Aki ezt a kiáltványt olvassa, talán úgy gondolja, hogy semmi új nincs benne — szabad kultúra témában pont ezek az érvek és követelések hangzanak el évek óta. De ez a dokumentum nem kutatási anyag, hanem politikai nyilatkozat, és ilyen szempontból fontos és jelentős. Használatra írták, mégpedig elég jól: két nagy erénye, hogy egyrészt összefoglalja a közkézen forgó közhelyeket, másrészt az aláírók névsora miatt egységes frontot képez a copyright összes védelmezője ellen. Bárki, aki kultúrával foglalkozik, rögtön tanulhat belőle, és beépítheti a saját gyakorlatába. Olyan hivatkozási pont, ami a következő években megbízási szerződések, kereskedelmi zenemegosztó oldalak, üzleti modellek, parlamenti felszólalások és utcai tüntetések alapjául szolgál majd.
A Szabad Kultúra Fórum kultúrmunkás találkozó, egy önszerveződő érdekegyeztető fórum. Eddig 2009-ben és 2010-ben rendezték meg Barcelonában, az OXCARS-al, a szabad kultúra Oscar díjával együtt. Egy sor ismert és elismert egyéniség és szervezet vett részt rajta — leginkább művészek, kurátorok, aktivisták és civilek, illetve programozók és más Internet-kritikával foglalkozó szervezetek.
Most két dokumentumot adtak ki, egy kiáltványt és egy útmutatót. Témájuk a “kreativitás fenntarthatóságának modelljei a digitális korban”, melyhez a kiáltvány az irányvonalakat, az útmutató a megvalósítás részleteit adja. A kiáltvány rögtön az elején felteszi a kérdést, hogy “Ki termeli a kultúrát?” —- tehát stratégiailag nem a fogyasztás, hanem a termelés felől közelít. Itt rögtön meg is lehet fogni a progresszív és a reakciós nézetek között feszülő alapvető különbséget, amit a fórumon a bőség gazdasága és a mesterséges hiánygazdálkodás kettősségével írtak le.
A bőség azt jelenti, hogy a digitális adatok másolásakor senkinek se lesz kevesebb, sőt, kulturális értelemben azok a szerzők, zenék, vagy szoftverek érnek a legtöbbet, amelyeket mindenki ismer, hallgat vagy használ. A bőség logikáját felismerők ezért szabadon megosztják egymással a kretativitásuk termékeit, mert felismerik, hogy egyrészt nincs sok jogalapjuk magukénak követelni azokat, másrészt nekik is sokkal könnyebb dolguk van, ha egy szabadon felhasználható adattengerből dolgozhatnak. A bőség konkrét technikai és társadalmi körülményei gyakorlatilag adottak, sőt, jogi eszközökből sincsen hiány. A konfliktus dinamikáját pont az határozza meg, hogy jelenleg két párhuzamos kulturális rendszer üzemel, mivel a szabad kultúra úttörői a közvetlen konfrontáció helyett a konkrét, működő alternatívák kidolgozására helyezik a hangsúlyt. Az alternatíva életképességéhez tehát nem férhet kétség, a kérdés csak az, hogy hogyan és mikor lehet legyőzni az egyértelmű túlerőt képviselő ósdi ellenséget. Szerencsére a nézeteltérések erősen generációs színezetűek, azért az idő nekünk dolgozik. Annál is inkább, mert itt nem a hangos zenéről van szó, ami mindig is a fiatalok kedvence volt, hanem leginkább jogi kérdésekről. Másrészt az új ötletek már velünk vannak és működnek, ezért a változás elkerülhetetlennek tűnik. Ahogy a Kiáltvány fogalmaz: “Nincs visszaút.”
Az Al Jazeera médiatára a lehető legkevésbé korlátozó CC licenszet használja: csak a forrást kell megjelölni, és bármit lehet kezdeni az anyagokkal.
Ki csinálja tehát a kultúrát? A Kiáltvány érvelése szerint a kultúra hálózati termék, vagyis értékének nagyobb része közkincsek felhasználával jön létre. A rap ritmikája, a dobgépek és a bakelit, és egyáltalán a nyelv amit használ vagy a legújabb stílus nem egy-egy alkotó terméke, sőt, létrejöttének feltételeit konkrétan az teremti meg, hogy a szerzőnek nem kell megfizetnie se Gil Scott-Heront se a bronxi suttyókat, Joseph Schillingert vagy Edisont, esetleg az angol-amerikai népeket vagy a youtube-ot, hogy “szellemi termékeiket” újrafelhasználja. Ugyanakkor a modernista mítoszokban géniuszként feltüntetett alkotók nem csak hogy óriások vállán állnak, de munkájukat egy olyan apparátus segíti, ami szintén nem az ő érdemeikre épül: egy festő munkáját például iskolák, galériák, múzeumok, művészboltok és ilyen blogok segítik, mint ez. Ezért írja a kiáltvány, hogy “a kulturális szférának értékelnie kell az összes közvetítő szerepét, nem csak az alkotókét”. Ugyanakkor az a hiperolcsó terjesztési mechnanizmus, ami ma nagyrészt illegálisan virágzik az Interneten, alapvetően mindenkinek jó (lenne), hiszen hatékonyan juttatja el a jóságot a közönségnek és még a közvetlen, személyes kommunikációt is lehetővé teszi. Nagyon helyesen teszik hozzá a kiáltvány fogalmazói, hogy ezért is fontos, hogy mindenki egyenlően és szabadon hozzáférhessen a hálózathoz. Az “új gazdasági mechanizmus” tehát működik, pusztán egy más hozzááállást — és, ha valaki abban érdekelt — egy más üzleti modellt igényel.
A szabadítsátok ki Magentát! kampány egyik kampányképe
Ezzel áll szemben az a mesterséges hiánygazdaság, amit — gondolom ezek után már mindenki sejti — jogi akadékoskodásukkal a nagyvállalatok és különböző állami szervek próbálnak fenntartani. A copyright egész rendszere egy olyan csodálatos kultúrbőség eljövetelének a kerékkötője, amit az Internet minden felhasználója számára egyszerre tudna biztosítani. A Fórum egyik szervezője, a La-Ex nevű katalán szervezet például többek között a magyar Artisjus-hoz hasonló szervezetek ellen kampányol, akik a civil szervezet álláspontja szerint igazságtalanul osztják el a kulturális javakból származó bevételeket. (Annyira kiélezett a harc, hogy a szervezetnek nevet is kellett változtatnia, mert az eredeti nevük túlságosan hasonlított a helyi jogdíjkezelő hatóság nevéhez.) Vagy miközben az európai filmipar minden más ismert kulturális közegnél nagyobb közpénzeket vesz föl, a legyártott filmek néhány év után gyakorlatilag megszerezhetetlenek lennének, ha nem lenne az a hadseregnyi önkéntes, akik a saját erőforrásaikra támaszkodva folyamatosan le- és föltöltögetik őket. És mi a köszönet a munkájukért? Európaszerte kriminalizálják és zaklatják őket, esetleg az aktívabbakat még börtönbe is zárnák. A tudományos kutatás szintén a mesterséges szűkösségre épül: a többnyire közintézményekben született kutatási eredményeket for-profit kiadók folyóirataiban, könyveiben és főleg adatbázisaink keresztül lehet elérni, amihez független kutatók egyáltalán nem, diákok és professzorok pedig csak intézményes segítséggel juthatnak hozzá. A kialakult helyzetet a posztindusztriális kapitalizmus politikai gazdaságtanának elemzői az eredeti tőkefelhalmozáshoz hasonlítják, amikor a tizenkilencedik századi Angliában az úgynevezett “bekerítések” során a földesurak egyszerűen — értsd: erővel — kisajátították a közösen használt földterületeket. Persze a Magyar Köztársaság első, “vadkapitalista” éveiben lezajlott privatizációs folyamat is szolgál némi párhuzammal.
Simona Levi, a Kiáltvány egyik szerkesztője, az EXGAE, később La-Ex társalapítója, a Fórum egyik szervezője, a Conservas nevű barcelonai kultúrhely igazgatója
A kiáltványozók célja tehát a közös legelők, a “commons”, vagyis a nem-tulajonosi értelemben vett közvagyon ápolása és védelme, amit ellenségeik fosztogatnak. “Az olyan kormányok tevékenysége, akik nem támogatják a kulturális alkotás és terjesztés új formáit, elmaradt profitot jelent a társadalom számára, és a kulturális sokszínűség rombolásával jár.” — írják. Követeléseik, melyek az index egyébként hozzáértő újságírójának tavaly még idealisztikusnak tűntek, ebben az évben már elég konkrét alternatívákkal vannak alátámasztva. Az útmutató “radikalitási sorrendben” sorolja fel a kultúrafinanszírozás egyre szabadabb és szabadabb verzióit, “annak érdekében, hogy az átállás fájdalommentesebb legyen”. Itt lehet igazán látni, hogy a távolról talán szubkulturálisnak tűnő Fórum milyen széles politikai skálán mozgó emberek összefogását dicséri. Az első követelés csak annyit kér, hogy a forgalmazott termék legyen megfizethető, szabad és lehetőleg újrafelhasználható. Sajnos ez a szerény kérés rögtön kizárja a ma forgalmazott médiatermékek legnagyobb részét. Például a zenei CD-k árának nagy részét a kiadók nyúlják le, akik tízezer forintnál is többet elkérhetnek egy darab műanyagért. A (külföldön?) rendkívül népszerű e-könyvekkel és az Apple által terjesztett zenékkel meg az a baj, hogy a legtöbbet tulajdonképpen csak béreljük, hiszen eszközhöz vannak kötve, így nem másolhatóak és nem adhatjuk oda őket a barátainknak. Ehhez képest egy CreativeCommons “Nevezd meg! – Ne add el!” licensz alatt terjesztett művet szabadon másolhatunk és használhatjuk új művek létrehozásához mindaddig, amíg jelöljük az alkotót és nem adjuk el az alkotást. És mindez nem akadályozza meg a szerző által felhatalmazott terjesztőt, vagy egyszerűen a szerzőt magát, hogy pénzt kérjen a munkájáért.
Egy másik alternatív gyakorlat szerint, amit már most is sok előadó sikerrel alkalmaz, a felvételek készítése, letöltése és felhasználása teljesen szabad, sőt, díjmentes. Így az előadót sokan megismerik, és ha jó a cucc, akkor sokan mennek el a fizetős élő koncertekre. Más modellek ennél is tovább mennek, és a nem a fogyasztók megsarcolására, hanem a közönség aktív közreműködésére építenek. A kickstarter platformon keresztül adományokat lehet gyűjteni egy-egy mű, vagy akár alapítvány létrehozási költségeire, és ha elég ember szeretné, akkor az alkotó még a munka elvégzése előtt biztos lehet benne, hogy megfizetik a munkáját. Ebben persze segít, ha a munkája gyümölcsét ezután közkinccsé teszi. A PirateBay-es Peter Sunde nevével fémjelzett flattr egy másik rendszerre épül: a regisztrált felhasználók átalánydíjat fizetnek, amit “borravalóként” költhetnek el, amikor arra alkalmas weboldalakat látogatnak meg, így díjazva az alkotók munkáját. Ez a fizetési rendszer ráadásul QR kódos matricák segítségével még a valóvilágban is működik.
Ha befényképezed a mobiloddal, rögtön adakozhatsz is. Forrás: blog.flattr.com
A lista végén személyes kedvencem, az alapjövedelem áll (nem minimálbér, mint anarki már említett cikkében), ami annyit tesz, hogy mindenki kapjon állampolgári jogon valamennyi fizetést. Ez nem badarság, hanem olyan komoly történettel rendelkezik, hogy 1968-ban az amerikai szenátus 1200 közgazdász — köztük James Tobin — javaslatára tárgyalta a bevezetését. Sőt, még állami kísérletek is voltak az ügyben, amikor több város egész lakossága kapott évekig alapjövedelmet. 87-ben majdnem Új-Zélandon lett alapjövedelem, de a próbálkozás Roger Douglas pénzügyminiszter székébe került. Ezek után nem mennék bele a gazdasági kivitelezés részleteibe, csak annyit írok, hogy az elemzők szerint egy csomó értelmetlen munkát csak azért végeznek az emberek, hogy megéljenek belőle, egy csomó társadalmilag hasznos munkát viszont azért nem csinálnak elegen, mert nem kifizetődő. Martin Luther King érvelése viszont kikezdhetetlen, amikor azt mondja, hogy a szegénység elleni küzdelem leghatásosabb módja, ha az alapjövedelem segítségével közvetlenül megszüntetjük. Ezen a fronton az autonomista Euromayday mozgalom és Napoleon Bonaparte is egy állásponton van: “Minden embernek születésénél fogva joga van hozzá, hogy a föld gyümölcseiből az önfenntartásához szükséges mértékben részesüljön.”
Egyik kedvenc Euromayday plakátom.
