazgatója,
Bereczky Loránd, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója,
György Péter esztéta,
Marosi Ernő, az MTA Művészettörténeti Bizottság elnöke.
A beszélgetést Sasvári Edit és Horányi Attila vezeti.
Már az is érdekes, miért vártuk ezt a vitát ennyire – nekem az volt az érzésem, hogy nagyon hiányoznak az ehhez hasonló, kultúrpolitikai jellegű megbeszélések.
Éppen ezért azt gondolom, hogy nem szabad sem ezt a vitát, programot sem feledni hagyni, sőt, ha lehet, sok hasonló, zárt kérdést fel kellene nyitni.
Persze kicsit úgy éreztem magam, mintha arról beszéltek volna, hogy a király mezetelen, miközben a teremben senki sem visel ruhát.
De pont itt, mármint a tranzitblogon adódhat lehetőség egy párbeszédsorozat kialakulására, amiben sok mindent ki tudunk beszélni. Rajta.
Én ennél egy kicsit borúsabb hangnemet ütnék meg. Abból, ami az AICA-gyűlésen történt (vagy nem történt) én egy kevésbé derűs forgatókönyvet is el tudok képzelni, nevezetesen: az MNG-ben elemi szinten nem fog változni semmi. Úgy vélem, hogy a vezető muzeológusok körében inkább a Marosi-program örvend népszerűségnek, elfeledve azt, hogy a public art museum koncepciója nem XXI. századi förtelmes kitalálmány, hanem XIX. század közepi (megj: például a londoni National Gallery-t Sir Robert Peel indítványára többek közt azért vitték át az addig London bandáinak felvonulási terepeként emlegetett Trafalgar Squar-re, hogy a szegényebb rétegek számára könnyebben elérhető legyen a közgyűjtemény, és ezzel szanálják a szegénynegyedet). Ismerek olyan művészettörténész-muzeológust (és nem is oly öreg), aki azon a véleményen van, hogy a múzeumokat hetente maximum kétszer kéne kinyitni, a többi napon pedig a művészettörténészeknek átadni, hogy a közönségtől mit sem zavartatva gyönyörködhessenek a képekben, és kutathassák azokat. De olyan beszélgetésbe is belekeveredtem már, hogy egy friss diplomás művészettörténész azt mondta, hogy ő legszívesebben leakasztaná a képeket a falról, és hazavinné őket, mert “a csürhe nem érdemi meg őket”. Belátom, ezek radikális nézetek, és még a látszatát is el akarom kerülni annak, hogy az egész muzeológus-szakmára általánosítsam. Minden tiszteletem Marosi tanár úrnak, de téved, ha azt hiszi, hogy a múzeum elsősorban kutatóintézet. Ezzel (és korábbi publikációjával az Árgusban) lényegében azt állítja, hogy a múzeumnak az örző-konzerváló funkción kívül, és a kutatási keret megadásán kívül semmi egyéb funkciója nincsen. Megjegyzem, a múzeum – ahogy érdekes módon egyébként említett dolgozatában ő is példázza – soha sem egy merev, előre meghatározott intézmény volt, hanem feladatai folyamatosan változtak-bővültek. A XXI. században olyanokkal bővültek, amiket lehet nem elfogadni, de minden egyes elodázott nappal a múzeum maradék presztízsének eresztékeit ekézi ki Magyarországon ez a fajta konzervativizmus.
Hát, szerintem a múzeum már képek őrzésére sem szolgál, mert a képek a szép kis taschen albumokban vannak, és az a tér, amit mi múzeumnak hívunk csak járulékosan szól bele a képek történetébe.
Ettől függetlenül a konzervatív hozzáállás tényleg értelmetlen, legfeljebb arra jó, hogy még több potenciális érdeklődőt elijesszen ettől a területtől.
Szerintem elég világos volt, hogy M.E. a műkritika illetékességéről beszélt, nem pedig a kritikai nyilvánosságéról általában. Mint ahogy az is, hogy illetékesség alatt nem a megszólalás, a véleményalkotás jogát, hanem a normatív érvényű ítéletre emelt igény megalapozottságát értette – és éppen ilyen igénnyel lépett fel Horányi Attila, amikor (mielőtt bárki szót kapott volna) mintegy tényként közölte, hogy a múzeumigazgatók közül ki képviseli a progressziót, valamint ilyen igénnyel lépett fel György Péter, még ha (végtelen cinizmussal) magánvéleményként jellemezte is az általa írottakat és mondottakat.
Abban sem vagyok biztos, hogy M.E. valóban azt hinné, “hogy a múzeum elsősorban kutatóintézet”, illetve “hogy a múzeumnak az őrző-konzerváló funkción kívül, és a kutatási keret megadásán kívül semmi egyéb funkciója” ne lenne. Másfelől Marosi maga is öngólt rúg, amikor az álláspontját konzervativizmussá stilizálja – ugyanis nem az. Nincsen semmi konzervatív abban, amilyen arányban a Nemzeti Galéria egyfelől marketingre, másfelől restaurálásokra, illetve különböző módokon általában véve állagmegóvásra költ. Amik “konzervatívak”, azok a MNG költségvetési keretszámai.
A válaszút, amelyet a SzM és a MNG jelenlegi menedzsmentje (az utóbbi esetben távolról sem ideáltipikusan, de mégiscsak) megjelenít, nézetem szerint (és gyanítom, hogy a művészettörténészek túlnyomó része, különös tekintettel a SzM dolgozóira, ezzel értene egyet) egészen másról szól: arról, hogy a bérek kifizetése után megmaradó durván két forintot mire költsük, a múzeumok számos, mindenki által elismerten fontos funkciója közül melyek azok, amelyeket semmiképpen nem szabad elhanyagolni, bármennyire szorosra kell húzni a nadrágszíjat. Nos, a Régi Magyar Osztály gyakorlatilag összes raktári műtárgya klimatizált helyiségekben van, ezzel szemben a Régi Képtárnak egyáltalán nincs klimatizált raktára. A raktárként funkcionáló Román Csarnokot nyilatkozatai szerint Baán László helyre akarja állíttatni, de arról nincs hír, hogy hova kerülnek a műtárgyak – a nagy sajtóérdeklődéssel övezett föld alatti bővítésben a hírek szerint egyetlen négyzetcentiméter raktárhelyiség sem kapott helyet. Arról is számos pletykát gyűjthetnek össze az erős idegzetűek, hogyan reagál a főigazgató úr, amikor művészettörténész beosztottjai figyelmeztetik a múzeum műtárgyállományának szinte napról napra, látványosan romló állapotára. A múzeumokban elsősorban azért fontos érdemi kutatómunkát végezni, hogy ébren maradjanak azok a kompetenciák, amelyek a műtárgyak fennmaradását ha nem is garantálják, de legalább lehetővé teszik. A szakértelem ugyanis a közhiedelemmel ellentétben nem csak egy bolsevista trükk.
@fuchspeter: Kedves fuchspeter! Nagyjából egy időben írtuk a hozzászólásainkat. Két kérdésem van:
1. Mit tetszik gondolni, a képek hogyan kerülnek bele a “szép kis Taschen albumokba”?
2. Ha azt gondolja, amit írt, miért foglalkoztatják a múzeumok?
@Endrődi Gábor:
Kedves Gábor,
A “Marosi-féle program” létjogosultsága a XXI. században is elvitathatatlan, ettől függetlenül vakság azt gondolni, hogy itt ki is merült a múzeum intézményi feladata. Mi értelme lenne egy olyan közintézménynek, amiben muzeológusok rendeznek egymásnak időszaki kiállítást, vagy éppenséggel muzeológusok úgy rendezik az állandót, hogy annak koncepcióját rajtuk kívül nem sokan értik? Ha kipukkasztjuk György Péter szövegének szénmonoxiddal töltött lufijait, akkor világosan ki kell, hogy derüljön, mit szeretne: egy olyan MNG-t, amely nem önmagáért van, és nem a Mátyásból, meg a Munkácsyból, meg Bereczky Lóránd kedvencéből, a Kornissból akar megélni, hanem rendbeszedett arculattal kommunikál, és fontos neki, hogy a gyűjteményét látogassák is. Röviden: közönségbarát legyen.
Jelen pillanatban, ha belépünk az MNG-be, olyan érzésünk támad, mintha átléptünk volna egy időkapun. És ez csak a hangulat, a szolgáltatásról nem is beszéltünk.
– 1 pénztár van, a pénztáros nem tud idegen nyelveket. Hétvégi sorban állás alatt kényelmesen jut idő elolvasni a Középkor művészete két kötetét, a sor vége pedig eltorlaszolja a bejáratot.
– Az információs pultnál soha semmire nem tudnak válaszolni.
– Az állandó kiállítás délután 4-kor bezár, előtte öt perccel fegyveres őrök lényegében kitoloncolnak a termekből. A 4 órás zárással pedig van egy borzasztó bibi: az emberek többnyire 5ig dolgoznak.
– Az állandó kiállítás a kupolatérhez közeledve egyre elhanyagoltabb, a XX.- század siralmasan igénytelen, információ nulla, a koncepció titok, iránya nincsen, a rendezés mostoha, a világítás csapnivaló.
– A könyvesbolt nem csak, hogy totálisan rossz helyen van, hanem kínálata szegényes, hangulata romboló, az eladók nem kedvesek, idegen nyelveket nem beszélnek.
Ugye mindezt nem fogjuk pénzhiányra?
Ezek egyszerű kérdések ahhoz képest, hogy a Magyar Nemzeti Galéria hogy (vagy hogy nem) kommunikálja magát, hogy gyűjteményével mit is akar kezdeni, hogy képes-e megfogalmazni bármilyen üzenetet, hogy munkatársai összességében alkalmasak-e a XXI. század muzeológiai kihívásainak megfelelni. Mindössze ennyi maradt ki az AICA-gyűlésen, és azt már el is engedem a fülem mellett, hogy Bereczky Lóránd szellemes akart lenni, amikor a nagy érdeklődés miértjére a vérszagot gondolta hívószónak.
Üdv,
gop
@gabe-o-pagan:
Köszönöm a választ. Sok dologban egyetértek. Éppen az időszaki kiállítások közönségbarátságának a kérdését mindazonáltal bonyolultabbnak látom. Nem tudok ugyanis hirtelen olyan esetet említeni az elmúlt év budapesti kiállításai közül, ahol a látványos közönségsiker és egy tartalmas, egyúttal közérthető koncepció kéz a kézben járt volna. Az egyik legriasztóbb példát éppen a leglátogatottabb kiállítás nyújtotta: a Van Gogh marketingje teljesen elbeszélt a kiállítás koncepciója mellett; miközben a nagyközönség csúcsműveket várt, sőt vélt látni, addig a kiállítás voltaképpeni, revelatív tanulsága éppen az volt, hogy ez az ember mennyi rossz képet festett. Ebben az esetben közönségbaráttá a kiállítást egyedül a marketing tette (na meg az időzítés: ma már ha feleannyian néznék meg ugyanazt), viszont amit ennek köszönhetően megvalósított, az a Verbildung mintapéldája.
A MNG szakadtságáról szóló listát másfelől csakugyan hosszan lehetne folytatni. Valóban sok olyan dolgon lehetne változtatni, vagy lehetett volna a bekövetkeztét elkerülni puszta odafigyeléssel is, ami nem pénzkérdés. És valóban elgondolkoztató, hogy ezek a dolgok miért nem változnak, miközben az ott dolgozók is nap mint nap bosszankodnak miattuk (bosszankodtam én is, amikor ott dolgoztam). Ha valaki bármilyen célhoz ilyen jellegű nyersanyagot keres a MNG-ban (vagy akár másutt), akkor bőséggel fog találni.
A kérdés, ahogy én érzékelem, elsősorban az, hogy ki milyen célból folytatja ezt az anyaggyűjtést. György Péter cikkén ugyanis tanítani lehetne a performatív beszédaktusok elméletét; hogy a MNG sutaságainak felemlegetését összekötötte azzal, amit ő muzeológiai progressziónak gondol, mindezt akkor vonatkoztatva Bereczky Lóránd személyére, amikor ő az utolsó hivatali hónapjait tölti – ez kellett ahhoz, hogy az AICA-beszélgetésnek rögzített szereposztással és a címben kifejezettnél sokkal konkrétabb kérdésfeltevéssel induljanak neki a felek: legyen-e önálló Nemzeti Galéria vagy sem. Széles körben elterjedt vélemény (én is osztom), hogy a diskurzus ilyetén alakulása jól megfelel az ÉS-beli cikk szándékainak, és hogy az (számos szakszerűtlenségével, szándékos csúsztatásával, egyúttal számos igazságával együtt) nem más, mint Baán László ambícióinak teoretikus szublimációja.
Ebben a kontextusban a közönségbarátság is egészen mást jelent, mint azokat az úgymond apró figyelmességeket, amelyek kellemesebbé teszik a látogatónak az ott tartózkodást. A vita a múzeum alapfunkcióinak a fontossági sorrendjéről szólt – a pénztárosok nyelvtudásáról a kerekasztalnál már senki nem beszélt, a kérdés az volt, hogy a múzeumnak blikkfangos kiállítások importálására (hovatovább plázaszerű nyúlványok növesztésére) vagy saját gyűjteményeinek megőrzésére kell-e elsődlegesen koncentrálnia. Ez már nagyon is pénzkérdés, a jelenlegi finanszírozási feltételek mellett az is-is válasz nem kivitelezhető. És ha valaki ebben a helyzetben az “eredetiség kultuszáról” mint afféle idejétmúlt 19. századi ábrándról beszél, akkor a hideg futkos az ember hátán.
Vitathatatlan, hogy a MNG-ban komoly változásokra érett meg az idő. De ha az erről folytatott eszmecserék során egyrészt netán elhinnénk, hogy a progresszív múzeum olyan, amilyennek Gy.P. képzeli, és hogy ehhez képest a maradiság az egyetlen alternatíva, másrészt a Szépművészeti Múzeum mostani kurzusában az így értelmezett progresszió megvalósulását fogadjuk el, akkor ezek a változások olyan irányt vehetnek, amely a mostaninál is nehezebb helyzetbe sodorhatja a Nemzeti Galériát.
@Endrődi Gábor:
Én is köszönöm a választ. Én nem az időszaki kiállításokról beszéltem, hanem a gyűjteményről és a Nemzeti Galériáról. Elgondolkodtatónak tartom például azt – ha már a pénz szóba került -, hogy a legjelentősebb magyar képzőművészeti gyűjteménynek csak egyetlenegy piaci támogatója van, nevezetesen egy telekomcég, a Pannon. Kérdezem, – mivel Ön ott dolgozott -, hogy folytatott-e az MNG valamilyen tudatos fund raising tevékenységet? Ha folytatott, de nem jött szponzor, akkor az minek volt köszönhető? Ha nem folytatott, akkor miért nem, mi volt az érv? Ez a kérdés engem speciel nagyon izgat.
Kedves gabe-o-pagen!
A MNG folytat fundraising tevékenységet. Csak néhány példa:
2005 Fujiyama kiállítás támogatói: Suzuki, Toshiba, Sony, Clarion, Sanyo, MKB Bank
2006 Magyar Vadak kiállítás támogatói: CIB Bank, Europlakát, Artiqum, Sony, Aedium
2007 Vaszary kiállítás támogatói: CIB Bank, Europlakát
2008 Mátyás király öröksége: CIB Bank
2008 Vajda kiállítás: Concorde Zrt
2009 Művészház (március 26-án nyílik): CIB Bank
(A kiállítások médiatámogatói: Sanoma, Ringier, Axel-Springer, Europlakát-Avenír)
@ahajnal: Köszönöm Ágnes a válaszát:)
Régen hallottam ennyi féligazságot értelmes emberektől, mint ezen a kerekasztal beszélgetésen, és főként ennyi indulatot, ami persze némileg magyarázza a féligazságokat. Ugyanúgy badarság akadémikus professzorunk részéről – és ezt nyilvánvalóan ő is tudja -, hogy a SZM-ban nem folyik kutatómunka, és egyáltaán ne volnának tudományosan előkészített kiállításai, mint ahogy az is nyilvánvaló illúzió, hogy a két mamutintézmény fizikai összeolvasztására bármiféle esély lehetne. Ez alkalomból, láthatóan, a két múzeumi modell hibáinak a kiélezése került napirendre, a megfelelő túlzásokkal. Az egyik kiemelt múzeumunkban pár éve megtörtént egyfajta látványos váltás – meglehetősen megosztott megítéléssel -, és most a másikkal szemben is felmerült egy hasonló reform szükségessége. Önmagában ez még szélesebb konszenzussal is találkozhatna, de ennek a mikéntje még meglehetősen tisztázatlan, illetve egy feltételezett verziótól való rettegés korbácsolja az indulatokat. Arról beszélni, hogy milyen egy jó múzeum, csak azután lehet, ha képesek leszünk indulatok és torz beidegződések nélkül megismerni és értékelni a meglévőket. Akkor majd esély nyílik arra is, hogy egyszer generálisan át lehessen gondolni a magyar múzeumügy alakulását, amely kialakulásától meglehetősen sajátos pályán haladt. Főleg a mai nemzetközi képet tekitve. Ugyanis nemcsak az a kuriózum, hogy a teljes hazai művészet önálló épületben és minden nemzetközi kontextusból kiszakítva látható, és így ennek természetesen megvannak a maga igen súlyos hátrányai. (Ennek a sajátos itáliai helyzet nem mond ellent, mivel a olasz léleknek CSAK az olasz művészet jelenti a művészetet.) Az legalább akkora kuriózum, hogy egy múzeum egy fedél alatt gyűjti az egytemes művészet teljes történetét, a kezdetektől napjainkig. Bizonyára nem véletlen, hogy sehol máshol nincs erre példa. Az egyetlen kivétel a Metropoltan, amelynek utólagos kortárs (inkább csak amerikai) kiegészítése egy csőd. A SZM is mára messze kinőtte magát, a raktáraiban őrzött anyagot tekintve legalább kétszer annyi bemutatásra érdemes művel rendelkezik, mint amekkora a kiállítótere. Tisztázni kellene tehát, hogy az MNG-re vonatkozó mostani változtatási ötletek fizikai átcsoportosítást is jelentenének-e, vagy csupán a menedzsmentet érinti. Az előbbi, természetesen pusztán illúzió. Az utóbbi már olyan kérdés, amire jó konkrétabb elképzeléseket megismerni.