Tokió először – arigato gozaimasz és társai, avagy ismerkedési lecke kezdőknek


Könyvesbolt kirakatban | fotó: Stenczer Sári

Tokió, a világ másik félteke elérhetetlennek tűnt számomra. Annyit tudtam róla, mint az átlagosan érdeklődő európai – a sushi, a kimonó, a Fujiyama, a manga, a karaoke és a tamagocsi hazája. Aztán egy kiállítás építésének munkálatai, illetve egy ottlakó barát vendégszeretete kapcsán felmerült és most realizálodott a lehetőség, hogy egy kis időre a japók fővárosának csak filmkockákról, könyvlapokról és alapviccekből ismert világába röpke, két hetes, betekintést tegyek.

Mivel lehet, – aláírom, sznob módon – szinte minden utazásomnak a kortárs művészet feltérképezése a célja, így Tokióba érkeztemkor is egyből ennek megjelenési formái után kezdtem kutatni. Éppen azért, hogy mögéláthassak a közismert művészek, mint Takashi Murakami, Mariko Mori vagy Nobuyoshi Araki által nyújtott horizontnak.

Hamar rá kellett jönnöm azonban, körülbelül már a reptéren nézelődve, hogy itt ezt megelőzően sokkal fontosabb, hogy – kilépve az európai kultúra vonzásköréből – a mindennapi életmenettel, a környező világgal kerüljek valamennyire kapcsolatba. Ne csak egy turista evőpálcikájával próbáljak meg finomságokat kicsípni az angol ételapon is szereplő vegyestálból, hanem inkább egyfajta mizo leves-alapban úszó kulturális finomságokat kóstolgassak, melyek között az íz- és színharmóniák dominálnak.

A japán kultúra – muszáj ezt a közhelyet elismételnem – gyökereiben más. Hiába ismert a teázás ceremóniája, a templomok és a fürdők kultúrája – az embernek az az érzése, hogy a hétköznapi embereket bármilyen technikai kütyü, a pachinko-k szenvedélybeteg világa (játékterem), vagy a lunchbox design-ja sokkal jobban érdekli, mint a hagyományaik. A legjobb példa erre a vadiúj, vagy pár éves cuccokkal tömött bolhapiac volt Shinagawa-ban.


Pachinko játékterem | fotó: Stenczer Sári

Tokióban 35 millió ember él és legfőképpen dolgozik. Reggel ugyan nem kezdenek nagyon korán, de este akár éjfélig is bent maradnak az általában uniformisra, de legalább öltönyös viseletre kötelező munkahelyen, hogy aztán a metrón ülve-állva – valójában bármilyen pozícióban – pár perces álomba merüljenek. Legtöbbjük a hétvégén is dolgozik és ha szórakozásról van szó, akkor egyáltalán nem zavarja őket a tömeg – a látszólagos együttélés békéje állandó feszültséget hordoz magában. Itt szúrok be egy hátborzongató klipet a tömeg harmonikus együtthullámzásáról.

A hangya-életmód és az elengedhetetlen túlszervezettség elleni lázadás a legfőbb forrása a művészek, írók, filmesek által bemutatott perverz, gyakran szexuálisan túlfűtött extremitásnak, mely megismerhető például Yoshimoto Banana, Haruki Murakami, vagy Hitomi Kenahara regényeiből. Utóbbi, 1983-ban született írónak négy éve nagy port kavart Kígyók és piercingek című könyve, mely inkább szókimondóságával, mint irodalmi értékével lett bestseller. Egy 19 éves lány, Lui gyors testi és lelki átváltozását követhetjük nyomon benne, mely a totálisan értékek és elvek nélküli, mesterséges fájdalmakat kereső mindennapjairól szól.

A mobiltelefon a mindennapok egyik legfontosabb kelléke. (Mivel az európai rendszerek nem működnek, én e nélkül élem itt a mindennapokat – ami meglepően jó érzést nyújt). A hatalmas képernyős, látszólag egyéni életet élő, cicomákkal felszerelt készülékeket mindenki folyamatosan nyomkodja mindenütt, de az egyébként szinte már művészien megoldott metróalapú tömegközlekedéskor, a „rászorulóknak fenntartott” ülések mellett elvileg ki kell őket kapcsolni. Itt vidám insertként ajánlom a japán rendező Noriko Yamaguchin egy mobiltelefonokbol készült öltözék klipjét.

Egymás – szinte már fárasztónak ható – tiszteletben tartása alapvető és szembetűnő jelenség. Arigato gozaimasz (nagyon szépen köszönöm) a mondat, amelyet megdöbbentő állandosággal képes mindenki ismételni, még akkor is, ha ők tesznek neked szívességet. A két szócska szinte már alapzajjá válik a városban, csakúgy mint a hatalmas méretűre nőtt kabócák szirénázó hangja, vagy a boltok harsány emberi vagy gépi becsalogató frázisai.


kabóca – 13 cm | fotó: Stenczer Sári

Ami a legpozitívabb élmény, hogy a sznobság teljes mértékben ismeretlen itt. Az ember bárkivel kommunikálhat – no persze ha tud, mert elég ritka az angol nyelvet bírók száma – a névjegyátadást leszámítva, bármiféle formalitás, körmönfont szervezkedés nélkül, legyen az kedves portás vagy cégvezető. Ez nagyban kellemessé teszi az ismerkedéseket és a munkát.

A legfontosabb és legmegrázóbb élmény – amire ugyebár számítani lehet, de mégis sokkoló -, hogy ennél erősebben addiktív fogyasztói társadalom talán nincs még egy a világon. Ugyan a kilencvenes évek gazdagságához képest itt is rendkívül erős a recesszió – a vásárlás, a mindig újabb és újabb produktumok és hajmeresztő ötletekre épülő tárgyak, legyen az az izzadságletörlő kis törüköző, melyhez design doboz tartozik, vagy az arcról a napközbeni zsírt leitató kis papíros – valójában selyempapír – az élet epicentrumát, mozgatóenergiáit képezik. A boltok gyakran 24 órát tartanak nyitva, nincs szünnap a legtöbb helyen. A számos csomópontból álló városrészek mindegyike rendelkezik luxusnegyeddel, ahol a nyugati, méregdrága divatláncok sorakoznak egymás után.


Sony akvárium | fotó: Stenczer Sári

A fent említettekhez így természetesen alkalmazkodni kell a kortárs művészetnek is. Vagyis felejtsük el az alternatív vagy éppen nonprofit kezdeményezéseket – a japánoknak eszükbe sem jut – és beszéljünk legelőször mindig a pénzről. Ebből következően a főként állami és városi múzeumok és kiállítóhelyek mellett csak kétfajta lehetőség jöhet szóba, a kereskedelmi galériák vagy a vállalatok által fizetett – arculat szempontból megtérülő – kiállítóhelyek. Animációs példa erre a Murakami által Louis Vuitton részére készített klip, melyben egy kislány a Vuitton mintázatba hallucinálja bele magát.


ritka a streetart | fotó: Stenczer Sári  

A művészeti helyszínek feltérképezéséhez az alábbi honlapok ajánlottak, melyeken szörfölve az ember megdöbben a kínálatok és lehetőségek tárházától:
http://www.realtokyo.co.jp
http://www.tokyoartbeat.com

Ezekről – illetve a képalapú kultúra uralmáról – bővebben holnap. Most búcsúzás- és szabad asszociációképpen íme két klipp elérhetősége. A két dallam megérkezésem óta zakatol a fülemben. Két különböző előadó az előző évszázad végén azonos című slágerei: BIG IN JAPAN
1984 Alphaville
1999 Tom Waits

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány