Csörgő Attila kapta a Nam June Paik-díjat

A német művészeti folyóiratok néhány kivételtől eltekintve rendkívül színesek: sok bennük a reprodukció és a hirdetés. A Kunstforum-ban vagy az Art-ban a számtalan színes kép között néha már el is veszik az elengedhetetlen „társasági” rovat, amelyben hónapról-hónapra közlik, ki milyen díjat nyert: az egyik tartomány ennyi euróval dotált díját egy fiatal német művész, a másik város annyi euróval járó elismerését egy befutott külföldi kapta.

Aki magyar olvasóként valamilyen okból rendszeresen nem ugorja át ezt a rovatot, és nem merül bele azonnal a színes képek tanulmányozásába, az előtt rendkívül szerteágazó és irigylésre méltó rendszer körvonalai bontakoznak ki, amelyben a művészek tevékenysége – a nem feltétlenül szakmai közönség számára is érezhetően – méltó helyet foglal el. Minden egyes apró hírből és nem utolsósorban összességükből ugyanis a valódi társadalmi elismerés olvasható ki, az a fajta megbecsülés, amely a műkereskedelem manapság megkérdőjelezhetetlenül igaznak tekintett keresleti mérőszáma mellé egy alternatív mércét is állít. Mi, magyarok az utóbbi évtizedekben általában érintetlenül közömbösen vagy irigykedve figyeltük ezeket a híreket, amelyek sohasem rólunk szóltak. Illetve tavaly óta ez a helyzet megváltozott: bár Forgács Péter az Erasmus-díjat elsősorban dokumentatív és filmes munkásságáért kapta, a velencei Magyar Pavilonnak pedig egy külföldön élő művész, Andreas Fogarasi itthon sokat vitatott műve révén jutott elismerés, a magyar képzőművészet általuk – a rendszerváltás óta komoly léptékben először – mégis felkerült az európai díjak térképére.

Az a tény, hogy ezen a térképen most Csörgő Attila révén és Észak-Rajna-Vesztfália Művészeti Alapítványa jóvoltából egy újabb pötty jelöli Magyarországot, és hogy a német művészeti lapokban komoly „társasági” hírünk keletkezett, első hallásra örömteli meglepetésnek, utólag végiggondolva viszont tulajdonképpen magától értetődőnek és logikusnak tűnik. A meglepetés alapvetően hányatott és elismerésre alig-alig méltatott múltunkból, valamint ebbéli kishitűségünkből fakad; ezzel már sok helyen foglalkoztunk, most épp nincs itt az ideje, hagyjuk is. Azonban ne hagyjuk kifejtetlenül azokat az okokat, amelyeket felismerve – persze utólag – szinte természetesnek tűnik Csörgő Attila díja.

Mindenekelőtt: Csörgő Attila a magyar művészek közül szinte egyedülálló következetességgel választotta mindig is a nemzetközi mércét – ebben a tekintetben szintén Forgács Péterrel és az osztrák-magyar Andreas Fogarasival említhető egy lapon. Optikai gépezetei és az övegesi értelemben véve kísérleti mobilszobrai nemcsak hogy a kortárs szobrászat élvonalában helyezhetők el, de beilleszthetők a téralakító- vagy a médiaművészet utóbbi évtizedeinek nemzetközi (és egyben hazai) hagyományvonalába is: a most díjazott Möbius-tér alapeszméje többek között Moholy-Nagy László vagy Erdély Miklós képalkotó gondolataihoz vezethet vissza. A nemzetközi jelenlét mellett – vagy néha épp annak csábító felületessége ellenére – Csörgő az elmúlt több mint egy évtizedben olyan egyedi és minden elemében saját világot épített föl, amely – akár észreveszik, akár nem – valóban minden elismerést megérdemel.

Másodsorban: külső szemlélő számára meglepőnek, de utólag talán logikusnak látszik, hogy Csörgő a legrangosabb médiaművészeti díjat kapta meg Németországban. Miközben a médiaművészet a kilencvenes évekhez képest ugyan újabb és újabb formákat öltve, de egyre inkább elveszti merev határvonalait, még mindig úgy tűnik, hogy a magyar médiaművészet nagyobb elismertségnek örvend a világban, mint mondjuk a hazai szobrászat vagy festészet. Az okok sokrétűek és megérnének egy hosszabb vizsgálatot. Mindenesetre az már oknyomozás nélkül is megállapítható, hogy a „hagyományos” művészeti ágakban keresve sem találunk olyan nemzetközileg is ismert és elismert magyar alkotót, mint a médiaművészet területén a Németországban oktató, korábban Ars Electronica-díjat nyert Waliczky Tamást. Nincs olyan nagy nemzetközi művészeti megmérettetés, amelyben olyan rendszerességgel tűnnének föl magyar nevek, mint például a Nam June Paik-díj jelöltlistáján: az ezt megelőző három alkalommal Szegedy-Maszák Zoltán, Kisspál Szabolcs és Langh Róbert. Közülük Szegedy-Maszák valóban több mint egy évtizede a rangos európai médiaművészeti kiállítóhelyek meghívottja, ami a hasonló nagy intézményeket tekintve egyetlen szobrász vagy festő társáról sem mondható el. A médiaművészeti közeg tehát erőteljes nemzetközi jelenléttel rendelkezik, míg szobrászatunk mai helyzetéről a jövőből visszapillantva sokat elmond majd, hogy Csörgő Attila (és legtöbb tehetséges kor- és pályatársa) alkalom vagy megbízás híján eleddig még nem készített köztéri szobrot.

Harmadrészt. A magyar médiaművészet nemzetközi elismertsége szorosan összefonódik Peternák Miklós következetes munkájával, azzal a kilencvenes években felvállalt, és azóta folyamatosan vitt közvetítői szereppel, amely évek óta külföldi és itthoni lehetőségekhez juttatja a magyar képzőművészeket. A mostani Nam June Paik-díj – talán épp harmadrészt – neki köszönhető.

Bármennyire látszanak is utólag az okok és a körülmények, Csörgő Attila sikerének utóélete egyelőre megjósolhatatlan. Pontos kijelentések talán majd egy évtized múlva tehetők, amikor majd végigpillantunk köztéri szobrászatunk, médiaművészetünk helyzetén, és közben magyar nevek után kutatva fellapozzuk a német művészeti szaklapok akkor épp elmúlt tíz évének repertóriumát.
 

Kapcsolódó linkek:

Nemzetközi Nam June Paik díj

© 2021 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány