Két férfi, egy eset. A Nemzeti Galéria jövőjéről

Egy évvel és egy nappal azután, hogy az ÉS-ben megjelent György Péter vihart kavaró cikke (A fájdalmas közöny – Vajda Lajos története) a továbbélő Kádár-korszakot megtestesítő Nemzeti Galériáról, csendben véget ért Bereczky Loránd csaknem huszonhét éves igazgatósága. Másnap, február 1-én, szintén minden nagyobb körítést mellőzve Csák Ferenc lépett az örökébe. A csend sok mindent jelenthet. Jelentheti a kultúra és a képzőművészet iránti érdeklődés hiányát, rámutathat a Nemzeti Galéria jelenlegi periferikus helyzetére, de szólhat az egy évre elnyújtott váltás végtelenségének vagy annak, hogy a politikusból lett igazgatók története már egyszerűen unalmas. Két-három interjú, néhány élesebb kérdésre érkezett sablonválasz, és minden mehet tovább a maga út-ján.


Illetve úgy biztosan nem mehet, tudja ezt nyilván Csák Ferenc is, legfeljebb még nem mondja. Azt mondja helyette – egyelőre erősen szocialista politikus hangon –, hogy lesz őszre intézményfejlesztési terv, hogy a nemzetközi színtéren erősíteni kell a pozíciókat, itthon pedig az együttműködést, meg kell szólítani a szélesebb társadalmi rétegeket, mert a Galéria legyen látogatóbarát, de ugyanakkor erős és tudományos bástya. Ezen felül mindenképpen szert kell tenni támogatókra, mert az állam egymagában nem áll. Tekintsünk most el az elhangzottak részletes elemzésétől, döntse el az utókor, hogy szerencsés volt-e a szakmai múlttal kapcsolatban a szakmai gyakorlatot emlegetni, vagy hogy milyen szerepe lehetett a 2010-es években a Centre Pompidou-nak vagy a sanghaji múzeumoknak a Galéria felemelkedésében. Maradjunk inkább a szövegek mögött rejlő irgalmatlan méretű problématömegnél.


Csák Ferenc és Dévényi István művészettörténészek, kurátorok, Baráth Etele miniszter, a tolmács, Körmendi Anna és Csák Máté gyűjteménytulajdonosok, valamint Hajnal Mihály festőművész | körmendigaléria.hu

Csák Ferenc ugyanis nem „egyemberes” feladatra vállalkozott; a György Péter által egy éve felhozott példák, többek között a büfé, a világítás, a katalógus, leginkább csak a jéghegy – és az intézményfejlesztés – szemünk előtt magasodó csúcsára vonatkoztak. Már az intézmény belső terének elodázhatatlan átalakítása sem áll önmagában; hasonlóan a nemzetközi kontextusba helyezés problémájához vagy a szponzorgyűjtéshez, ezen a területen is megkerülhetetlen a Szépművészeti Múzeum – jelenleg a Galériáénál sokszorosan erősebb – pozíciója. Itt nemcsak a Baán László által szorgalmazott egyesítés kérdése kerülhet rövidesen napirendre, de akár maga a palotabéli „nagyértékű ingatlan” funkcióváltása is. A Tarlós István által megpendített „múzeumi negyed” gondolata vagy az 1998-2002 közti kormány Várra vonatkozó ötleteinek emléke mindenesetre könnyen felülírhatja az intézményfejlesztés belső (és szintén megspórolhatatlan) terveit: a Munkásmozgalmi Múzeum tereinek és funkciójának kitalálását és a „reprezentatív modernizmus” szemléletének átírását.

A nagyívű nemzetközi helyezkedés megteremtésének könnyebb útja szintén a Szépművészetivel folytatott szoros együttműködésen keresztül vezethet – a nehezebb pedig a saját gyűjtemény újszerű tematizálásán és kontextualizálásán. A gyűjteményezést tekintve a közeljövőben ugyancsak a Szépművészeti jelenthet kihívást – nem csupán a már bejelentett modern/kortárs irányba tolódó gyűjtőkör, de a magángyűjtemények megszólítása miatt is. A magángyűjtők és a múzeumok kapcsolata néhány éven belül a legfontosabb problémák egyike lesz (ha már most is nem az), ebből a szempontból különösen komplikált Csák Ferenc pozíciója. Egyrészt mint a Körmendi-Csák gyűjtemény fia kell hogy megtalálja a hangot másokkal, másrészt a látszatát is mindenáron el kell kerülnie annak, hogy esetleg a családjának kedvez. A Magyar Nemzeti Galéria legfontosabb és maradandó erénye ugyanis a szakmai függetlensége, s ha ezt elveszti, szinte semmije sem marad.

A látogatóbarát múzeum versus tudományos kutatóhely problémáját tekintve jelenleg szintén a Szépművészeti áll a középpontban – a Magyar Szemlében megjelent művészettörténészi jövőkép egyik olvasata nyilván a „Baán László mondjon le”. Ebben a kérdésben – mármint az elsőben – úgy tűnik, hamarosan állást kell foglalnia Csák Ferencnek is, s bár az egyetlen járható út a gyakorlatban nyilvánvalóan az arany közép (a versus helyett az és), de ha ezt kommunikálja, akkor itt népszerűséget, ott szakmai (politikai) támogatókat veszíthet. Vagy esetleg vice versa.

Az állásfoglalást először mondjuk két év múlva olvashatjuk le a megújult kiállítási programról, a szintén elengedhetetlenül átrendezett állandó kiállításokról, illetve a kivétel nélkül mindenki által elkorhadtnak tartott belső struktúra átalakításáról, amelyben a Szépművészetivel ellentétben a tehetséges középgenerációs kutatók semmiképpen nem kerülhetnek perifériára. Két év múlva egy építészetében, designjában, kiállításpolitikájában, gyűjteményezésében, szervezetében, szemléletében megújuló vagy megújult kulcsintézmény képének vagy legalább a perspektívájának kellene kirajzolódnia – ha két (négy) hónap múlva nem lesz nevetséges minden felsorolt tétel. Mindezt pedig úgy kell elérnie Csák Ferencnek, hogy Répássy Róbert egy interjúban (ATV, Egyenes beszéd, 2010. január 7.) kijelentette, ha a Galéria főigazgatója nem tud beilleszkedni a szaktárca terveibe, akkor majd lecserélik.

A legkevesebb, hogy ez kétemberes.
 

  • iparterves

    Mélyivel most egyet kell értenem, ami az MNG jövőjének kérdésességét illeti.
    A “nagy értékű ingatlan” sorsa lehetaz is, hogy beköltözik a Miniszterelnökség.
    A Műcsarnok ekkor beszorulhat az Ernst-be, s az MNG kerülhet a helyére.

  • kishawa

    most akkor mi ez a ketemberesseg? ki a masik? Baan Laszlo? Legalabb valami vastag konspiracios elmeletet, kerem! Ez olyan ujsagiros.

  • Mélyi

    @kishawa: A katonaságnál létezett ez a meghatározás, például a nagy lőszeres láda, az kétemberes volt. Tehát a kifejezés teljesen konkrétan a feladat súlyára utal…

  • http://kricsfalusi.blogspot.com/ Kricsfalusi
  • kishawa

    @Mélyi: aha. Az is volt a katonasagnal, hogy ket ferfi, egy eset? (nehogy elmagyarazd, hogy az meg egy nszk filmsorozat volt…)

  • iparterves

    @kishawa: De, el fogja magyarázni.Mélyi ilyen magyarázós tipus.

  • http://akvarell.blog.hu creo

    Jó téma ez. Szomorú az MNG állapota. Mint egy állatorvosi ló. Egy korszerű múzeum egy rátermett vezetővel, olyan aki szakmailag hiteles. Egyben megszállott is, aki a magyar festészet elmaradt bemutatását a világnak, életcélnak tekinti. Én Kieselbach Tamást tartom az egyetlen alkalmas embernek a feladathoz.

  • iparterves

    @creo: Ne vicceljen már!
    A magyar művészet mint olyan bemutatása nem lehet.
    Ja, és alig érdekel valakit.
    Tapasztalatból mondom ( nem vagyok művészettörténész, nem ).
    Nem vagyunk a kortárs művészet nagy térképén. Illetve: ott vagyunk, ahol tényleg vagyunk, a félperiférián.

  • http://akvarell.blog.hu creo

    @iparterves: Nem vicceltem, ez a véleményem. Egy szép, korszerű MNG, egy jó vezetéssel. Nekem ez sokat jelentene.
    Még akkor is így gondolnám, ha nem lenne mit bele tenni. De van mit, nem kell aggódni. Amúgy, a mai világban a legfontosabb úgy is a tálalás. A magyar kortárs művészet állandóra, ne az MNG-ben legyen.

  • iparterves

    @creo: Rendben. Akkor mi lenne az MNG profilja? Reneszánsztól 1945-ig mutatná be a magyar szépművészeteket ? Így gondolja?

  • http://akvarell.blog.hu creo

    @iparterves: Ne vicceljen már!
    Fontos, hogy értékeljük, becsüljük, szeressük azt amink van, a 19-20 századi magyar festészet, szobrászat megérdemel egy galériát.

  • http://akvarell.blog.hu creo

    Ha szép, korszerű a tálalás, fogja érdekelni a világot. Már rég kellene üzemeltetni egy galériát Londonban, ami magyar csúcsműveket állít ki évről-évre. Egyszer még a Tefafra is beférnének a magyar képek. Kell egy kis kultúrdiplomácia. Ja, hogy az nincs. Nem tanítani kell, hanem csinálni.

  • iparterves

    @creo: De hát mi is van nekünk? És amink van, az úgy van jól megmutatva, ahogyan kell? Biztos, hogy nem.
    Ládd, Ön is rögvest a következő bejegyzésében külföldi megmutatásra tesz javaslatot.
    Érdekes a “csúcsművek” kifejezés. Ez a kortárs alkotásokra vonatkozik vagy a klasszikus és modern munkákra? Mert nem mindegy.
    Ha a galéria ráadásul üzleti, vagyis az eladásokból és szolgáltatásaiból kell, hogy megéljen, akkor az nem valószínű, hogy állami pénzből fenntartható.
    Ön is bizonyára emlékszik arra, hogy az MNG megpróbálkozott egyszer-egyszer azzal, hogy kilépjen a műtárgypiacra: például számozott nyomatokat készíttetett és árulta. Az eredmény? Kérdezze meg nyugodtan, hányat tudtak értékesíteni. Nálam, másodkézből származóan, vannak ilyen nyomatok. Emlékeztetőül.
    Szóval, azt hiszem, keveri a dolgokat, s nem az MNG-re gondolt akkor, amikor az ilyen típusú bemutatásra tett javaslatot.
    Szerintem először azt kellene tisztázni, mi az MNG feladata, funkciója, gyűjtési köre s bemutatási kötelezettsége ( ha van ilyen ).
    Ha ezt önmaga vagy a fenntartója tisztázta, akkor lehet a megfelelő módon eljárni, s kialakítani egy olyan MNG-t, amely e követelményeknek és a mai múzeumi igényeknek ( kutatási és prezentálásiaknak egyaránt ) megfeleljen.
    Ettől azonban még messze vagyunk.

  • iparterves

    Ha szabad. most az analógiás ( vagyis premodern ) gondolkodási modellt alkalmazva ismét az MNG, a Szépművészeti Múzeum és a Műcsarnok ügyéről néhány szót.
    Ha az új kormányzat a nagyobb egységeket részesíti előnyben az új közigazgatási modelljében, akkor nem vethető el annak a gondolata sem, hogy ugyanez a központosító-összevonó jellegű intézményi struktúra kialakulhat a múzeumok jóideje változatlan világában is.
    Az MNG, az SZM és az Mcs esetleges egy fedél alatt történő egyesítése ugyanis – ahogy mondani szokták – jelentős szinergia hatásokkal járna, s nyilvánvalóan létszámmegtakarítással is. Például három igazgató helyett egy lenne, a gyűjteményi osztályok egy része is összeolvadhat ( grafikai-festészeti, restaurátori ), s egy olyan egységes vizuális bemutatótér alakulhatna ki, amelyben az őskortól kezdve a legújabb művészeti kisérletekig minden – ha nem is egy helyen, de – együtt látható.
    Adott esetben még arra is gondolni lehet, hogy ezen az új múzeumi kereten belül kialakulhatna egy kortárs művészeti gyűjtemény is, mondjuk éppen a Műcsarnok alapjain.
    Ahogy a bécsi Kunsthistorische beengedi a falai közé a kortárs művészetet ( lásd: Ébli Gábor beszámolóját a Holmiban ), úgy megteheti ezt a Szépművészeti is.
    A magángyűjteményekkel való koordináció pedig – s a harc a minél jobb adományozási lehetőségekért – szintén egyszerűbbé válna.
    Persze, lehet, hogy nem ilyen alapokon, hanem szimplán HR megfontolások miatt dől majd el egy összevonás, de az, hogy jó dolog lehet-e, ettől függetlenül: elválik.

  • 16:15

    @creo: ezt a nyalást!

  • iparterves

    Tud valaki már arról valamit, mi lesz a nagy kiállítási intézményekkel?
    A Műcsarnok esetében az igazgató jogviszonya december 31-ig tart, a Felügyelő Bizottság két tagjának pedig május 31-én megszűnt a megbizatása.

    Összevonják-e őket vajon, mint a minisztériumok esetében történt, s lesz egy kiállításrendezési osztály, egy titkárság, egy közönségszervezés, egy internetes megjelenés.

  • iparterves

    Felbátorodva Süvecz Emese üzenetén, elmentem az AJKA ( amiképpen Mélyi mondta ) nyílt beszélgetésére. Első benyomásom az volt, hogy rengeteg nő foglalta el a helyét az Előadóteremben, köztük sok harminc alatti ( tanítványok? ), s férfi-ember kis számban volt hozzájuk képest.
    Elnőiesedik a szakma?
    Néhány “nagyágyú” is megjelent: Körösényi DLA egyetemi tanár úr, György Péter, Rényi András intézetvezető úr, Dévényi István ( mint beosztott? ) és P. Szűcs Julianna is. Hajdú istván, Sinkovits Pétert nem láttam. Lehet, hogy rossz a szemem, de ők nem tűntek fel. Vajon miért?
    Magam csak azért mentem el, mert a program szerint szó esett volna a műgyűjtés, a műgyűjtemények és a múzeumok sokszálú kapcsolatáról. Akárhogy is figyeltem. nem esett.
    Illetve: esett, a következőképpen.
    A műgyűjtő az az állatfajta, amely felhalmoz műkincseket a pénzhiánytól szenvedő közgyűjtemények helyett, amelyek ezt tudván álnak hosszú, méla lesben és várják, mikor is hal már meg a gyűjtő, aki úgyis a számukra adja majd át az összehordott anyagát. Így, ebből az egy szempontból számolnak a gyüjtőkkel.
    Ez üzenem Szabolcsinak és Lowasnak is. Nem érdemes a gyüjtőkkel törődni, csak tévút az. Közvetlenül a múzeumnak tessék adományozni. Az MNG intelligensen megszólaló, de összhatásában egy hetvenes évekbeli művészeti bürokratának tetszó főigazgatója is folyamatosan erre célzott.
    Csák úr fontolva haladó, a szakmát ( “Tudományos Tanács és neves szakemberek'” ) a döntéselőkészítésbe bevonó koncepciója fontos és gyümölcsöző lehet, ha – mint ígérte – átrendezik a XIX-XX. századi állandó kiállításukat.
    A Sasvári Edit ( remélem, jól jegyeztem meg az őzike hangú hölgy, a FK igazgató-helyettese nevét ) által a kánon ügyében feltett kérdésre érkezett válaszában tért ki Csák erre. S végig nagyon diplomatikus volt. Azt azért nem tudom, hogy megőrzi ezt a helyet, ahol most ül.
    Baán volt a három főig. közül a legdinamikusabb. Az ő egyértelmű célja az, hogy az intézményét európai rangra emelje és ehhez olyan kortárs gyűjteményeket akar beszerezni – mert a terve az, hogy ebbe az irányba fejleszti a múzeumát -, amelyek méltán reprezentálják a jerlen kor művészetét. Állítása szerint tárgyalásban van egy nagyobb külföldi letét ügyében, de – józanul – úgy gondolja, egyelőre nem sok esélye van annak, hogy adományként is eljusson ide valami komolyabb kortárs kollekció.
    Én drukkolok neki, s jó lenne, ha a kortársakat gyűjtők a hazai érdekeltség mellett/mellé a külföldi munkákat is begyűjtenék. T. Kortárs gyűjtők! Segítsetek Baán-on. Virágoztassátok fel a Szépművészeti Múzeumot. Bár azt tudomásul kell vennetek, hogy nem kaptok különtermeket, de elképzelhető – ez sem biztos, de lehetőség -, hogy gyűjteményetek kiállításra kerül.
    Bencsik volt az, aki a legnagyobb belső tűzzel adta elő mondanivalóját. A legtöbb grammatikai gonddal is neki kellett szövegmondása közben megküzdeni, nem mindig sikerült.
    A Ludwig, szerinte, abba az irányba indult el, amelyet az alapító kívánt. a modern/kortárs művészeti múzeum alakulása felé. Felsorolta eredményeit, amelyek számosak, de magam, sajnos, nem nagyon tudok azonosulni a jó elgondolások nem jó megvalósításával. ( lásd: Tóth kiállítás )

  • iparterves

    Másutt így csinálják a múzeumbővítést:

    Sonntag, 13. Juni 2010, 16:13:37 Uhr, NZZ Online
    Nachrichten ›Zürich
    13. Juni 2010, 16:03, NZZ Online
    Ja zur Erweiterung des Landesmuseums
    Stadtzürcher Stimmbürger genehmigen Beitrag von 10 Millionen Franken
    Die Stadtzürcher Stimmbürger sagen Ja zur Erweiterung des Landesmuseums. (Bild: Visualisierung pd)
    Die Stimmberechtigten der Stadt Zürich bejahen mit 54,2 Prozent eine Erweiterung des Landesmuseums. Die Stimmbeteiligung lag bei 32,2 Prozent.

    ak./srs./(sda) Der geplante Erweiterungsbau des Landesmuseum in Zürich ist einen wichtigen Schritt weiter: Die Stadtzürcher Stimmberechtigten sagten mit 54,2 Prozent Ja zum städtischen Beitrag von 10 Millionen Franken. Die Stimmbeteiligung lag bei 32,2 Prozent.
    Damit ist aber erst eine Hürde genommen. Als nächstes steht wohl eine kantonale Abstimmung an.
    Entscheid auch über den Baugrund
    111 Millionen Franken kostet die Erweiterung des Landesmuseums. 76 davon haben die eidgenössischen Räte schon längst bewilligt – bei den Beiträgen von Stadt und Kanton gibt es nun aber wegen Referenden je eine Abstimmung. Weil es beim städtischen Beitrag von 10 Millionen Franken auch um den Baugrund ging, war die städtische Abstimmung von deutlich grösserer Bedeutung. Bei einem Nein wäre dem Neubau im wahrsten Sinn der Boden entzogen gewesen.
    In den letzten Tagen hätte man nicht mehr auf ein Ja gewettet. Die SVP war auf die Gegnerseite gekippt, und auch die Grünliberalen konnten sich nicht zu einer Zustimmung durchringen. Vor allem aber punkteten die Gegner mit einer professionell gemachten, recht aggressiven Kampagne gegen den Neubau, der auf Plakaten als rot eingefärbter Klotz dargestellt wurde.
    Das Projekt für den Neubau ist 2002 in einem Architekturwettbewerb erkoren worden. Es stammt vom jungen Basler Büro Christ & Gantenbein, das unlängst auch den Wettbewerb fürs Kunstmuseum Basel für sich entscheiden konnte.
    Zürich: Entscheid über nationales Bauprojekt
    Link: http://www.nzz.ch/nachrichten/zuerich/stadt_zuerich_entscheidet_ueber_ein_nationales_bauprojekt_1.5742374.html
    Diesen Artikel finden Sie auf NZZ Online unter:
    http://www.nzz.ch/nachrichten/zuerich/zuerich_landesmuseum_1.6069139.html

    Pályázat-helyi népszavazás. Istenem, a boldog demokratikus országok!

    Ja, és nagyon erősen hozzányúltak a régi épülethez. Olyan svájci építész-stílusban. Ami nálunk nincs ( sem svájci, sem sítlus ). De nincsen is kettő darab építészeti Oscar-díjas sem a mi országunkban.
    Viszont a köznek sincsen szava ilyen esetekben.

© 2018 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány