Privát proteszt

Magányosan áll egy magyar nő a Buenos Aires-i utcán, kezében tábla, rajta egy szó: Protesta. Van-e csupaszabb, kiszolgáltatottabb helyzet ennél? Innen nézve a világvégén állni, nézni, akik értetlenül néznek minket, járkálni, megmagyarázni kik vagyunk, honnan jöttünk, mit akarunk. Elszánt és egyszerre elesett tekitetén látszik, hogy Eperjesi Ágnes nagyon előre megfontolt szándékkal tette ki magát ennek a helyzetnek.

Ott tartózkodása során megismerte a helyi szokásokat, látta a mindennapos politikai tüntetéseket, és a maga javára (potenciálisan: ellen) fordította a lassan ismerőssé váló környezetet. Tüntetés formájában saját érzéseit vitte ki az utcára. Egyszemélyes pszicho-tiltakozást folytatott az élet megváltoztathatatlannak tűnő adottságai ellen, amelybe aztán megpróbált másokat is bevonni: többek között arra kérve az argentin főváros lakóit, protestáljanak vele együtt a Magyarországot és Argentínát elválasztó időeltolódás ellen. Akcióját egy külső szem folyamatosan dokumentálta.

A dokumentáció most budapesti környezetben, a Laborban látható, és elsősorban abszurditása révén érinti meg az eleinte kívülálló nézőt. A konnotáció persze itthon rögtön kitágul: Pauer Gyula Tüntetőtábla-erdőjére gondolunk meg a Bohóc a falon üres táblákkal boldogan provokáló fiataljaira, 56-ra, 89-re, a Kossuth tér tavaly előtti elkloákásodására. Budapest másfajta kiszolgáltatottságot jelent, mint Buenos Aires, az ismertség és a kiszámítható reakciók csapdájával. A tiltakozás egyébként is helyspecifikus avantgárd forma; forgatókönyvét nehéz átírni más helyszínekre. Képzeljük el Eperjesit Pozsonyban, Berlinben vagy Tbilisziben – rögtön látjuk, hogy magánfeszültségeinket csak ott tudjuk belevinni a világba, ahol a külső helyzet magától nem pattanásig feszült.

Eperjesi a budapesti, emlékekkel és asszociációkkal teli környezetben hívja fel egyszerre befelé fordulásra és utcára vonulásra a nézőket. Azt, hogy a befelé fordulás milyen mélységű lehet, egy falra ragasztott szöveg-együttes mutatja meg: gondolatfutamok érzésekről, személyes problémákról, gyerekről és kapcsolatról, sejtetett tragédiákról és boldogságokról, rezignációról és iróniáról. Utcára vonulni pedig a művésznőhöz csatlakozva lehet, február 14-én, nem sokkal a kiállítás bezárása előtt, tiltakozva az összegyűlt (belső) terhek ellen.

Az akció és dokumentációja egyszerre tekinthető pszichológiai kísérletnek és művészet-metaforának. A saját lelki rezdüléseire figyelő, azokat akár sután, akár precízen, akár automatikus írással, akár tüntetőtáblára komponálva megfogalmazó néző akarva – maga is résztvevőként – vagy akaratlanul – passzív szemlélőnek maradva – a művészeti projekt és a művészi gondolkodás részévé válik. Igazi public art jön létre, előre borítékolhatatlan kimenetellel és hatásfokkal. Igazi pszichológiai projekt is létrejön, amely nyomán akár az egész eddigi életmű dimenzióbővítésére is sor kerülhet. Utólag például teljesen új értelmet nyer az a levél, amelyet Eperjesi Beck Andrással közösen írt, pszichológiai magyarázattal kommentálva Gyenis Tibor és Koronczi Endre élet-értelmező Basic-projektjét. De nemcsak erről van szó. Úgy tűnik, mintha módszerét tekintve Eperjesi egész korábbi művészetét kifordítaná. A befogadónak eddig a tárgyiasult műalkotás mögé tekintve kellett visszakövetnie a művészi alakítás logikáját, most maga a művészi alkotófolyamat materializálódik a nyilvános térben. Mindeközben pedig jól láthatóan – kirakatba téve – egy önironikus kollektív műalkotás jön létre.

Még valami. Mivel a magyar képzőművészet nemzetközi megjelenésének fájó hiányosságairól annyi szó esik, hajlamosak vagyunk elfeledkezni róla, hogy néha valóban ott vagyunk a dolgok közepében. Most például Babarczy Eszter ösztönzésére Arthur C. Danto a Journal of Aesthetics and Art Criticism, 2007 téli számában a Kantról és a modernizmusról szóló esszéje kiindulópontjaként ír Eperjesi Ágnes művészetéről. És ez az öröklét szempontjából sem kevés.

Vonatkozó régebbi cikkeink:

Nem punk, nem hippi – lázadó!

Katolikus hit és baloldaliság