Egy évvel és egy nappal azután, hogy az ÉS-ben megjelent György Péter vihart kavaró cikke (A fájdalmas közöny – Vajda Lajos története) a továbbélő Kádár-korszakot megtestesítő Nemzeti Galériáról, csendben véget ért Bereczky Loránd csaknem huszonhét éves igazgatósága. Másnap, február 1-én, szintén minden nagyobb körítést mellőzve Csák Ferenc lépett az örökébe. A csend sok mindent jelenthet. Jelentheti a kultúra és a képzőművészet iránti érdeklődés hiányát, rámutathat a Nemzeti Galéria jelenlegi periferikus helyzetére, de szólhat az egy évre elnyújtott váltás végtelenségének vagy annak, hogy a politikusból lett igazgatók története már egyszerűen unalmas. Két-három interjú, néhány élesebb kérdésre érkezett sablonválasz, és minden mehet tovább a maga út-ján.
Illetve úgy biztosan nem mehet, tudja ezt nyilván Csák Ferenc is, legfeljebb még nem mondja. Azt mondja helyette – egyelőre erősen szocialista politikus hangon –, hogy lesz őszre intézményfejlesztési terv, hogy a nemzetközi színtéren erősíteni kell a pozíciókat, itthon pedig az együttműködést, meg kell szólítani a szélesebb társadalmi rétegeket, mert a Galéria legyen látogatóbarát, de ugyanakkor erős és tudományos bástya. Ezen felül mindenképpen szert kell tenni támogatókra, mert az állam egymagában nem áll. Tekintsünk most el az elhangzottak részletes elemzésétől, döntse el az utókor, hogy szerencsés volt-e a szakmai múlttal kapcsolatban a szakmai gyakorlatot emlegetni, vagy hogy milyen szerepe lehetett a 2010-es években a Centre Pompidou-nak vagy a sanghaji múzeumoknak a Galéria felemelkedésében. Maradjunk inkább a szövegek mögött rejlő irgalmatlan méretű problématömegnél.
Csák Ferenc és Dévényi István művészettörténészek, kurátorok, Baráth Etele miniszter, a tolmács, Körmendi Anna és Csák Máté gyűjteménytulajdonosok, valamint Hajnal Mihály festőművész | körmendigaléria.hu
Csák Ferenc ugyanis nem „egyemberes” feladatra vállalkozott; a György Péter által egy éve felhozott példák, többek között a büfé, a világítás, a katalógus, leginkább csak a jéghegy – és az intézményfejlesztés – szemünk előtt magasodó csúcsára vonatkoztak. Már az intézmény belső terének elodázhatatlan átalakítása sem áll önmagában; hasonlóan a nemzetközi kontextusba helyezés problémájához vagy a szponzorgyűjtéshez, ezen a területen is megkerülhetetlen a Szépművészeti Múzeum – jelenleg a Galériáénál sokszorosan erősebb – pozíciója. Itt nemcsak a Baán László által szorgalmazott egyesítés kérdése kerülhet rövidesen napirendre, de akár maga a palotabéli „nagyértékű ingatlan” funkcióváltása is. A Tarlós István által megpendített „múzeumi negyed” gondolata vagy az 1998-2002 közti kormány Várra vonatkozó ötleteinek emléke mindenesetre könnyen felülírhatja az intézményfejlesztés belső (és szintén megspórolhatatlan) terveit: a Munkásmozgalmi Múzeum tereinek és funkciójának kitalálását és a „reprezentatív modernizmus” szemléletének átírását.
A nagyívű nemzetközi helyezkedés megteremtésének könnyebb útja szintén a Szépművészetivel folytatott szoros együttműködésen keresztül vezethet – a nehezebb pedig a saját gyűjtemény újszerű tematizálásán és kontextualizálásán. A gyűjteményezést tekintve a közeljövőben ugyancsak a Szépművészeti jelenthet kihívást – nem csupán a már bejelentett modern/kortárs irányba tolódó gyűjtőkör, de a magángyűjtemények megszólítása miatt is. A magángyűjtők és a múzeumok kapcsolata néhány éven belül a legfontosabb problémák egyike lesz (ha már most is nem az), ebből a szempontból különösen komplikált Csák Ferenc pozíciója. Egyrészt mint a Körmendi-Csák gyűjtemény fia kell hogy megtalálja a hangot másokkal, másrészt a látszatát is mindenáron el kell kerülnie annak, hogy esetleg a családjának kedvez. A Magyar Nemzeti Galéria legfontosabb és maradandó erénye ugyanis a szakmai függetlensége, s ha ezt elveszti, szinte semmije sem marad.
A látogatóbarát múzeum versus tudományos kutatóhely problémáját tekintve jelenleg szintén a Szépművészeti áll a középpontban – a Magyar Szemlében megjelent művészettörténészi jövőkép egyik olvasata nyilván a „Baán László mondjon le”. Ebben a kérdésben – mármint az elsőben – úgy tűnik, hamarosan állást kell foglalnia Csák Ferencnek is, s bár az egyetlen járható út a gyakorlatban nyilvánvalóan az arany közép (a versus helyett az és), de ha ezt kommunikálja, akkor itt népszerűséget, ott szakmai (politikai) támogatókat veszíthet. Vagy esetleg vice versa.
Az állásfoglalást először mondjuk két év múlva olvashatjuk le a megújult kiállítási programról, a szintén elengedhetetlenül átrendezett állandó kiállításokról, illetve a kivétel nélkül mindenki által elkorhadtnak tartott belső struktúra átalakításáról, amelyben a Szépművészetivel ellentétben a tehetséges középgenerációs kutatók semmiképpen nem kerülhetnek perifériára. Két év múlva egy építészetében, designjában, kiállításpolitikájában, gyűjteményezésében, szervezetében, szemléletében megújuló vagy megújult kulcsintézmény képének vagy legalább a perspektívájának kellene kirajzolódnia – ha két (négy) hónap múlva nem lesz nevetséges minden felsorolt tétel. Mindezt pedig úgy kell elérnie Csák Ferencnek, hogy Répássy Róbert egy interjúban (ATV, Egyenes beszéd, 2010. január 7.) kijelentette, ha a Galéria főigazgatója nem tud beilleszkedni a szaktárca terveibe, akkor majd lecserélik.
A legkevesebb, hogy ez kétemberes.
