Cím nélkül



Radák Eszter: Eszti körkép, olaj festmény, 100x800cm (8db 100x100cm)


A művészeti világ hierarchizáltságáról szóló vita következő hozzászólója egy olyan középgenerációhoz tartozó képzőművész, aki kereskedelmi tapasztalatokkal is rendelkezik, és részt vesz a művészképzésben is. Radák Eszter a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő tanszékének a tanára
.

A Szacsva y Pali által megfogalmazott kérdéseket akárhányszor felvetem magamnak, szinte mindig változtatok valamit az álláspontomon, és ezt a jogot szeretném fenntartani. Általánosságban azzal kezdeném, hogy minden generációnak más az értékrendje. Egészen más nézőponttal rendelkeznek azok, akik Magyarországon a rendszerváltás előtt már aktívak voltak a képzőművészeti életben. Ők nehezebben kapcsolódnak bele abba a rendszerbe, amelyről Anders Kreuger beszél. Ugyan ezt látom a Képzőművészeti Egyetemen, a mostani fiataloknak teljesen más a helyzetük, mint ahogy például én indultam. Sokkal korábban kell dönteniük. Az én generációmnak nem kellett olyan hamar döntéseket meghoznia, mint a mostani fiataloknak. Az én döntéseim még képlékenyek, de ezzel egyben másokéra is gondolok, a Szűcs Attilára és a többiekre. Nekünk van még egy kis átjárásunk a különféle szektorok között, lehet kereskedelmi galériánk, de dolgozhatunk múzeumi megkeresésekre is. Tehát a kettő együtt létezik.

Én az intézményi kiállításokat non-profit kiállításnak nevezem, ha beválogatják valamelyik munkám egy kiállításba, mondjuk a Ludwig Múzeumba, vagy az Ernst Múzeumba, akkor onnan nem jön pénz, ezért nevezem ezt non-profitnak. Míg egy galériás kiállítás esetében nem ez a helyzet.

Az ifjúság nem így van ezzel. Nagyjából az egyetemen már eldől, hogy ki melyik szektorban jelenik majd meg. A baj az, hogy nagyon leszűkült a mozgástér milyen műveket lehet párhuzamosan a kereskedelmi forgalomban és intézményi kiállításban is szerepeltetni. Az egyetemisták esetében nagyon erős a nyomás, profit-orientált galériák keresik őket – na de kanapéfestőnek. Ha elköteleződik az ilyesfajta művészet felé, nem lesz utána esélye bekerülni a Műcsarnokba, vagy a Fiatal Képzőművészek Stúdiójába. Ez tehát sokkal hamarabb eldől az ő életükben, mint ahogy nálunk eldőlt. A mi generációnk esetében mindkettőben részt lehetett venni. Az idősebb generációt nézve, náluk a non-profit szektor dominál, másodsorban van az eladás. A szemlélet más, az eladást kicsit kínosan élik meg. Mert az ő értékrendjüktől idegen, hogy a művészetben pénz is van, nekik ez nagyon másodlagos.

Nekem mind a kettő fontos. Az alattam levő generációnak a pénz a fontosabb, nagyon nehéz őket afelé terelgetni, hogy ne engedjenek a műtárgypiac csábításának. Tehát mindezzel csak azt szerettem volna hangsúlyozni, hogy minden generációnak más az igénye és a viszonyrendszere a művészeti intézményben betöltött szerepét illetően, mivel más társadalmi kontextus veszi körül.

Ez egyben azt is jelenti, hogy a mai fiatalok jóval tudatosabbak. Aki úgy dönt, hogy nem akar bekerülni a műkereskedelembe, ami egy nagyon komoly döntés, mert másképp kell megteremtenie az egzisztenciáját, az viszont sokkal erőteljesebben koncentrál a művészi ambícióira. Sokkal céltudatosabb az ösztöndíjak megpályázásában, felméri a lehetőségeket a világban, tájékozott a témát illetően. Ebből adódóan könnyebben veszik a kudarcot is, nem személyes sértésként kezelik, ami szerintem jó fejlemény.

Régebben volt egy kis sodródás. Oda mentünk ahova lehetett, és nem nagyon pályáztunk. De az is igaz, hogy sokkal kevesebben voltunk. Ez azt is jelzi, hogy a munkakörülmények sokkal zordabbak mint korábban voltak. A rendszerváltás Kelet Európájáról beszélek, mikor még érdekesebb volt a képzőművészet a társadalmi elfogadottság szintjén. Ma már nem az. Nekünk nem kellett megdolgozni azért, amiért ők megdolgoznak – a minimális figyelemért. Természetesen a non-profit rendszerre gondolok, mert aki manapság el akar adni képet, az sokkal könnyebben ad el, mint a kilencvenes évek elején. De az úgynevezett eladhatatlan művek, pontosabban a fiatal korban még eladhatatlan művek, a fluxus jellegű munkák, a happeningek azokat nem lehet műkereskedelmi forgalomba hozni manapság sem.

Kreuger utalt a sikerre, az általa megnevezett régiónkbeli húsz képzőművész milyen értelemben véve sikeres és egyúttal milyen értelemben véve független valamilyen mértékben. Nálunk alapvetően meghatározza a helyzetet, hogy sokkal később indultak be a magángalériák, melyek tőkével is rendelkeznek, akik kivisznek művészeket nemzetközi vásárokra, vagy csereprogramjaik vannak más külföldi galériákkal. Három galéria indult el úgy ahogy, de nem akkora tőkével, mint ahogy kellett volna. Ezt a románok előbb csinálták, a németek meg még inkább elől jártak ebben az egyesítés okán. Aki engem bevezetett múzeumi szektorba külföldre, és egyáltalán, hogy eladhattam külföldön, az a kapcsolat nekem az idősebb generáción keresztül jött. Maurer Dórának, Bak Imrének köszönhető, az idősebb generáció ezt kitaposta saját magának még a hatvanas-hetvenes években. Hiába kerültem be Peter Baum által a LENTOS Linz kortárs Múzeumba, ez önmagában kevés. Peter Baum már nyugdíjas. Ma már mindez galéria, vagy kurátor közvetítése nélkül nem járható út.

A művészeti intézményrendszer vonatkozásában Magyarországgal kapcsolatban még fontos megjegyezni, hogy nincs igazán annyi befektetett pénz, hogy ez a terület valódi gazdasági tényező legyen. Valójában a magántőke még nincs olyan mértékben jelen, mint Nyugat Európában, vagy Amerikában, annak ellenére sem, hogy egyre több hírt hallani a magánszféráról, sőt már botrányos dolgok is történtek. De arányaiban ez a terület még nem számít potenciális pénzpiacnak. A világ többi országában sokkal több pénz mozog a képzőművészeten belül.

Az érdekérvényesítést tekintve, a magyar művészeti életre jellemzően nincs igazából csoportszerűség, nehéz úgy megjelenni külföldön, hogy nem közvetítünk valami jellegzetességet. Nem feltétlen a rossz szándékkal magyarázható ez a széthúzás, hanem azzal a kulturális adottsággal, hogy számunkra nagyon fontos az elkülönülés, a különbségek megmutatása. Ami nem annyira jó stratégia a külföldi érvényesülést tekintve.

A döntéshozatali eljárásban, érdekérvényesítésben való jelenlét kapcsán van némi tapasztalatom, ugyanis Magyarországon számos olyan zsűri van, ami művészekből áll, a Derkovits ösztöndíjtól kezdve az NKA-ig bezárólag. Általánosságban azt gondolom erről, hogy a művészeknek nem egymást kéne értékelniük, és állami pénzen honorálniuk- előbb-utóbb minden ilyen konstelláció elveszíti a frissességét, bemerevedik, kialakít egy kellemetlen és igazságtalan hierarchiát,- hanem helyet kéne biztosítaniuk közösen saját maguknak. Ez alatt nem egy nagy demokratikus összeborulást értek, hanem inkább kisebb csoportok párhuzamos működésére gondolok, ahol három-négy ember közösen dolgozik. Kis sejt szerveződésekben tudnám ezt elképzelni. A meglévő döntéshozatali helyekkel nem az a baj, hogy rosszak, hanem hogy kevés ilyen van, és hogy nagyon bemerevedett struktúraként működnek.

Személyes viszonyomat tekintve pedig az igazság az, hogy nem szeretek más művészeket zsűrizni. Nem szeretem megmondani mi a jó művészet, és mi a nem jó művészet. Ezáltal a művészek egymással szembe is állítódnak. Elképzelések is szembe állítódhatnak, és ahogy bekerülünk a struktúrába, a generációk is szembe kerülhetnek egymással.

Nem a művészeket magukat kéne intézményesíteni a kiállítás és gyűjtemény politika kérdései kapcsán, hanem kurátorok által kéne a magyar művészetet képviselni. Minden múzeum évente egy hosszabb időszakot szánhatna erre, amelyre pályázat útján kurátori koncepciókat keresnének. Én tehát kurátorokat pályáztatnék, így a művészek azonos esélyekkel indulnak a versenyben, mindemellett nem egy merev intézményi hierarchia döntené el mit érdemes kiállítani aktuálisan.

Kreugernek abban igaza van, hogy nagyon sok minden személyes döntésen múlik. Tőlem függ, mennyire törekszem az eladhatóságra vagy mennyire hangsúlyozom a függetlenségem. És ugyan ez vonatkozik a kurátorokra is. A hatalom és a függetlenség együtt nem valósítható meg. A pénzt nem feltétlenül konkrétan a munkádért kapod, hanem azért mert egy struktúrának vagy a részese. Annyi pénzt kapsz, amilyen szinten vagy a hierarchiában. A függetlenség a művészeti világban a művész számára csupán azt jelenti, hogy nem egy érdekcsoportnak, rendszernek, hanem egyszerre többnek a része. Több lábon áll, nincsen annyira kiszolgáltatva. A függetlenség tehát nem szabadság, hanem azt jelenti, hogy több helyre vagy lekötelezve, és ez már előnyt jelent.

A kurátori munka kapcsán számomra nem is igazán maga a szerepkör a problémás, (hogy a kurátorok kiállításokat készítenek), hanem, hogy milyen attitűddel oldják meg ezt a feladatot. Saját ötletük illusztrálására válogatnak a munkák között, vagy a műtermeket járva a művészeti tevékenységet figyelve, és abból kiindulva építik fel a koncepciójukat. Természetesen ez is egy döntés a művész részéről, hogy szeretné-e egy más által létrehozott kontextusban a munkáját szerepeltetni vagy sem. Tehát az igazi kérdés az az, hogy a kurátor, mint egy filmrendező, kitalál valamit és mindenki a keze alá dolgozik, munkáját így művészi gesztusnak értelmezi, vagy tevékenysége elsősorban a figyelemre épül és ebből jön létre egy kiállítás.

Radák Eszter

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány