Nemrég egy fiatal ír művész egyébként kiváló műveit nézegetve azt találtam mondani neki, hogy nagyon népszerű a tematika, amellyel foglalkozik. Felháborodva tiltakozott, ami azért volt érdekes, mert az említett tematika nem más, mint maga a tiltakozás. Pontosabban az utcai tüntetés, protestálás, amelynek különböző feldolgozásai az utóbbi időben megszaporodni látszanak. Szerte a világon, számos művön láthatjuk viszont valamilyen formában a tüntetőtáblát vagy az utcai protestálás egyéb kellékeit, illetve számos olyan köztéri akcióval, beavatkozással találkozhatunk, amelyek a tüntetés, tiltakozás metaforájához folyamodnak.
MIRCEA CANTOR – The Landscape is Changing
Például a fent látható Mircea Cantor mű, Elín Hansdóttir Taking Time című projektje, vagy éppen Susanne Brunner videója, amelyben Elvis-rajongók alakulnak bizarr, protestáló tömeggé. Mifelénk a témát legutóbb Eperjesi Ágnes dolgozta fel az év elején Labor-beli kiállításában, illetve a Chto Delaty orosz művészcsoport munkái a Barcsay teremben.
Hansdóttir: Taking Time
2005-ben Szerbiában nyílt meg a No More Reality címet viselő eseménysorozat, amely hosszú távú kutatási projekt részeként azóta is tart, és amelynek harmadik felvonása az amszterdami DeAppel-ben látható a nyár folyamán. Az első, Újvidéken és Belgrádban megrendezett kiállítást sok egyéb rendezvény kísérte, amelyek jelentős része a rádiós aktivizmushoz kapcsolódott, viszont a kiállítás alcíme kellő pontossággal nevezte meg és vetítette előre a megközelíteni kívánt kérdésköröket: Crowd and Performance: Re-enactment, Public Space and usage of body. (magyarul kb.: A tömeg és fellépése, Újrajátszás, Köztér és testhasználat).
Philippe Parreno: No More Reality, a sorozat címadó műve (ami viszont a kiállításban nem szerepelt)
A rendezvénysorozat második felvonására szintén Belgrádban került sor 2006-ban, ahol az eredeti alapgondolatot indítványozó Jelena Vesic Claire Staebler kurátorral együtt a videóművekre helyezte a hangsúlyt (többek között Yael Bartana, Mircea Cantor, Johanna Billing), de a kísérő előadásokba, beszélgetésekbe Hito Steyerltől Jeremy Dellerig több jelentős művészt is bevontak.
Ekkor körvonalazódott az a kettősség, amelyet az amsterdami kiállítás próbál szemléletessé tenni, és amely a tömegek arcának képi megjelenítésében mutatkozik. E kettősség egyik oldala a politikai akarat hordozójaként bemutatott tüntető és forradalmi tömeg, amelyre az európai művészet történetében az évszázadok során számos példát találunk, másik oldala pedig egy sokkal semlegesebb, magányosan megjelenített arc, amely a városi élet és a modernitás bemutatásához kapcsolható. A kiállítás tehát a tömeg arcának e két lehetséges megjelenítéséből indul ki, és azt vizsgálja, létezik-e egyáltalán ez utóbbi: a semleges, esetleges, névtelen tömeg.
No More Reality
A válaszok, amelyek az immár több éves kutatómunka eredményei, olyannyira változatosak, hogy a kurátorok a bemutatás módjaként egy vegyes formát választottak (Shared Folder alcímmel), amelyben kiadványok, plakátok, elvihető szövegek és helyben válogatható, nézhető videóművek szerepelnek. A dokumentumok, művek megjelenése az anyag gazdagsága ellenére is nélkülöz mindenféle látványos elemet, inkább egy hirtelen kiürült kutatószobára emlékeztet, amelynek megközelítése a néző részéről időt és némi aktivitást igényel.
Ha e kettő megvan, nemcsak arra jöhetünk rá, hogy – közhellyel élve – a tömeg bizony vagy ezerarcú, vagy arctalan, hanem arra is, hogy adott esetben éppen a művészet az az eszköz, amelynek segítségével e két véglet között önmagára talál. És ehhez a művésznek nem feltétlenül kell harcos elkötelezettséggel agitálnia. Elég olyan apró és szellemes beavatkozásokkal élni, mint a Radek Community, akik a hétköznapi városi helyzetekben, például a közlekedési lámpáknál összegyűlt emberek sokaságát változtatják pillanatok alatt "öntudatos" tömeggé. Elvegyülnek ugyanis közöttük, majd a lámpa zöldre váltásának pillanatában az élükre állva, hatalmas bannerekkel és zászlókkal kísérik át őket az utca másik oldalára.
Radek Community
