Lakótelepi innováció – eldobott városból városkísérlet

Van-e lehetőség másként gondolni a lakótelepekre, mint a szanálás vagy rehabilitáció célterületeire? Mik lehetnek a fejlesztés céljai és mit árulnak el az eddigi programok a periféria megítéléseiről? 


Dagmar Schmidt: Grabungsstädte

Már a rendszerváltás idején tudható volt, hogy a villámgyorsan befejeződő paneles építkezések a következő évtizedekben egyre komolyabb feladatokat állítanak majd a városfejlesztés elé. A nyolcvanas évek kísérletei az előző évtized számban radikálisan növekvő, színvonalban zuhanásszerűen romló beruházásait mind urbanisztikai, mind építészeti léptékekben igyekeztek meghaladni, de a magastetős házak, a kisebb és sokrétűbb épületek és az utcák, a posztmodern városi terek sem tudták az akkorra általánosan rögzült képzettársításokat jelentősen megváltoztatni. A központosított építőipar felszámolásával pedig végérvényesen, azaz technológiailag és beruházásszervezésileg is rázárult a lakótelepekre a folytathatatlan korszak, amiben létrejöttek. 

Gyakorlatilag ettől a pillanattól fogva szó volt a rehabilitáció, a felújítás, illetve az átépítés és fejlesztés szükségességéről, de végigtekintve a két eltelt évtized eredményein az még ennél is feltűnőbb, hogy a legutóbbi időkig mennyire kívül került az egész téma az érintett szakmák látókörén. Politikai értelemben is különös perifériaként léteztek a lakótelepek, annak ellenére, hogy a rendszerváltás idején csak Budapest majdnem 30%-a ilyen helyen lakott és ez a szám most is 20% felett van – a kampányok retorikájában a lakótelepi szavazók a kétezres évek közepéig leginkább ironikus, pejoratív közegben jelentek meg. Ezen felül a tulajdonosi struktúrák átalakulása miatt is nehéz volt a kérdést hatékonyan kezelni, hiszen a nagy többségében magántulajdonú lakások jellemzően úszó telkeken állnak, ami a köztük levő területek fenntartását szinte kizárólagosan az önkormányzatokra hagyja anélkül, hogy ezt kihasználható ingatlanokkal egyensúlyozná. A strukturálatlan tulajdonú tér lehatárolása, a koncentrált lakóépületekhez rendelése pedig ezidáig javarészt megoldhatatlan feladatnak bizonyult. 


Adrien Missika: Einfühlung

A kétezres évek közepén beinduló állami programok is a könnyebben járható, viszont meglehetősen abszurd formáját választották a rehabilitációnak: az első fázis kizárólagosan, a második, 2006-ban kezdődő pedig túlnyomó részben az alapvetően magántulajdonú lakások gépészeti és hőszigetelő munkálatait támogatta – azaz az államtól, illetve az Európai Uniótól érkező forrásokkal magán-ingatlanok piaci értéknövelési munkái valósultak meg. Természetesen korántsem elhanyagolható az energiafogyasztás terheinek jelentős csökkenése, de a közterek látványos kimaradása és az EU pályázatok nem is titkolt sajátos érvelése sokat elárul a politikai perspektíva városfejlesztési hatásairól. A kelet-európai lakótelepek leszakadását nagyban enyhítette azok vegyes társadalmi mixe, ami néhány kirívó példától eltekintve ezidáig viszonylag stabil szociális viszonyokat tudott fenntartani az általánosan rossz külső megítélések ellenére. A poszt szocialista EU-tagállamok által kiharcolt rehabilitációs támogatások azonban csak a krízisközeli, leszakadó társadalmú lakótelepekre irányultak – ezért is lehetett szakmai fórumokon 2006-ban arról spekulálni, hogy hogyan lehetne minél rosszabb színben feltüntetni egyes fővárosi lakótelepeket a sikeres pályázatok érdekében. 

A közterek érintetlensége, értelmezhetetlensége a szociális városrehabilitációs célok fenti sajátos előtérbe kerülése ellenére is hosszú ideig fennmaradt, bár a második Panel Programban már szerepelt a “helyreállítás” opciója, igaz, szigorúan az “eredeti állapotokra” és néhány felhasználható anyagra korlátozva. Mit jelenthet a lakótelepi közterek helyreállítása? Az eredeti építkezések során kihúzott, soha meg nem épített közterületek és középületek befejezését? Érdekes kísérlet lett volna az évtizedes későmodern és posztmodern városi terek hirtelen megjelenése. Vagy a használat során kialakult új struktúrák formalizálása lehetett a cél? Akárhogy is, a sarkos kiírás mögött leginkább a tanácstalanság volt érezhető, ami vélhetően ugyanannyira szólt a “másik” városról, mint a közterek és a városi kultúra általános problémáiról. 


Az óbudai Faluház felújítási terve (forrás: Építészfórum)

A lakótelepek terei nem engednek vissza az ideális múltba. A történelmi cezúra, a huszadik századi politikai folyamatok, a szakadások és diktatúrák természetes ellentételezése a társadalmi nosztalgia a múlt pozitívnak ítélt, sikeres visszacsatolást nyújtó periódusai iránt. A városépítészetben, az építészet olvasatában ez a konjunktúrák építészete – az eklektika, a historizmus – iránti feltétlen, gyakorlatilag kizárólagos rokonszenvben nyilvánul meg. A lakótelep, azaz a másik város kulcsproblémája, hogy nem ad lehetőséget ennek a gondolkodásnak a működésére. A közterek és emlékezet kapcsolata itt vagy a zavarba ejtő közelmúlton keresztül, vagy személyes történetekben működhet – ezek felhasználása azonban kevésbé a rehabilitáció, mint inkább a provokatív, kísérletező fejlesztések terepe. Ez a fogalomkör azonban eddig nehezen volt összeegyeztethető az éppenséggel provokatív, kísérletező fejlesztéseknek is titulálható lakótelepekkel úgy, hogy ne az őrületes kudarc és az általános elutasítás legyen a kettő között a kapocs. 

Pedig számos tényező utal arra, hogy ez a zóna lehetne akár számos település innovációs központja is. Ha pusztán a megvalósult felújításokat tekintjük, a napkollektorok, a passzív energiagazdálkodás vagy éppenséggel az önfenntartás, az autonóm házak mind a progresszív építkezés példái, ráadásul nem családi házak, hanem nagy együttesek léptékében megvalósítva. A hőszigetelés és gépészeti fejlesztések tapasztalatai minden bizonnyal hasznosíthatóak lennének a gyakran hasonlóan vagy még jobban elavult 19. századi épületállomány fejlesztésében is. A Magyarországon még nem látható, de több helyen megvalósított sokszintes épületbővítések a passzív, zöld technológiák mellett a félprivát terek átmeneti zónáit is megnövelik. A közterek használatát pedig az ezredforduló tájékán itt látványosan átalakította az online közösségek térhódítása – a lakótelepeken volt a leggyorsabb a szélessávú internetkapcsolatok kiépülése, és az online játékok és irc csoportok a lépcsőházakra szerveződő kapcsolatok térbeli kohézióját is átalakították. Lehetne folytatni a sort a földszinti szolgáltató terekkel rendelkező házak üzlethelyiségeben burjánzó garázs-vállalkozásokkal vagy a jelen formájukban gyakran használhatatlan, de többnyire bőséges zöld területekkel és közösségi kertekkel – ezek a témák mind lehetnének a fejlesztések alapjai, egyben új arcot is adva a megbélyegzett, félmúltba ragadt lakótelepeknek. 


Franz Höfner, Harry Sachs: Honey Neustadt – Mézesújváros

Az utóbbi években több irányból is megindultak azok a kutatások és tervpályázatok, amik a lakótelepek köztereit és tágabb közegét az építészet, a tájépítészet, a környezetpszichológia, a fenntarthatóság vagy a társadalomtudományok eszközeivel próbálták leírni és ezekre alapozva új jövőképeket teremteni. Ezek szinte egybehangzóan a közösségek térbeli fejlesztésére, a közterek rehabilitációjára, a közösségi infrastruktúrára helyezik a hangsúlyt, a lakók szükségleteitől a fenntartható városfejlődés működtetésén keresztül az építészeti beavatkozásokkal is folytatott szociális politikákig. A köztes terek, a használható közterek hiánya ugyanis a lakásokba záródás, a közösség eróziója irányába mutat éppen akkor, amikor a lakótelepek potenciális célcsoportjai, a pályakezdő fiatalok, a kis családok és az idősebb generációk a letéteményesei azoknak az új városi életformáknak, amikben a közösségnek, a félnyilvános tereknek különösen nagy jelentősége van. Az otthon – azaz a lakás közvetlen közelében, változatos terekben végzett munka, a városi sportok és mezőgazdaság, a horizontális hálózatok ilyen helyeken működhetnek, amikhez további kulcsfontosságú tényező a transzparens és elérhető önkormányzati vagy intézményi háttér. Ennek megteremtésében kaphatnak új szerepet a már többször is említett puha infrastruktúrák, összekapcsolva a tereket és kifeszítve azt az adatokból, szolgáltatásokból és történetekből álló hálót ami a kortárs városi élet sokrétű kapcsolatait működtetik. 

Táj, technológia és modernitás sajátos kapcsolódása teremtette meg a lakótelepek világát, és úgy tűnik, ahogy fél évszázad múltán a fejlesztésükben elkerülhetetlen ugyanez a három tényező – de talán éppen ezek segíthetnek perifériák és központok kibékítésében. 

 

A szerző a MMIKL Kállai Ernő-ösztöndíjasa. 

  • iparterves

    Ez egy rendes, tisztességes írás – a hatvanas -hetvenes évekből.

    Érvkészlete is olyan, s a nagyon szerethető “beruházásszervezésileg” mindent visz!

    A lakótelepek humanizálása – akkor még nem volt olvasható szakirodalom a kulturális emlékezetről és a felejtésről szóló szakirodalom – adott feladat volt, sokan próbálkoztak vele ( pécsi kisérletek pl., amelyekre a hightech Szőlő utcai házfestés annyiban rímel, hogy mindkettő a külső megjelenés finomítására törekedett, radikális megoldások nélkül)

    A közterek kialakítása és szervezése ugyanilyen égető feladat volt, mint most lenne, de a lakótelepek szállás és nem életkeretet meghatározó jellege miatt erre nem került sor.

    Mindaz, amit az írás a mostani fogalomrendszerbe ágyazva leír és “must”-ként előad, valójában már majdnem háromnegyed évszázados feladata. Megoldatlan.

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány