Prófétaparádé

Łódż Kaliska térben és időben

Ez az ősz a lengyel művészetre fordított figyelem jegyében telik Budapesten. Az Art market idén a kortárs lengyel művészetre épített programot, a Ludwig Múzeum két kiállítást is a lengyel művészetnek szentel ebben a néhány hónapban: egy Wrocławra és művészeti életére koncentráló, jól sikerült (egyébként konzerv) bemutatót és egy, a kurátori kísérőszövegek által kissé agyonnyomott „Young Poland-Afterimages of Reality” címet viselő tárlatot. A Budapest Galéria pedig a Jaruzelski-korszak fenegyerekeinek, a Łódż Kaliskának (az alapítók: Marek Janiak,  Adam RzepeckiAndrzej Świetlik, Andrzej Wielogórski, és 2007 óta „pihenő tagként” Andrzej Kwietniewski) rendezett kiállítást.

styka_druk_pixel_1920x
Mickiewicz – avagy “a múzeumba dermedt Polonia”(Marek Janiak, Adam Rzepecki, Andrzej Świetlik, Andrzej Wielogórski, és közreműködők: Sławomir Bit), 2011. Forrás: budapestgaleria.hu

A łódż-i pályaudvarról elnevezett, 1979-ben alakult csoport a Hejettes Szomlyazók meghívására 1989-ben fordult meg először Budapesten. Azóta többször kiállítottak a Liget Galériában és Székesfehérváron is, csoportos kiállításokon is szerepeltek, és — többek között a kilencvenes éveket jellemző gyakorlatuknak megfelelően — Zichy Mihály: A rombolás géniusza c. festményéből is sajátos tableau vivant-t alakítottak (1999). A Budapest Galériában látható anyagukban (Prófétaparádé) nagyrészt új, eddig még Magyarországon be nem mutatott munkák szerepelnek.

A Łódż Kaliska avantgardizmusának történetében egymást érik a hagyományos, konszenzusosnak tartott nemzeti identitás (mint a nemzeti panteon: költők, képzőművészek elismerése) –elemek kikezdését célzó, dada-ihlette gesztusok, amelyek jelentős botrányokat kavartak (és kavarnak) Lengyelországban. A felforgató happeningek, az élet és művészet közé egyenlőségjelet tevő, permanens házibulikban való létezés, az abszurd manifesztumok és a Kultura Zrzuty-ban  tobzódó radikalizmus után a posztmodern kisajátítás felé forduló csoport fennállása alatt a változó körülményekre reagálva többször megújult. Mégis az az érzésem a kiállított műveket nézve, hogy a provokatív és öniróniában sem szűkölködő gesztusok éle a csoport (jellemző képzavarral élve, undergroundban töltött) fénykora óta érzékelhetően kicsorbult. Érdeklődésük homlokterében a romantikus-historizáló festészet és irodalom kánonjának, továbbá a vele együtt járó zsenikultusznak a megkérdőjelezése, azaz a történelmi események heroikus nemzeti múlttá alakításának, interpretációjának tárgyiasult és szimbolikus formái állnak. A „nemzet” nagyon is égető, aktuál- és emlékezetpolitikai, a régióban különösen releváns definíciós problémáiban való elmélyedés eredménye azonban itt, a Łódż Kaliska megalakulása óta eltelt évtizedek társadalmi-művészeti történéseinek tükrében, a gag határain csak éppen hogy túlmegy. Azért megy túl egyáltalán, mert a művészettörténeti beágyazottság és a citátumok szövevénye, az egyébként rendkívül szórakoztató ötletek mégiscsak felépítik a romantika nemzeti mítoszainak képét — hogy utána azonnal le is rombolják azokat —, gyakran ha a felületen maradva és önismétlésekbe bocsátkozva is.

Stefan és a majonéz  (Marek Janiak, Adam Rzepecki, Andrzej Świetlik, Andrzej Wielogórski, és közreműködők: Sławomir Bit), 2010. Fotó: Lengyel Intézet, Budapest
Stefan és a majonéz (Marek Janiak, Adam Rzepecki, Andrzej Świetlik, Andrzej Wielogórski, és közreműködők: Sławomir Bit), 2010. Fotó: Lengyel Intézet, Budapest

Jan Styka Polonia című, az 1791-es „májusi alkotmánynak” emléket állító allegorikus-történeti festményének pixelessé tétele és a befogadást gátló fal eléállítása Adam Mickiewicz, a lengyel romantikus irodalom „három bárdja” (Krasiński és Słowacki mellett) egyikének, a Pan Tadeusz szerzőjének kultuszával foglalkozó projektjük része. Mickiewicz egyébként a lengyel–litván állam orosz fennhatóság alatt álló litván területén született és nőtt fel, a nyelv és a geográfia tengelyein kijelölt nemzeti kánonok problematikus természetéről azonban ebben az esetben nem szól a fáma. Az a valójában térképen nem létező, Ausztria, Poroszország és Oroszország között felosztott Lengyelországhoz kötődő kultúra azonban megidéződik, amelynek Mickiewicz a reprezentatív képviselője, és amelyhez a Polonia történelemképe hozzátartozik. Mindez azonban inkább a látogató fejében áll össze érdekes felvetéssé, és nem a meggyőző (elsősorban célzottan magát a nézés aktusát gátló) vizuális megoldások miatt. Az egyesült, különféle népeket magába foglaló lengyel–litván had német lovagrenden való győzelmének, a Grünwaldi csatának (1410) emléket állító Jan Matejko festmény (1878) közönség bevonásával készült átirata 1999-ben hatásosabban hívta fel a figyelmet a heroikus csata/történeti dicsőség mítoszaira. (A Grünwaldi csata a kiállításban az 1960-ban Aleksander Ford által rendezett és Henryk Sienkiewicz regényén alapuló film egyik központi jelenetét tartalmazó videóval szerepel.) A Polonia című festmény eredetileg Lwówban (ma Lviv, Ukrajna) volt, majd a potsdami konferencia értelmében (1945), amely keleten Galíciát a Szovjetunióhoz csatolta, nyugaton pedig németországi részekkel „gazdagította” Lengyelországot, a „visszaszerzett” Wrocławba vitték, a múzeum alagsorába. Ez a 20. századi lengyel történelmet jól jellemző történet átvezet a Ludwig Múzeum kiállításához, de erről még később lesz szó.

A kiállítás további művein is az irodalom „nagyjai” hangsúlyosak: a Słowacki Balladyna című „szomorújátékát” facebook-posztokba illő szelfikben feldolgozó sorozat inkább kimódoltnak tűnik, míg Kielce városának hírességeit, Stefan Żeromski írót és a Kielecki majonézt a pop art, különösen Warhol műveinek (Campbell leveskonzerv vs. Kielecki majonézes üveg) ikonikus vizualitásával kombináló sorozatuk szellemes reflexió a kelet-európai kapitalizmus, a kulturális marginalitás és a brandépítés problémájára is.  Maga Warhol és Żeromski is megjelenik a nyomatokon, még az utóbbi Koratavasz című művéről készült filmes adaptáció Lengyelországban bizonyára jól ismert plakátjára montírozva is.

Janina Kochanowska (Marek Janiak, Adam Rzepecki, Andrzej Świetlik, Andrzej Wielogórski, és közreműködők: Sławomir Bit), 2013. Fotó: Lengyel Intézet, Budapest
Janina Kochanowska (Marek Janiak, Adam Rzepecki, Andrzej Świetlik, Andrzej Wielogórski, és közreműködők: Sławomir Bit), 2013. Fotó: Lengyel Intézet, Budapest

Fontos szempont, hogy a saját szavaikkal élve „szociologizáló” szemléletű csoport a női testtel kapcsolatos kritikai gondolkozást nagyrészt kihagyja a számításból: a macsóizmus és a női test szerepeltetésének öncélúsága sokszor felmerült a Łódż Kaliska munkásságával kapcsolatban. A kiállításon videók formájában szereplő New Pop korszakukban (lásd 2004-ben a Liget Galériában rendezett kiállításukat) a női test tárgyiasulásának magazinesztétikáját reprodukálták, egyébként tele átiratokkal, amelyek között Duchamp Nagy üvegje és Richard Hamilton pop-programadó montázsa is főszerephez jut. A kiállításon látható, 2014-ben a sokołowi élőművészeti fesztiválon bemutatott, Az álló roham című, szabadtéri élőképük dokumentációját nézve nem találni magyarázatot arra, miért félmeztelen nők helyettesítik az ulánus könnyűlovasság tagjait a szertornából ismert lovakon ülve, ha nem csupán a téma teljes banalizálása céljából. A csoport („a Łódż Kaliska Múzeum munkatársai”) ugyanakkor a Janina Kochanowska-sorozattal tudatosítja, hogy tisztában van a téma jelentőségével, még ha oly kétértelmű választ is ad rá: a sorozat lehet a nők helyzetével foglalkozó reflexió, míg — különösen a kísérő szöveget olvasva — a gender-elméletet provokáló gesztusként is értelmezhető. A 16. századi költő, Jan Kochanowski alakjával való fiktív játék ugyanis egy jól felépített áltudományos vizsgálat eredményeként közli, hogy a reneszánsz költő valójában magát a patriarchális társadalomban férfinak álcázni kényszerülő nő volt, aki életének eseményeit fotográfiai eljárással készült műveken örökítette meg: valójában jól ismert reneszánsz festmények parafrázisairól van szó.

A helyzet az, hogy a kiállítás érdekessége nem az egyenetlenül kidolgozott ötleteken alapuló kiállított művekben van: a Łódż Kaliska elérte, hogy a látogató az életmű belső összefüggésrendszere után kutatva, a kanonizáció biztos jeleként, ne csupán a megidézett és jelenre többé-kevésbé rávetített lengyel régmúlt iránt, hanem a Łódż Kaliska „személyes” története iránt is érdeklődni kezdjen. Ezért izgalmas a helyzet, hogy néhány villamosmegállónyira a Bálnától a Ludwig Múzeum Wrocław háború utáni kultúráját feldolgozó kiállítása éppen azt a kontextust vázolja fel, amelyben a Łódż Kaliska is megszületett. Azaz a hetvenes-nyolcvanas évek lengyel kulturális életét, amely a jelek szerint leginkább művészek vezette helyszínek szövevényéből áll. A soketnikumú és gyorsan iparvárossá váló Łódż jelentőségéhez nem férhet kétség: itt alapozta meg Władysław Strzemiński, Katarzyna Kobro és Henryk Stażewski a Művészeti Múzeum kiváló 20. századi és kortárs gyűjteményét 1931-ben, az 1950-es évek végén itt született újjá a lengyel film, szellemi műhellyé alakítva a Filmművészeti egyetemet, szimbiózisban a képzőművészettel — innen indult ki a Łódż Kaliska tevékenysége is.

Az álló roham (Marek Janiak, Andrzej Świetlik, Andrzej Wielogórski, és közreműködők: Sławomir Bit, Zofia Łuczko), 2014. Fotó: Lengyel Intézet, Budapest
Az álló roham (Marek Janiak, Andrzej Świetlik, Andrzej Wielogórski, és közreműködők: Sławomir Bit, Zofia Łuczko), 2014. Fotó: Lengyel Intézet, Budapest

Az „artist-run” kezdeményezések, művészeti helyszínek, galériák hagyománya a katonai szükségállapot idején, nagyrészt kényszerűségből, a nyolcvanas években is folytatódtak Łódżban, a kissé elvirágzott textilipari központnak underground patinát kölcsönözve. A Wschodnia Galéria, Józef Robakowski Exchange Galériája, majd számos egyéb, gyakran a hetvenes évek végére dogmatikussá vált avantgárd/neoavantgárd hagyományok ellenében létrejött, rendszerint a művész-szervezők lakásában működő hely  közt szerepelt a város főutcájában álló bérházban a Strych (Padlás), a Łódż Kaliska és az általuk kiadott TANGO szamizdat helyszíne. A kilencvenes években ennek az utcának a „revitalizálása” is a csoporthoz, pontosabban Marek Janiak és Andrzej Kwietniewski tevékenységéhez kötődött, és itt nyílt meg Łódż első számú „művészklubja”, a város must see-attrakciói között szereplő Łódż Kaliska bár, posztmodern belsőépítészeti megoldásokkal, és a csoport alkotásaival dekorálva. Ez a Łódż Kaliska Múzeum tárgyi valójában, megvalósulása pedig éppoly ellentmondásos az önirónia és az emlékmű-állítás határán állva, mint a csoport egész tevékenysége.

A Wrocławot bemutató kiállítás az „átmeneti autonóm zónák”-ból álló, a legkeményebb hiánygazdaság idején működő helyi kulturális struktúrát vázolja fel. A nyolcvanas évek történeti-kulturális hátterének tisztázásában segít a LUXUS vagy a Szolidaritás „kibővítéseként” felfogott, a politikai gesztusokat művészi elemekkel gazdagító Pomarańczowa Alternatywa (Narancsos Alternatíva) wrocławi művészcsoportjai, a különböző art punk és new wave csoportosulások tevékenységének megismerése. Persze a Ludwig kiállítása egy a Łódżétól gyökeresen eltérő múlttal rendelkező, identitását kereső városról beszél, ahol a konceptuális művészet, az újmédia és mindenekelőtt a kísérletező színházművészet különböző terepei, többek közt a Grotowski színházi laboratóriuma, a Wrocław háború utáni urbanisztikai sajátosságaira reagáló építészeti problémafelvetések fórumai is működtek, de ahol az „artist-run” helyszínek jelentősége mindenképp kiemelkedő. A két kiállítást tehát együtt érdemes megnézni. Ha a Łódż Kaliska frissessége oda is van, a lengyel művészet közelmúltjára mindenképp rávezeti a figyelmet, és a közös Közép/Kelet-Európa, az évszázados barátság mítoszának újraéledése idején felteszi a kérdést, hogy valójában mit is tudunk a lengyelekről.

 

A kiállítás az Új Budapest Galériában megtekinthető 2017. január 8-ig.

 

© 2017 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány