Távirányítós aura

Richard Prince Third Place nevű kiállítóhelye
 (www.desertx.org/richard-prince)

Nem most fogunk rendet tenni az Appropriation Art házatáján, maradjunk annyiban, hogy az idézetnél, parafrázisnál nagyobb, jelöletlen beemelése egy más alkotó munkájának, sokáig egyértelműen plágiumnak számított. Most is az, csak időközben az is kiderült, hogy mára mindez egy olyan gondolatmenet része lett, amelynek más elemeit posztmodern korunkban gondtalanul elfogadjuk és használjuk. A kontextusukból önkényesen kiragadott idézeteket cut and paste technikával folyamatosan új sorrendekbe rakjuk, a növekvő képözönből kiemelt képeket továbbalakítjuk Max Ernsttől, Elekes Károlyon át a Fortepan-ig. A művészetfilozófiai kérdésből mára mindennapos realitás lett, és megtanultuk, hogy önreflexív energiák tágítják folyamatosan a modern művészet régi fogalmát. Az Appropriation Art radikális-intellektuális vonala a múlt század 80-as éveinek elején ütközött a karrier vonallal, Goran Djordjevic szíves közlése alapján tudható, hogy azóta nem használja a nevét, amióta Sherrie Levine leutánozta az ő konceptjét. Vannak más különleges esetek is, például Elaine Sturtevant, aki felfedez, a kora előtt jár, jó szeme van, és elismerés, ha ő – nem másol, hanem – ismétel valakit. Első szóló kiállításán, 1965 októberében Jasper Johns zászlóit, Oldenburg puha szobrait, Rosenquist rajzait, és Andy Warhol alig egy évvel korábbi, Flowers című kiállítását ismételte meg. 

Ha iskolapéldát keresünk, akkor az 1949-ben született Richard Prince az, aki korunkban a par excellence appropriation művésznek tekinthető. Annyiban mindenképp, hogy az árai magasak, és rendszeresen perelik jogtalan használat miatt. Tipikus régi munkája a cigarettagyár hirdetéseiről ismert Marlboro Man újrafotografálása. A nyolcvanas években induló sorozat egy 15 éves darabjáért 3 millió dollárt fizettek a Sotheby’s egyik 2014-es árverésén.

A szerző kedvenc Richard Prince műve, 2011

Richard Prince a Pictures Generation tagjaként indult, azokkal a művészekkel, akik már a televízió, reklámok, mozifilm, videó, azaz, masszív képfogyasztás közegében nőttek fel, és művészeti tanulmányaik során már találkozhattak egy kritikus, konceptuális gondolkodásmóddal. 1977-ben Helene Winer a New York-i Artists Space  igazgatója megbízta Douglas Crimp 33 éves művészeti írót, az előző évben indult October folyóirat egyik szerkesztőjét egy kiállítás szervezésével, és ez lett a később egy egész művészgenerációnak nevet adó Pictures kiállítás az év őszén. A kiállítást több városban is bemutatták, de igazából akkor kapott jelentőséget, amikor két évvel később Crimp újrapublikálta a kísérőszövegét az October 8. számában, és újabb alkotókkal egészítette ki a kiállított anyagot. Általában véve a tömeg-vizualitás hatalmát kritizáló és a szerzőség értelmét megkérdőjelező munkákról volt szó, melyek a legtöbb esetben annyira a nézőre bízzák a dolgot (a jelentést), hogy szinte a művész hagyományosnak nevezhető alkotótevékenységére sincs szükség. 2009-ben rendezték meg a mozgalom retrospektívjét, The Pictures Generation, 1974-1984 címmel a New York-i Metropolitan Múzeumban, csak néhány név a 30 résztvevőből: John Baldessari, Ericka Beckman, Dara Birnbaum, Barbara Kruger, Louise Lawler, Sherrie Levine, Robert Longo, Allan McCollum, Matt Mullican, Richard Prince, David Salle, Cindy Sherman.

Prince már a közösségi képmegosztás médiumával való első találkozásakor, 2010-ben, így nyilatkozott: „Mintha egy galériával járkálnál a zsebedben…Minden könnyű lett. Élvezetes volt. Egy ingyen koncertre emlékeztett.” Az inspirációt tett követte, és 2014-ben a Gagosian galériában bemutatott Új portrék című sorozata az általa az Instagramon követett, fiatal nők posztjairól készült képernyőfotókból, azok puszta fölnagyításaiból állt. A dolog természetesen ellentmondásos volt és vihart kavart, már az első kiállítás után sokan kifogásolták az eljárást, és legalább öten be is perelték. A bíróság minden esetben, egyedi alapon mérlegelve, méltányos használatot állapított meg. Prince általában arra hivatkozik, hogy elválasztja a képeket az eredeti kontextusuktól, még ha csak alig érzékelhető módon is, és ezzel értékes művészetet hoz létre.

Az egymilliárd felhasználó fele naponta használja az Instagramot, és nagyjából 95 millió fotót oszt meg minden nap. A felhasználók többsége mindezt követő-vadász céllal teszi, más szóval, üzleti érdekből, egyfajta életmód mikro-marketing nevében hirdeti önmagát az internet nyilvánossága előtt. Mindezért nem nehéz Prince művét akár kritikus médiaművészetként is értelmezni, az ego-design nehéz versenyében született énképeket arcképekként egy másfajta, interpretatív figyelem fókuszába helyezi. Mindezzel természetesen fölveti a szerzői jog és a magánszféra releváns kérdését a közösségi médiumok használatában.

A Suicidegirls alapítója, Missy Suicide azzal reagált, miután megtudta, hogy a Richard Prince által jelzett printet 90 ezer dollárért árulják a Frieze Art Fair-en, hogy ő ugyanazt a képet felkínálta, ugyanabban a kivitelben, a print nyomtatási áráért, 90 dollárért. Lehet választani. Prince mindez úgy kommentálta: okos ötlet. (Andy Warhol is együttműködött Elaine Sturtevanttal.)

A Suicidegirls saját poszterét árulja az Instagramon, 2015 Forrás: Instagram

Nem sokkal korábban, 2014 novemberében, egy közvetítőn keresztül Ivanka Trump egyenesen rendelt egy ilyen portrét a saját Instagram oldaláról. Az üzlet létrejött és a kortárs gyűjteménye számára megvásárolta a képet. Azonban két évvel később, 2017 januárjában, Donald Trump beiktatása előtt egy héttel, Prince, hol másutt, mint a Twitteren közzétette, hogy visszavonja a művet: „Ez nem az én művem. Nem én csináltam. Tagadom. Visszautasítom. Ez hamisítvány.” És ezután a rövid és egyértelmű üzenet után vissza is utalta a tiszteletdíját, 36.000 dollárt. Mindezt Ivanka Trump és édesapja elleni tiltakozásul. (Egyszer Andy Warhol és Donald Trump útjai is keresztezték egymást, 1981-ben.)

Ivanka új Richard Prince képe előtt pózol, 2015 Forrás: Instagram

Prince távolból, egy rövid nyilatkozattal kikapcsolja azt a nehezen megszerzett eredetiséget, amit addigi, konzekvens munkásságával elért. A digitális világából ismerünk csak hasonlót, amikor a távolból kikapcsolnak egy jelszót, és az, ami addig működött, eltűnik.

Egyáltalán, visszavonhatje-e egy alkotó a műtárgy státuszt? Minősítheti-e a művész egy alkotását utólag nem-műalkotásnak? Amely ezzel így rögtön el is veszti az értékét – ez is volna a cél.

És milyen esetben kell/lehet/szabad megvonni az aurát? Ez lenne a végső eszköz? A műtárgy a kardjába dől? A művész marad, csak az aura emigrál? Másrészt persze az is kérdés, hogy tényleg elveszti-e az eredetiséget, hiszen joggal mondhatjuk, hogy csupán gazdagabb lett egy újabb jelentésréteggel. Esetleg egy későbbi nyilatkozattal majd visszakapcsolható lesz? És ez hogy vonatkozik a sorozat többi darabjára?

Rengeteg kérdést vet föl ez az akció („Ez nem egy gesztus. Ez egy akció”, írta Prince a Twitteren), ami egyszersmind egy közéleti állásfoglalás is: „Az Ivanka portré visszavonása egy becsületes választás volt jó és rossz között. A jó az a művészet. A rossz az nem művészet. Trumpék nem művészet.”folytatta Prince. Mindez nagyjából egybeesett más művészek tiltakozó akcióival, ugyanis volt egy próbálkozás, Dear Ivanka elnevezéssel, hogy a gyűjteményében szereplő kortárs alkotók, akiknek a műveivel Ivanka szívesen pózolt az Instagramon, küldjenek jobbító szándékú üzeneteket az addigra már elnöki tanácsadó szerepben lévő Ivanka Trumpnak. A dolog nemigazán jól sült el, az üzenetek hangja élesebb lett, Alex Da Corte egyenesen azt írta az Instagramon hogy „Vegye le a képét a faláról, mert kellemetlen, ha vele látják.”

Azt mondhatjuk, hogy a legújabb művészeti kutatások alapján az Appropriation Art radikális gyakorlatából logikusan következik az eredetiség visszavételének a felvetése, hisz az amúgy is olyan finom és vitatott ebben a műfajban és többnyire bírói ítéleten alapul. Más műfajokban mindez nehezen volna elképzelhető, ott általában az ilyen jellegű átminősítésre a megsemmisítés tesz pontot, és inkább fordítva ismert az eljárás, azaz, esetleg utólag minősül valami műtárgynak.

Az aura-megvonás talán egyetlen ellentmondó eleme, hogy az alkotónak szinte misztikus karizmát és egyedüli illetékességet tulajdonít, aki telepatikus kézrátétellel alkot. Ezt a romantikus túlpörgést még a Twitter végtelen köznapisága sem tudja teljesen ellensúlyozni. Az eredetiség pont az Appropriation Art esetében nehezen tud egyszemélyes illetékességű lenni.


© 2020 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány