A német művészeti folyóiratok néhány kivételtől eltekintve rendkívül színesek: sok bennük a reprodukció és a hirdetés. A Kunstforum-ban vagy az Art-ban a számtalan színes kép között néha már el is veszik az elengedhetetlen „társasági” rovat, amelyben hónapról-hónapra közlik, ki milyen díjat nyert: az egyik tartomány ennyi euróval dotált díját egy fiatal német művész, a másik város annyi euróval járó elismerését egy befutott külföldi kapta.
Aki magyar olvasóként valamilyen okból rendszeresen nem ugorja át ezt a rovatot, és nem merül bele azonnal a színes képek tanulmányozásába, az előtt rendkívül szerteágazó és irigylésre méltó rendszer körvonalai bontakoznak ki, amelyben a művészek tevékenysége – a nem feltétlenül szakmai közönség számára is érezhetően – méltó helyet foglal el. Minden egyes apró hírből és nem utolsósorban összességükből ugyanis a valódi társadalmi elismerés olvasható ki, az a fajta megbecsülés, amely a műkereskedelem manapság megkérdőjelezhetetlenül igaznak tekintett keresleti mérőszáma mellé egy alternatív mércét is állít. Mi, magyarok az utóbbi évtizedekben általában érintetlenül közömbösen vagy irigykedve figyeltük ezeket a híreket, amelyek sohasem rólunk szóltak. Illetve tavaly óta ez a helyzet megváltozott: bár Forgács Péter az Erasmus-díjat elsősorban dokumentatív és filmes munkásságáért kapta, a velencei Magyar Pavilonnak pedig egy külföldön élő művész, Andreas Fogarasi itthon sokat vitatott műve révén jutott elismerés, a magyar képzőművészet általuk – a rendszerváltás óta komoly léptékben először – mégis felkerült az európai díjak térképére.
Az a tény, hogy ezen a térképen most Csörgő Attila révén és Észak-Rajna-Vesztfália Művészeti Alapítványa jóvoltából egy újabb pötty jelöli Magyarországot, és hogy a német művészeti lapokban komoly „társasági” hírünk keletkezett, első hallásra örömteli meglepetésnek, utólag végiggondolva viszont tulajdonképpen magától értetődőnek és logikusnak tűnik. A meglepetés alapvetően hányatott és elismerésre alig-alig méltatott múltunkból, valamint ebbéli kishitűségünkből fakad; ezzel már sok helyen foglalkoztunk, most épp nincs itt az ideje, hagyjuk is. Azonban ne hagyjuk kifejtetlenül azokat az okokat, amelyeket felismerve – persze utólag – szinte természetesnek tűnik Csörgő Attila díja.
Mindenekelőtt: Csörgő Attila a magyar művészek közül szinte egyedülálló következetességgel választotta mindig is a nemzetközi mércét – ebben a tekintetben szintén Forgács Péterrel és az osztrák-magyar Andreas Fogarasival említhető egy lapon. Optikai gépezetei és az övegesi értelemben véve kísérleti mobilszobrai nemcsak hogy a kortárs szobrászat élvonalában helyezhetők el, de beilleszthetők a téralakító- vagy a médiaművészet utóbbi évtizedeinek nemzetközi (és egyben hazai) hagyományvonalába is: a most díjazott Möbius-tér alapeszméje többek között Moholy-Nagy László vagy Erdély Miklós képalkotó gondolataihoz vezethet vissza. A nemzetközi jelenlét mellett – vagy néha épp annak csábító felületessége ellenére – Csörgő az elmúlt több mint egy évtizedben olyan egyedi és minden elemében saját világot épített föl, amely – akár észreveszik, akár nem – valóban minden elismerést megérdemel.
Másodsorban: külső szemlélő számára meglepőnek, de utólag talán logikusnak látszik, hogy Csörgő a legrangosabb médiaművészeti díjat kapta meg Németországban. Miközben a médiaművészet a kilencvenes évekhez képest ugyan újabb és újabb formákat öltve, de egyre inkább elveszti merev határvonalait, még mindig úgy tűnik, hogy a magyar médiaművészet nagyobb elismertségnek örvend a világban, mint mondjuk a hazai szobrászat vagy festészet. Az okok sokrétűek és megérnének egy hosszabb vizsgálatot. Mindenesetre az már oknyomozás nélkül is megállapítható, hogy a „hagyományos” művészeti ágakban keresve sem találunk olyan nemzetközileg is ismert és elismert magyar alkotót, mint a médiaművészet területén a Németországban oktató, korábban Ars Electronica-díjat nyert Waliczky Tamást. Nincs olyan nagy nemzetközi művészeti megmérettetés, amelyben olyan rendszerességgel tűnnének föl magyar nevek, mint például a Nam June Paik-díj jelöltlistáján: az ezt megelőző három alkalommal Szegedy-Maszák Zoltán, Kisspál Szabolcs és Langh Róbert. Közülük Szegedy-Maszák valóban több mint egy évtizede a rangos európai médiaművészeti kiállítóhelyek meghívottja, ami a hasonló nagy intézményeket tekintve egyetlen szobrász vagy festő társáról sem mondható el. A médiaművészeti közeg tehát erőteljes nemzetközi jelenléttel rendelkezik, míg szobrászatunk mai helyzetéről a jövőből visszapillantva sokat elmond majd, hogy Csörgő Attila (és legtöbb tehetséges kor- és pályatársa) alkalom vagy megbízás híján eleddig még nem készített köztéri szobrot.
Harmadrészt. A magyar médiaművészet nemzetközi elismertsége szorosan összefonódik Peternák Miklós következetes munkájával, azzal a kilencvenes években felvállalt, és azóta folyamatosan vitt közvetítői szereppel, amely évek óta külföldi és itthoni lehetőségekhez juttatja a magyar képzőművészeket. A mostani Nam June Paik-díj – talán épp harmadrészt – neki köszönhető.
Bármennyire látszanak is utólag az okok és a körülmények, Csörgő Attila sikerének utóélete egyelőre megjósolhatatlan. Pontos kijelentések talán majd egy évtized múlva tehetők, amikor majd végigpillantunk köztéri szobrászatunk, médiaművészetünk helyzetén, és közben magyar nevek után kutatva fellapozzuk a német művészeti szaklapok akkor épp elmúlt tíz évének repertóriumát.
Kapcsolódó linkek:
Fontos adat, hogy Csörgő a berlini Gregor Podnar vezette galéria művésze. Podnar szintén olyan harcos, mint Peternák Miklós, csak egy másik területen.
Ezen adat azért érdekes, mert igen keveseknek sikerült kortárs képzőművészként egy ilyen platformra találni, ahol legalábbis valamilyen szinten biztosítva van a művész egzisztenciája.
Ezen kívül biztos vagyok benne, hogy lesz köztéri szobra, csak éppen mondjuk Tokióban, vagy Berlinben, vagy Bárhol, de nem Budapesten. A tehetség és az eredmények valutái talán csak nálunk érnek szart.
Csörgő ist einfach gut
.grat és brávo!.