Táj és gyűlölet

A második hétvégén kezdődött az egész. Vonatra szálltam, hogy körülnézzek N.-ben, vegyes érzelmekkel ugyan, de kíváncsian – a városról hallottak legalábbis visszavettek a szokásos lazaságból, amivel a biztonságról szóló tanmeséket kezelni szoktam. Aztán ahogy kibújt a vasút a föld alól és megláttam a tájat, a továbbiakban képtelen voltam bármi egyébbel foglalkozni.


 Reichsautobahn, a kép forrása www.db3.dessau.de
 
New Jersey északkeleti vidéke a Hackensack folyó és a Hudson között első pillantásra olyan, mintha a város rossz lelkiismerete, éjszakai démona testesült volna meg. Igaz, ezt New York esetében inkább Staten Islandre és különösen a nemrég bezárt Fresh Kills szeméttelepre szokás érteni – a 890 hektáros terület a legnagyobb, ember által épített objektum a Földön: mintegy fél évszázadon keresztül napi 13000 – tizenháromezer – tonna szemetet hortak ide hajóval a Cityből, legutóbb, zárásképpen, szeptember 11. hordalékait. Tulajdonképpen fogalma sincs senkinek, hogy mit jelent ez és mi a jövője – az ambiciózus Fresh Kills Park projekt rekultivációs céljai afféle ördögűző ráolvasásnak tűnnek bárki számára, aki egyszer is ellátogat a mezőkre, ahol a felszín alól feltörő metángázt elvezető csövek állnak ki a zsombékból, hogy mást ne is említsek. John May szerint ez a terület a modernitás sötét tudatalattija, a fejlesztési(?) tervek pedig inkább a lelkiismeret megnyugtatására tett gyakorlatok, mint átalakulást beindítani képes programok.

 
Meadowlands, a kép szerzője Anthony Cortese, www.flickr.com
A Meadowlands viszont, amin átvitt a vonat N. felé, az a mocsárvidék, amit elsőként az ipar nőtt be, vasútvonalakkal és autópályákkal, majd raktárak és a lebontott New York-i épületek kerültek ide, aztán újabban elvadult elképzelések ragadtak bele a nádasok közötti sártengerbe, miközben néhány település úgy épült meg, nőtt ki – honnan is? – és élt túl mindent, hogy az elszigeteltségük az alföldi lápok nádi lakóihoz volt hasonló. A leggyakoribb látogató talán az olasz maffia volt, akik előszeretettel tárolták itt a csempészárut és a halottakat. Mindeközben a természet nagyjából úgy tett, mintha semmi különös dolog nem történne – sorban visszafoglalt, benőtt mindent, ami egy kicsit is egy helyben maradt, mint például azt a hatvanas évekbeli teherautót, amelyet elmenőben észrevettem: állt az út szélén, pár méterre a sínektől, szabályosan leparkolva, és bokrok nőttek ki a vezetőfülkéből és a kerekek közül.

A jelenleg is rendkívül gazdag élővilág olyan hibrid környezetben él, ahol kérdés nélkül áll egymás mellett, egymás felett vagy alatt a víztükör, az irdatlan acélszerkezetek – az egyik első átvezető út a hírhedt Pulaski Skyway – a lekoszlott ipari épületek, az elszórt lakóházak és az újabb, mocsárba, nádasok közé települt bevásárlóközpontok vagy zárt lakóparkok. Ez a Zóna, egy a Zónák közül, felismerhető és érezhető tömegvonzással. Nagyobb, mint Manhattan. Ennek megfelelően az elképzelések is nagyok: Xanadu, a lassan épülő és közben egyre zsugorodó szórakoztató és bevásárló megaközpont 418000 négyzetméteren kínál bármit, ami New Yorkban időtöltésként vagy sportként az ember eszébe juthat, a beltéri sípályáktól az ejtőernyő-szimulátor függőleges szélcsatornáig. Táj a tájban: a Meadowlands mindenkiből a leigázásra, új természet konstruálására való vágyat provokálta ki, hogy aztán lassan minden törekvést kivéreztessen és elnyeljen. Minden évtizednek megvolt a maga Meadowlands must go! projektje.


Meadowlands, a kép szerzője Michael Light, via hungryhyaena.blogspot.com
Már Fullernél is eszembe jutott a Gravity’s Rainbow, Thomas Pynchon zseniális regénye, ahol a világháború utáni Európában, a nulladik órában több eszelős csoport párhuzamosan, a Zóna saját törvényszerűségeitől vezérelve kergeti a félig elkészült sugárhajtású Rakéta terveit és darabjait. Nem tudtam nem a könyvre gondolni a vonaton, és azóta is az eszembe jut, akárhányszor – lehetőleg gyakran – a mocsárvidéken járok.

Nem sokkal az első út után mentem el a New Museumba megnézni az After Nature kiállítást – a W.G. Sebald halála után megjelent könyvével azonos című show a könyv mellett Werner Herzog Lessons of Darkness című filmjét tekinti kiindulási pontnak. Hogy innen hová indul, azt nem sikerült teljes egészében megértenem; a számos, legkülönbözőbb műfajokba tartozó munkát felvonultató, láthatóan igen ambíciózus program végül igencsak hullámzó színvonalúra sikeredett.


William Christenberry: Kudzu with Storm Cloud, near Akron, Alabama, a kép forrása www.newmuseum.org
A kurátor, Massimiliano Gioni felvetése a természet emberi tapasztalatának elemzésére sarkall – a művészek és laikusok által készített művekkel az ismert és elképzelt világ mitológiákkal, hiedelmekkel, vágyakkal, félelmekkel és álmokkal átszőtt, animális élményét járja körül. Ez a természetkép a közepén hordozza egy – a – katasztrófa képzetét vagy emlékét, és az emberi vagy ember nélküli életnek olyan kontextusát jeleníti meg, ahol kevés hely marad az idillnek, a megbékélésnek és a manapság az értelmetlenségig agyonhasznált fenntartható fejlődésnek. Bár sokak szerint a felvetés legerősebben a harmadik emeleti nagy terem atmoszférájában jelenik meg, ahol Maurizio Cattelan fej nélküli kitömött lova lóg a falról a magasban, előtte pedig a teret Zoe Leonard Fa című munkája tölti ki – egy elpusztult fa, amelynek törzsét és ágait feszítőpászmák és vasalatok tucatjai rögzítik és állítják vissza ’eredeti’ pozíciójukba – szerintem a legerőteljesebb munka mégis Werner Herzogé maradt.

A Lessons of Darkness dokumentumfilmként készült – Herzog egy kis forgatócsoporttal a Kuwaitból visszavonuló, és az olajkutak százait felgyújtó iraki hadsereg nyomában kialakult tájat filmezte hónapokig, a gyújtogatásoktól az oltásig bezárólag, de a film narrációja végül borzalmas sci-fivé emeli el a képeket a valóságtól, ahol az ismeretlen eredetű katasztrófa nyomán létrejött új életformák rituáléjaként jelenik meg a tűz és az oltás. Az azóta eltelt két évtized eseményei a régióban megdöbbentő módon követik az 1992-es film bibliai felhangokkal is keveredő felvetéseit.


Bill Daniel: NOLA Station Wagon, a kép forrása www.newmuseum.org
A ’professzionális’ művészek munkái között keveredtek a dokumentatív művek, mint Bill Daniel fotói a New Orleans-i árvíz nyomairól, William Christenberry benőtt fakunyhókról készített fotói vagy Erik van Lieshout filmje az édesanyjával tett afrikai utazásról a konceptuális megközelítésekkel, mint Allora and Cazadilla a galéria ablaktalan terében a növényeket Jenny Holzer művének fényével életben tartó installációja, vagy az Unabomber kunyhóját a galériában megépítő Robert Kusmirowski műve. A kevésbé szigorúan tematikus alkotásokat sokszor magával rántotta a víziókkal, misztikummal és a transzcendenssel foglalkozó válogatás, ahol Strindberg korai fotó-kísérletei mellett látomásos prédikátorok jegyzetei vagy amatőr festők csillagközi víziói vettek körül olyan művészeket, mint Pawel Althamer vagy Artur Żmijewski.


Propaganda festmény a Reichsautobahn-ról, a kép forrása www.fh-merseburg.de

A táj, mint szenvedély, álom és rettegés tárgya újabb fordulaton esett át Hartmut Bitomsky dokumentumfilmjében, a Reichsautobahn-ban. Az Anthology Film Archives-ban tett látogatás azonnal visszarántott Pynchon világába: a film a Harmadik Birodalom propagandagépezetének és médiahasználatának kontextusában vizsgálta a harmincas és negyvenes évek nagy német autópálya építkezéseit. Itt a táj és a sebesség kombinációja az utazást a hazafias kultúrafogyasztás és a német nemzeti identitás konstrukciójának részévé emelte, ahol a mérnöki csúcsteljesítmény szervesen összekapcsolódott a munkahelyteremtéssel, az elszigetelt társadalmi és földrajzi zugok feltárásával és fénybe emelésével. Hartmut Bitomsky archív felvételekkel, eredeti propagandafilmek és sajtóanyagok felhasználásával és a nyolcvanas években készített interjúkkal szedi ízekre a menet közben elvaduló, önmagát egyre jobban felülíró nacionalista propagandát – de az volt az érzésem, hogy az egész filmben épp ez a szál a leggyengébb, illetve ez az, amin a legerőteljesebben volt érezhető, hogy hol állt a (nyugat)német társadalom 1985-ben a múlt feldolgozása terén.

A német narráció hangvétele egészen megdöbbentő gyűlölettel van tele szinte minden iránt, ami a háború előtti időszakhoz köthető, tartalomtól és témától függetlenül. Hogy az 1942-ben született rendező generációja érzéseit közvetítette-e akaratán kívül, nem tudom, de az a gyanúm, hogy ez a viszony sokakban hasonló lehetett. A viszolygás egyértelműbb célpontja a populista szociális propaganda, ami az útépítést a gazdasági fellendülés és társadalmi szolidaritás eszközeként jelenítette meg, holott a munkások szinte biztosan nem vehették ki a részüket a német vidék autózás általi megismeréséből, de áttételesen maga az egész konstrukció, a technicizált táj, a mérnöki ethosz kivetülése a mezőkre és a topográfiára is egy ördögi konspiráció részeként értelmeződik. A geometria, az építés, a konstrukció, mint erőszak és kétségbeesés – a kultúrpropagandát szinte mitologikus dimenziókban megjelenítő film itt egyértelműen önmaga ellen dolgozik. A két legerősebb állítása a saját gyűlölete és a leküzdhetetlen csodálat a démonizált táj iránt.
 

Ha már az utazás a téma, akkor még egy filmet meg kell említenem, egy héttel később az eső elől menekültem be Jerry Schatzberg egyik első filmjére, az 1973-ban forgatott Scarecrow-ra. A road movie egyik klasszikus alkotásában a kezdő színész Al Pacino és Gene Hackman stoppolják végig az amerikai középnyugat őrületes tájait: a pusztaságban csak az épülő, olajválság előtti infrastruktúra és a világ szemében akkor kevéssé ismert vidéki nyomor, amelyek igazán maradandónak látszanak.
  • Mélyi

    A Fuller is jó volt, meg ez is nagyon jó. A Bitomsky-filmet jó régen láttam, de az általa választott látószög nekem inkább tűnt tragikomikusnak, semmint gyűlölködőnek. A propagandagépezet, amely a Weimari Köztársaság autópályaterveiből és megkezdett építkezéseiből máig hatóan “Hitler-autópályákat” csinált, valóban ördögi volt.
    A Scarecrow (amit itthon Madárijesztőként játszottak sokszor) mellett van még egy film erről a környékről: a Dan Aykroyd által rendezett, nem túl magasröptű Eszelős szivatás (Nothing but Trouble) azzal kezdődik, hogy Chevy Chase és társai eltévednek a New Jersey Turnpike-nál, aztán bekeverednek egy kihalt és borzalmasan koszos, szennyezett városba, ahol eszetlen dolgok történnek velük. E képzeletbeli rettenetes városka eredetije a pennsylvaniai Centralia, amelyben a nyolcvanas évek óta nem lakik senki, mert a település alatt égett a bánya.

  • http://www.smrsm.hu Szemerey Samu

    Köszi 🙂
    A gyűlölet alatt leginkább valamiféle öngyűlöletet értettem, valami engesztelhetetlen érzést, mintha egy lemoshatatlan, szégyenteljes piszokfoltot elemezne a szenvedő tulajdonosa nagy nyilvánosság előtt.
    A Scarecrow nem itt játszódik, de a New Jersey Turnpike hírhedt poénforrás, mint ahogy a Pulaski Skywayt is sokak szerint csak a balesetek kedvéért találták ki. Centraliáról nemrég láttam egy nagyobb anyagot, a bánya még ma is ég, és várhatóan még néhány évszázadig égni fog… azt meg, hogy Newarkban és a környékén nem mertek forgatni, megértem. Már túl van a város a legmélyebb ponton, de még mindig nagyon súlyos.

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány