TGM: It’s All Over now, Baby Blue. Antikommunizmus ma – ötödik rész

Előzőekben szó esett arról, hogy a bolsevizmus volt a francia forradalom örököse akkor, amikor a polgárság ezt a küldetést már elárulta mind a gyarmatosítással, mind a periféria parasztnemzeteinek elnyomásával. Tamás Gáspár Miklós kommunizmusellenességről szóló részletekben közölt tanulmányának utolsó fejezetében e gondolatmenetet folytatva rámutat:  a mai antikommunizmus már nem kommunizmusellenességet jelent és nem a kommunizmus ellenfele, hanem a polgári demokráciáé. Középponti törekvése az emancipáció visszavonása, mivel antiegalitárius és hierarchiabarát. Ily módon a fasizmus programja – a polgári társadalom letörése a polgári társadalom legnagyobb ellenfelének a legyőzésével – valósul meg. Azaz a jelenkori antikommunizmus voltaképp fasiszta gyökerekkel bír. Az alábbi posztban TGM a kortárs antikummunizmus érvkészletét számbavéve részletesen elemzi ezen hatalmi játszma tényleges funkcióit.

A tranzitblogon Tamás Gáspár Miklós utolsó posztja olvasható, KissPál Szabolcs által összeállított illusztrációk kíséretében.

TGM_cikk5_kep1.jpgforrás: vorosbrigadok.blog.hu

 

Leisured gentleman” – evvel a jó angol dzsentriszóval írja le Leo Strauss Platón ideálját: a munkátlanság édenkertje (amelynek az ára: szellem, vagyon, hatalom) az egyetlen szóra érdemes kiváltság. Hogy ebben az édenkertben mi folyik – vadászat, lovagi torna, háború, tánc, szerenád, ima, önkorbácsolás – , az mindegy. Ebből az édenkertből kiverni a kiválókat (szpudaioi), és hagyni, hogy a nemtelen bérmunkás, métoikosz, rabszolga összetapossa a létükért szolgálni nem kénytelen előkelők csalitját, tornacsarnokát, könyvtárát: ez elviselhetetlen volt és maradt. Márpedig a kommunizmus kísértete éppen evvel fenyegetett, bár ez a „valóságosan létező szocializmusban” határfogalom („utópia”) maradt.

Ha valamelyest tudatában vagyunk az „értelmiség” történetének, nyilván nem lepődünk meg rajta, hogy az „értelmiség” szövetségese lett a szocialista/kommunista munkásmozgalomnak. Az „intellectuel” kifejezés eredetileg csúfneve volt a Dreyfus-pör idején a megvádolt Dreyfus százados ártatlanságát vélelmező, elkötelezett – republikánus, antinacionalista, antimilitarista, antiklerikális, ma azt mondanók: „baloldali” – irodalmároknak, művészeknek, hírlapíróknak, tanároknak, hivatalnokoknak; az „értelmiség” maga, az интеллигенция, orosz kifejezés (annyira, hogy nyugati nyelveken oroszos formájában is hagyták: the intelligentsia, l’intelligentsia, die Intelligenzija) eleve az ellenzéki írástudókra vonatkozott, a dekabristákra, a Narodnaja Volja híveire, a tolsztojánusokra, marxistákra és anarchistákra, a parasztszabadítókra és papramorgókra.

TGM_cikk5_kep2.jpgAlberto Korda: Beauvoir, Sartre, Che, 1960

Az értelmiség iránti gyanakvás is forrása az antikommunizmusnak, azaz a bizalmatlanság azok iránt, akik átlósan (vagy átabotában) keresztülvágják a munkamegosztást, és akik – bár föltűnően különböznek a testi munkát végzőktől – nem tartoznak a régi (papi vagy arisztokratikus) szellemi privilégiumok és prerogatívák kedvezményezettei közé se; akik nem a tudományüzem vagy a közigazgatási üzem vagy az oktatási üzem dolgozói, vagy nem pusztán azok. Akik szabadságot és büntetlenséget igényelnek maguknak olyan esetekben, amelyekben rendszerint tilalmak érvényesülnek. Valamikor  középponti propagandatéma volt (mára csak a szélsőjobboldal emlékezetpolitikájában szerepel), hogy ez a szövetség a szocialista munkásmozgalom és „az értelmiség” között a marginális (nagyon nagy mértékben zsidó) értelmiség részvételét jelentette. (Az már feledésbe merült, hogy az elkötelezett zsidó értelmiség mellett volt zsidó munkásság is, amelynek szerepe volt a mozgalomban – gondoljunk olyan egykori szakmunkásokra, mint Frankel Leó, Garami Ernő, Böhm Vilmos, Buchinger Manó, Weltner Jakab, Mónus Illés stb. – világszerte, de különösen a régi Oroszországban [Bund] és az Oroszországból kivándoroltak körében.)

 A mozgalom „értelmiségijellegének hangoztatása arra szolgál, hogy a kommunizmus kettős (emancipatorikus és szubverzív) jellegét a „valóságtól” radikálisan különböző „gondolatnak” („életidegen utópiának”), „természetellenesnek” és „gyökértelennek” tüntessék föl – ebben segít a zsidó jelleg (korábban roppantul gyakori) emlegetése is. Ma ennek a legfőbb alakváltozata a kapitalizmus radikális naturalizálását célozza, vagyis a polgári társadalom antropológiai és kulturális elemeinek mint az emberi természet (mint olyan) sajátosságainak a fölfogását. Az „utópia” – amely, mint tudjuk, semmiféle szerepet nem játszik a marxizmusban, és a bolsevizmusban is merő válságjelenség – társfogalma a „fanatizmus” (az életidegen meggyőződés destruktív energiává változtatása, „a valóság megerőszakolása”), amellyel különleges erkölcsi antropológiát tulajdonítanak a kommunista elméletnek. Ez valamiképpen azt állítaná, hogy „az ember” önzetlen és kooperatív lény, ezért lehet „pénz és kényszer nélkül” önkéntes tevékenységre rávenni, amellyel képes és hajlandó a természettel való Wahlverwandschaft-ban a maga és mások megélhetését, élvezetét és biztonságát garantálni. Márpedig ez – a polgári társadalom kulturális és erkölcsi antropológiájának tanúsága (kompetitív önzés) szerint – lehetetlen. Az ilyen utópia csak arra jó, hogy „a mesterkélt egalitarizmust” terrorral és zsarnoksággal kényszerítsék ki, és í. t.

Tovább.

 „A kommunista azt hiszi, hogy birtokolja az abszolút igazságot” – ez a frázis szintén óriási karriert futott be az utóbbi negyedszázadban. Azon kívül, hogy az irtózat megfelel a második világháború utáni általános relativista trendnek, a kijelentés önmagában nagyon furcsa. Bármiféle „igazság” szükségképpen kijelentés, és mint ilyen, nyilvános. Milyen értelemben lehet nyilvános kijelentést, amelynek a disztribúciója tetszőleges, birtokolni? Csak olyasmit lehet birtokolni vagy elidegeníteni (megvenni, eladni), aminek a mennyisége (terjedelme) korlátos és osztható. Semmilyen nyelvi entitás nem ilyen. Ez rossz metafora. Miért használják gyakrabban annál az egyszerű állításnál, hogy „a kommunista tipikusan intoleráns”? Azért, mert ennél erősebb az a rejtett sugalmazás, amely szerint a kommunista intoleráns és kritikátlan magatartása mögött elavult episztemológia húzódik meg. A vád torz metaforáját egyszerűen a megvádoltnak tulajdonítják, így: 1. képtelenség azt hinni, hogy bárki „birtokolhatja az abszolút igazságot”, 2. [kimondatlan:] képtelenség azt állítani, hogy bárki hihet ilyesmiben, 3. a megvádolt képtelenségben hisz, 4. [kimondatlan:] ez a képtelen hit erkölcsileg elfogadhatatlan, 5. ez a képtelen [kimondatlan: tehát nem is létező] hit téves gondolkodásra utal, 6. a rossz erkölcs mögött rossz episztemológia áll, és viszont.

TGM_cikk5_kep3.jpgNadezhda Tolokonnikova (Pussy Riot) ι © facebook.com/socialist.alt

Mármost tudjuk, hogy a marxizmus: historizmus. Az, amire a vád utal – valamiféle objektivista metafizikai vallás – idegen tőle. De ilyen elterjedt állítás nem keletkezik és marad fönn véletlenül. Amire utal, az az elmélet és gyakorlat viszonyának forradalmi átértékelése Marxnál egyrészt, a forradalmi szubjektum kijelölése az októberi forradalomban másrészt (Lukács – implicite: Kautsky, Lenin és Trockij – pártelmélete, 1923).

Amikor a forradalom végrehajtja a transzcenzust, megvalósítja a polgári társadalom teloszát és „után”-ját – nem vonja vissza, hanem végigjátssza, végigénekli a IX. szimfóniát, de utána nem is a „magánéletbe” megy „haza” a  hangversenyteremből – , akkor persze azt gondolja, hogy a polgári társadalom antropológiája immár érvénytelen (nem mintha nem lett volna érvényes azelőtt: az ellenkezőjét vélni csakugyan utópizmus lett volna), a forradalom szubjektum-objektuma csakugyan megtestesült igazság (verbum caro factum est, etc.), de ez éppen hogy nem „birtoklás” és nem „abszolútum” és nem „igazság”, hanem aktus. De polgári nézőpontból itt nem változott semmi, ez csak külön diskurzus. Ezt értik ezen a tételen. A kommunizmus „túl”-ja nem látszik a kapitalizmus „innen”-jéből (beleértve a szovjet típusú, tervező államkapitalizmust). A mai antikommunizmus tétje az, hogy bebizonyítsa: ez a telosz, s ez a belőle következő „túl”, ez az „után” nem csak nincs, hanem elgondolhatatlan. S érdekes, hogy ezt a „túl”-t éppen „abszolút igazságnak” nevezik, s azt mondják, hogy nincsenek a birtokában.

De a mai antikommunizmusnak más funkciója is van. Mindenekelőtt az, hogy „a valóságosan létező szocializmus” emancipatorikus projektjének kudarcát minden emancipációs tervre rávetítsék, beleértve a polgári, fölvilágosító és egalitárius gondolatot. Mivel ez utóbbi racionalisztikus, ezért a ráció („abszolút igazság” = utópia, életidegen fanatizmus, terror) – összhangban a konzervatív életérzéssel – az abszolút idegenként jelenik meg mint rejtetten (okkultan) kommunista gondolat. Ez persze nem igaz – bár a reálszoc veszedelme a maga aufklärizmusának az (éppen fordítva) okkult anticivilizációs destruktivitása, a munkaaszkézis maradéktalan elvetése (titokban mintegy) – , de nem is értelmetlen politikailag. Így a kommunizmus (= Gulag) épp akkor válik az egyenlőtlenség modern, dinamikus formájának, az osztálytársadalomnak a perverz igazolásává, amikor „az osztály” mint politikailag autonóm képzet hanyatlik (a kapitalizmus változatlan fönnállása mellett). Így minden kommunizmussá válik – éppen most! – , ami valamelyest különbözik attól, amit Polányi Károly a piac utópiájaként írt le. (Nem véletlen, hogy az utopikus szocializmus alapesete, a Saint-Simoné, szintén piaci és pozitivista utópia. Tőle származik a „mindenkitől képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint” jelszó: ez még mindig redisztributív utópia persze, a munkásmozgalmi – exoterikus – Marx evvel csak kiegyezett.)

 A mai paradoxon: az antikommunizmus arra szolgál, hogy neokonzervatív nézőpontból a polgári liberális humanizmus fölvilágosító maradékát kompromittálja, s evvel sajnos a fasizmus örököse. Sokan a baloldalon még ma is beleesnek a csapdába, mert emiatt belekényszerülnek a polgári klasszika antifasiszta-népfrontos védelmezésébe, s evvel igazolják a fasiszta tézist „a marxizmus és a liberalizmus lényegi azonosságáról”. (Ez a kísértés különösen – és érthetően – erős a német nyelvterületen s a politikai kultúra tekintetében ide tartozó Magyarországon, no meg a német-zsidó hatásnak nagyon erősen kitett Észak-Amerikában. Innen „Európának” a latin országok számára érthetetlen, defenzív és hisztérikus kultusza.) A „kommunizmus” ebben a nézetben intellektuális, utopikus, életidegen, gyökértelen, s ami föllázad ellene, az a természet.

A jelenlegi kelet- és kelet-közép-európai antikommunizmus másik jellegzetessége, hogy „a valóságosan létező szocializmus” és/vagy a „kommunizmus” (a reálszoc és a kommunizmus [azaz a kommunista projekt, gondolat] összemosása mindenfajta antikommunizmus alapja) (megjegyzendő, hogy az óbolsevik-posztsztálinista, nosztalgikus kompártok pont így mossák össze a kettőt) nem normális. Nem része a „normális” történelemnek: egyrészt intellektuális tévedés (utópia, fanatizmus, agymosás), másrészt bűncselekmény, amelyet nem történelemként kell megítélni, mint a gyarmatosítást, a parasztok elkergetését a földről („bekerítések”, iparfejlesztés), az első világháborút vagy a gazdasági válságot, hanem jogilag és morálisan. Lengyelországban a Nemzeti Emlékezet Intézete, Romániában a Tismăneanu-bizottság és a Tismăneanu-jelentés (amelyet az elnöki többség jogszabálynak nyilvánított), Magyarországon az előbbi kettő mintájára létrehozott, a „kommunista” bűnök kivizsgálására alakítandó bizottság, illetve a magyarországi új Alaptörvény átmeneti rendelkezéseiben „a kommunista korszakot” (reálszoc) bűncselekménynek, a jelenlegi magyarországi (ún. utódpárti) szociáldemokráciát a bűn haszonélvezőjének (elkövetés utáni bűnsegédnek, accessory after the fact) nyilvánító cikkely mind a „kommunista berendezkedés” (reálszoc) rendkívüliségének a bejelentése. A történelem megtört, megszakadt – nyilván mert „a történelmi osztályok” (a régi uralkodó osztályok) osztályprivilégiumai (tulajdoni, hatalmi és kulturális kiváltságai) megszűntek. Országgyűlési határozat, majd maga az Alaptörvény is leszögezte, hogy Magyarországon 1944. március 19-étől 1990. áprilisáig (az első szabadon választott magyar kormány megalakulásáig), illetve 2011. tavaszáig nem volt legitim és független állam (beleértve az 1945 és 1948 közötti, a második demokratikus köztársaságot és – bizonyos mértékig – a rendszerváltó államot [1990-2011] is, szemben mondjuk a teljesen „legitim” középkori monarchiával és a négyszáz évig az osztrák birodalomhoz tartozó „független” látszatkirálysággal), ezért kellett az ország nevét is megváltoztatni.

TGM_cikk5_kep4.jpgKommunistátalanítaná az utcaneveket a Fidesz ι © nol.hu

A tömeggyilkos diktatúra, majd az ehhöz képest enyhülést jelentő spicli- és rendőrállam a maga cenzúrájával, indoktrinációs és propagandaapparátusaival természetesen történelmi szerencsétlenség volt. Ez a szerencsétlenség – amely szoros, benső kapcsolatban áll a fölvilágosodás, a modernizáció, a népjólét és az egyenlőség eszméivel, politikai és ideológiai technikáival – úgy tűnik föl ma Kelet-Európában (különösen azokban az elmaradott kis országokban, amelyekben ezt az esszét olvassák – és írják…), mint az emancipáció szükségszerű eredménye. Az emancipációnak ez a nem polgári, de a kapitalizmus horizontján túl nem merészkedő változata azért tetszik ma bűnösebbnek és veszedelmesebbnek, mint a fasizmus, mert fölforgatta a hagyományos értékhierarchiát, és a plebejus ideálokat tekintette példaadónak, ha nem is realizálta őket. Ez a szó szoros értelmében vett fölforgatás volt, amely a fönn lévőket letaszította, a magántulajdon szentségét megszüntette (ha magát a tulajdont mint olyant persze nem is), a szakralitást pedig szétrombolta (bár aztán megpróbálta visszaállítani a nemzeti és militarista gesztikával Sztálin generalisszimusz működésének kései szakaszában, ám hiába).

Bár a reálszoc konzervatív volt (család, házasság, nemzeti közösség, egység, hőskultusz, termelői és szexuális önmegtagadás, szorgalom, áldozat, engedelmesség, hűség, lojalitás, takarékosság, hazafiasság, klasszicista kulturális ízlés, merev társadalmi, nemi és szimbolikus szerepfölfogás, a konformizmus és uniformitás magasztalása és kikényszerítése) és nagyrészt megtagadta forradalmi eredetét, ugyanakkor bár gyakorolta, de elhazudta és ideológiailag elítélte a hierarchiát. A hierarchia korlátozására néha tett is kísérleteket: az elitek leváltása (koncepciós pörök, az apparátus elleni [és új kádereket kooptáló] kampányok, „a nagy proletár kulturális forradalom” a Kínai Népköztársaságban, „lenti munkára küldés”, periodikus elitcserék, az örökölhető funkciók elutasítása – egy-két problematikus kivétellel: Észak-Korea, Románia – , a vezetők politikailag föltételes juttatásai örökölhető magánvagyon helyett), de alapvető politikai mondanivalója (ha politikai stratégiája nem is) mindvégig „az osztály nélküli társadalom” volt (hiszen az „anyagi ösztönzés” brutális egyenlőtlenségeket idézett elő), s ez az, ami megbocsáthatatlan. Az antihierarchikus, inherens, rejtett – gondolati, de kulturálisan rendkívül erős – dinamika.

A „kommunista rendszer” (reálszoc államkapitalizmus) címére intézett szemrehányások másik lényegi eleme „az állam túlhatalma”, az etatizmus. Fölületesen szemlélve a dolgot, ez kétségtelenül igaz: az állam fölfalta a „civil társadalmat” (a piacot, a nyilvánosságot, az önkéntes társulásokat, egy időben a magánélet jelentős részét). Az a kérdés, hogy ez állam volt-e még a szó polgári értelmében, hiszen az államot a polgári („civil”) társadalommal szemben definiálják (éppen a bírálók alkotmányos-szabadelvű kiindulópontja szerint); „a valóságosan létező szocializmusban” a társadalmat kétségtelenül államosították, viszont – s ezt kevesen fogják föl – az államot szocializálták! Az az állam, amelynek a fő funkciója a termelés, nem hagyományos állam, és a modern polgári államhoz (beleértve a fasiszta államot!) kevés a köze. Ha Boris Groys-nak igaza van, akkor a „létező szocializmusban” mindenki állami hivatalnok – de ha mindenki állami hivatalnok, akkor senki sem az!  Hiszen a hivatalnokot a magánemberrel szemben definiáljuk. Ha nincs magánember, nincs hivatalnok. Az állam és a „civil társadalom” közötti válaszfal lebontása a kommunista terv része, de ez a lebontás anarchisztikus kellene hogy legyen: a reálszoc ennek a zsarnoki variánsát valósította meg, de megvalósította.

Az állam problémája akkor merült föl, amikor elkezdődtek a piaci reformok (Csehszlovákiában, Magyarországon, Kelet-Németországban, Lengyelországban, Jugoszláviában jellegzetesen 1968 körül), s amikor a Párt úgy döntött, hogy a szocializált összállamot ismét kettébontja (a „vállalati önállóság”, a pénzbeni elszámolás, a fogyasztás primátusa mind ezt szolgálta). Ekkor létrejött a „szimulált piac” (Tardos Márton), egymással piaci tranzakciókat folytató „állami holdingokat” szerettek volna alapítani és í. t. Itt vonták le az 1956 (XX. kongresszus, magyar forradalom, Gomułka) utáni fordulat konzekvenciáit: a jóléti állam + fogyasztói társadalom (a kettő egylényegű) csak polgári/piaci körülmények között teremthető meg, ehhöz pedig szükséges az állam és a társadalom elválasztása, ez utóbbi korlátozott autonómiájának (mint érdekviszonyok együttesének) az elismerése. A posztsztálinista (input-output elemzésen alapuló) tervezés a társadalom fölötti állami szupremácia megőrzésén őrködött, ez pedig még csak nem is reálszocialista funkció, hiszen bevallotta az állam szocializációjának a kudarcát, és végképp föladta a hierarchia elleni ideológiai küzdelmet.
 
Kelet-Közép-Európában a neokonzervatív tábor, amelyet tévesen neveznek errefelé „liberálisnak”, a jóléti állam mérsékelt híveit (welfarists) kommunistázza le, néhány jelentéktelen államosítás miatt szocializmusról üvölt (akár a Tea Party Obama ellen, aki – mint következetes liberális – megpróbálta társadalombiztosításhoz juttatni a lakosság többségét), és előadja a kommunista terv tiszta negatívumát: az állam teljes piaci szocializálását, megszüntetni óhajtván a fiktív gazdaság/politika ellentét egyik terminusát, a politikát. Evvel „kommunistának” nevezi az autoritárius, kirekesztő, itt-ott fajüldöző hangsúlyú, szélsőjobboldali, munkásellenes és szubproletár-ellenes osztálypolitikát. 

TGM_cikk5_kep5.jpg

Obama ellenes  anti-kommunista bögre ι © zazzle.com

 A különféle (elsősorban liberális és fasiszta) eredetű, hagyományú antikommunizmusok a polgári társadalmon belüli „hatalmi játszmák” stratégiái, közös irányuk antiegalitárius, hierarchiabarát. Ezen belül persze sok a különbség, de a „posztmodern” liberálisok – különös módon éppen baloldali behatásra – már nem védik a fölvilágosodás örökségét, és a szellemellenes erőszak szinonimájának tekintik a rációt, amelyet a maga egészében a természet- és hagyományellenes, gyökértelen utópia közegének vélnek. Kelet-Európában ezt súlyosbítja a tény, hogy az egyetlen rendelkezésre álló modernség a reálszoc.

Amikor Magyarországon pl. „kommunistának” tartják az antiklerikalizmust – az antiklerikalizmus nagyjából liberális irányzat (volt) a katolikus egyházon belül a XIX. században, a papi uralom ellen, a demokratikus népegyházért: Eötvös, Deák, Tisza István, Bánffy Dezső volt antiklerikális, a két utóbbi anti-ultramontán, antijezsuita református egyháznagy… − , akkor megmutatkozik, hogy a reálszocializmuson kívüli, gyöngécske régi modernség már feledésbe merült, nem eleven erő. Ki olvassa Lamennais-t? Lacordaire-t? Eötvöst? Montalembert-t? Lord Actont?(Többek között innen a magyarhoni szabadelvűség hamari kudarca.)

A kelet- és kelet-közép-európai modernség nagyságai – Brecht, Révai, Hruscsov, Nagy Imre, Lucreţiu Pătrăşcanu, Jannisz Ritszosz, Andropov, Déry, Kuczynski, Kádár, Geo Bogza, Tito, Gomułka, Dubček, Markus Wolf, Hegedüs András, Đilas, Donáth Ferenc, Lukács, Kołakowski, Szaharov, Jancsó, Bahro, Zygmunt Bauman, Havemann, Kuroń, Heiner Müller stb., stb., stb. – mind kommunisták voltak, minden későbbi irányzat belőlük, tőlük indul ki. A polgári demokrácia későbbi törekvései is elképzelhetetlenek némelyikük nélkül. Ennek az egyik oka a nemzetközi munkásmozgalom politikájának filozófiai természete. (És itt nem arra utalok, hogy az alaptalanul műveletlennek tartott Sztálin az ógörög eredeti alapján javítgatta a saját példányában Platón modern orosz fordítását, nem beszélve a nagy teoretikusokból álló bolsevik „régi gárda” hihetetlen, elképesztő intellektualizmusáról.) A mozgalom, majd a Párt nem egyszerűen a saját nyilvánosságában artikulált vélemények szintézisére törekedett, hanem a HELYES elméletre, azaz nem a doxa kiterjesztése és meghódítása, hanem az episztémé keresése és adekvát alkalmazása állt érdeklődésének és stratégiájának középpontjában. (Innen a szakadások, eretnekségek, kiközösítések, kiátkozások, amelyek érdekes párhuzamokat mutatnak a tudományos – és teológiai –  irányzatok, iskolák, hagyományok alakulásával.) Ennélfogva a bizonyítás terhe (onus probandi) súlyosan nehezedett a szocialista és kommunista politikákra: ez a teher egyszerre volt empirikus-morális és intellektuális. (Szemben a teológiával, amely nem felelős „a világért”.)

A „valóságosan létező szocializmus” nem bukott volna meg pusztán az empirikus kudarca (a magántőkés-piaci nyugati modellnél alacsonyabb fogyasztási színvonal, diktatúra, „pangás”) miatt, ha nem vált volna elméletileg tarthatatlanná a kommunisták számára, akik (orwelli terminussal: „a belső párt”) nélkül a rendszer strukturálisan (is) elképzelhetetlen. 

TGM_cikk5_kep6_1.jpg© barikad.hu

A mai antikommunizmus titka a reálszoc és a kommunista elmélet összecsúsztatása, amiben a sztálinisták és öntudatlan utódaik készséges, noha akaratlan cinkosok. A hidegháborús (leginkább liberális) antikommunizmus nem ilyen volt: kimutatta, hogy a kommunista (szerinte „utópikus”) „célok” nem összeegyeztethetőek a reálszoc gyakorlattal, talán megvalósíthatatlanok, tehát a reálszoc (szovjet és kínai) tömb állampárti vezetői hazudnak. A mai antikommunizmus szerint a kommunista elmélet lényege az állami tulajdon, a teljes körű államosítás (szemben a piaccal és a magántulajdonnal; a civil társadalom, a nyilvánosság fölszámolása), tehát a reálszoc a kommunista elmélet adekvát realizálása, tehát – a mai antikommunisták szerint – Sztálin igazat mondott. Ebből is kiviláglik, hogy a mai antikommunizmus valódi célpontja nem az eltűnt reálszoc rendszer, a szovjet rezsim, hanem az államosító, egyenlősítő, újraelosztó jóléti állam és – ideológiailag – „a polgári baloldal”, a jelenkori szociáldemokrácia. Ezért neveznek ma a kelet-európai médiákban minden szerény béremelést vagy progresszív adózást (vagy veszteséges cégek olykori állami fölvásárlását)  „kommunistának” vagy „szocialistának”, ami persze történetileg és elméletileg egyaránt nevetséges. Az etatizmusban semmi sajátosan kommunista elem nincs, ez a tőkés társadalom egyik, ma történetesen gyöngébb lehetősége vagy iránya, amely azonban a huszadik században domináns volt (s nyilván idetartoznak az államkapitalista változatok is, beleértve a szovjet típust, amelyről olyan hiteles tanú jelentette ki, hogy nem szocialista, mint maga Lenin). A mai antikommunizmus a (polgári) fölvilágosító és emancipatorikus tendenciák ellen irányul. Az államot mint a kommunizmus igazságát tételezi, ebben téved (vagy csal): jelenlegi ideológiai sikere az osztálytudatát vesztett polgárság utáni, a polgári humanizmus utáni kapitalizmus hatékony, de végső soron önromboló harcmodorának a diadala.
 

(Magyarországon a liberális publicisztika az összes fasiszta és fasisztoid tendenciákat az ún. kádárizmus hasonlatkészletével szokta elmarasztalni, nehogy az antifasizmus esetleges emancipatorikus és demokratikus tartalmai fölszínre juthassanak, márpedig ha valami, a legfontosabb elem – a rasszista/etnicista mozgósítás – teljesen idegen a kádári korszaktól, sőt: éppen az őszinte antifasizmus, antirasszizmus, antinacionalizmus a magyarországi és a keletnémet reálszoc jellegzetessége szemben a csehszlovákiai, lengyelországi, romániai, jugoszláviai, részben az orosz, bolgár stb. változattal. Mi sem mutatja jobban a mai magyarországi antikommunizmus őszintétlenségét, mint a reálszoc titkosszolgálatokra vonatkozó információk máig tartó, sőt: egyre határozottabban védelmezett eltitkolása, egy időben a Károlyi- és a József Attila-szobor eltávolításával, a Horthy-kultusszal, a Wass Albert-szobrok járványával stb. Antonescu marsall romániai kultusza nem cezúra, hiszen a háborús bűnös Conducător rehabilitációja már a Ceauşescu-korszakban elkezdődött, ahogyan a Ceauşescu-féle vezetés sovén szovjetellenessége, magyargyűlölete és antiszemitizmusa a mintája a mai romániai antikommunizmusnak, amely már az 1970-es évek óta fasisztoid árnyalatú, és ma is az. Magyarországon azonban mindez még viszonylag új. – A szemérmesen „titkosszolgálatnak” titulált ávó iratainak hiányos „fölszabadítása” jól mutatja az állami diszkontinuitás korlátait: a tőke → munka irányú redisztributív és mobilitási funkciók összezsugorodnak, a represszív funkciók maradnak vagy éppenséggel erősödnek.)

Ez a mai antikommunizmus nem a kommunizmus ellenfele (amelyet el se tud képzelni), hanem a polgári demokráciáé, és középponti törekvése az emancipáció visszavétele. Ennyiben a fasizmust győztesnek hirdethetjük ki, hiszen ez volt a fasizmus programja: a polgári társadalom letörése a polgári társadalom legnagyobb ellenfelének legyőzésével. A mai antipolitikának sejtelme sincs a maga fasiszta gyökereiről. A legfurcsább az talán, hogy a kommunizmus érintetlenül kerül ki az egyre erősödő – ám egyébre vonatkozó – antikommunizmus ostromából. Az antikommunizmus a mai polgári társadalom kritikátlan önreflexiója: ez a társadalom megöli magát anélkül, hogy legfontosabb világtörténelmi föladatát – az emberek közötti különbség érvényes és nem biopolitikai magyarázatát, s az ennek megfelelő praxis kidolgozását – teljesítette volna. Azt hiszi, a kommunizmussal küzd, pedig csak önmagával. A kommunizmus pedig megmarad – változatlanul – külsőnek és idegennek.

 

Tamás Gáspár Miklós

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány