Függetlenség az államtól és a piactól, horizontális (nem hierarchikus) szervezeti felépítés, szociális szolgáltatások és érdekképviselet nyújtása; minimum ezeket várja el a kulturális közeg az ideáltipikusan működő nonprofitoktól. Nehezen nevezünk meg azonban itthon akár egy ilyen kulturális szervezetet is. Azok a szervezetek, amelyek ettől eltérően, de (egyelőre) mégis léteznek, jellemzően önkéntes munkával tartják fenn magukat, egyik adománygyűjtő kampánytól a másikig küszködve. Az ideáltipikustól eltérő működésmód nem kizárólag a nonprofit szektorra jellemző; a magyar művészeti mezőben a piaci, a civil és a közszféra feladatai összecsúsztak, jellemzőiket kombináló hibrid modellek jöttek létre. Előremutatóbb lenne ezért megérteni, hogy miért „hibrid modellek” jönnek létre, nem pedig folyamatosan a piac-civil szféra-közszféra hármas felosztásának való megfelelést kérni számon. Fontos lépés lenne emellett a javarészt nyugatról importált civil társadalomépítés NGO-modelljének magunkra erőltetése helyett a saját kulturális mezőnk jellemzőit figyelembe véve meghatározni, hogy mi lehet a nonprofitok szerepe a félperifériás pozícióban lévő közép-kelet-európai régióban.
1.
Mielőtt arra keresnénk a választ, hogy kinek és milyen arányban érdeke és feladata fenntartani a nonprofit kulturális szervezeteket, először két kérdést kellene végiggondolnunk. Egyrészt fontolóra kell vennünk, hogy mit jelent a világgazdasági rendszeren belül félperifériás pozíciót betöltő régióban élni, és milyen jellemzőkkel, ad absurdum milyen előnyökkel jár ez a helyzet. Másrészt számításba kell vennünk, hogy miként érintkezik itt a nonprofit a klasszikusan piacinak, illetve államinak nevezett szektorral, valamint át kell gondolnunk, hogy milyen kapcsolódás lehet hatékony egy ilyen félperifériás pozícióban. Az ezekre való reflexió elengedhetetlen feltétele annak, hogy szakítsunk mind az öngyarmatosító, mind a nacionalista diskurzusok újratermelésével, és helyes kérdéseket tudjunk feltenni.
E kérdések végiggondolása persze nem egyszerű feladat. Annak ellenére ugyanis, hogy számos elméletíró úgy véli, hogy a modern világgazdasági rendszer születése óta mindig is stabilan létezett a centrum és a periféria közötti félperifériás pozíció [1] , amelyet például a közép-kelet-európai régió is betölt, a gyakorlatban jellemzően a terület mégis vagy az előbbi vagy az utóbbi határmezsgyéjén volt/van kezelve: a centrumból nézve majdnem periféria, a perifériáról nézve majdnem centrum. Ez a kettős identitás azonban pontosan azon kérdéseket fedi el, hogy milyen az a struktúra és melyek azok a funkciók, amelyek stabilan fenntartják a két végpont vonzása közepette ezt a pozíciót. Ezt “a takarásban létet” nevezi stratégiai csendnek Marina Blagojević, mivel ezen logika folyamatosan újratermeli a pozíció láthatatlanságát mind mások, mind saját magunk számára [2]. A láthatatlanság közepette szükségszerűen e pozíciót elfoglaló szereplők (pl. államok) között a legádázabb a versengés a központi pozícióban lévők érdeklődéséért, és az onnan jövő támogatásokért, hiszen ezek megszerzése létfontosságú ahhoz, hogy megelőzzék a perifériás pozícióba való lecsúszást [3]. A támogatásokért és a figyelemért folytatott versengésen túl, illetve gyakran annak eszközeként szorgalmasan igyekszünk minél pontosabban átvenni az univerzális megoldásokként kínált, valójában azonban éppen a központi államok működésére szabott (ill. az ő pozíciójuk megerősítését szolgáló) nyugat-európai és észak-amerikai kulturális modelleket [4].
2.
A volt keleti blokk országaiban az 1989-es változás a demokratizálódás, privatizáció és piacgazdaság fogalmai és formulái mentén ment végbe, a konkrét folyamatot pedig a volt hidegháborús ellenpólus gazdaságpolitikájához való strukturális alkalmazkodás irányította. Ennek megfelelően 1989 után a kultúra finanszírozási rendszere is jelentősen átalakult. A korábbi szakszervezeti működést mintául vevő érdekképviseleti szervezetek lassú átalakulásba kezdtek, míg mellettük megjelentek a pályázati úton finanszírozó, a művésztől nem szervezeti tagságot, hanem projekt alapú menedzseri hozzáállást elváró támogatási formák. Ezek az új szervezetek továbbá már nem művészeti ág vagy műnem alapján, hanem közös szemléletmód mentén formálódtak, és a művésztagságból megválasztott vezetői réteg helyett kurátorok és művészetmenedzserek vették át az elosztói szerepet [5]. Bár létrejöttek olyan új társaságok, melyek még a korábbi modellhez illeszkedtek volna (ld. MKITSZ tagszervezetek), egyre inkább az új, nyugati tendenciákhoz kapcsolódó nonprofit szemléletmód kezdett dominálni. Ennek következtében nemcsak a kultúra finanszírozása alakult át, hanem a helyi viszonyokra kevéssé adaptált új pozíciók is létrejöttek [6].
Az olyan államokban, amelyekben a civil társadalom képes nyomást gyakorolni a kormányzatra (pl. hatást elérő petíciókkal, sztrájkkal, polgári engedetlenséggel), más a feladata az NGO-knak, mint az éppen újraalakuló államokban. Valeria Sperling szerint ez utóbbiakban, míg az állam jelentősen redukálta a szociális szolgáltatásokat, az államtól független szervezetek elsődleges feladata az lenne, hogy ösztönözze és segítse az emberek önszerveződését [7]. Fokozatosan egyre több NGO jött létre a régióban tehát azért, hogy megerősítse a civil társadalmat, amely hosszútávon elvileg eltarthatná a szektort. Paradox módon azonban minél több jött létre, annál kevesebb esélye lett annak, hogy egyáltalán víz felett tartsa e szervezeteket a társadalom. Ráadásul, mint ahogy Steven Saxonberg is kiemeli, sok esetben a posztkommunista civil társadalom jellemzőjévé vált, hogy a társadalmi mozgalmak olyan professzionális szervezetté váltak, amelyek jobban érdekeltek a támogatások és egyéb finanszírozási formák igénylésében, mint a civil társadalom mozgósításában [8].
A 2010 utáni Magyarországon a kulturális nonprofit szervezetek számos olyan feladatot kényszerülnek magukra vállalni, amelyeket az állami kultúrpolitika ignorál. Ide sorolható többek között az intézményrendszer lépcsőzetességének fenntartása, mentorprogramok működtetése, nonprofit kiállítóterek fenntartása. Mindezen feladatok elvégzése közben egyre látványosabban zsigereli ki önmagát a szektor, alulfinanszírozottan, projekt pénztől projekt pénzig élve, nagyrészt önkéntes munkán alapulva. Az államtól független(edő) szervezetek működésének helyi sajátosságaihoz hozzátartozik még az elmúlt években átalakuló kapcsolat a nonprofit és a forprofit szektor között is. A profitot nem termelő művészeti szervezeteknek az előnytelen működési struktúra ellenére a rendszerváltás után eleinte az állammal alakult ki magától értetődő szövetségi viszonya, amely nem kis részben a ‘89 után megjelenő másik, helyét kereső szereplővel, a kereskedelmi galériákkal és a művészeti piaccal szembeni oppozíción alapult. 2013 után (amikor a NER kultúrgépezetének köztestületei megerősödtek és a nonprofit szféra immár állandóan akut forráshiánnyal szembesül) azonban az állam és a nonprofit szervezetek “szövetsége” helyett egyre inkább a magánszférán belüli szövetség erősödik meg a nonprofitok és a forprofitok között, ezúttal azonban részben már a NER államával szembeni oppozícióra épülve. Ugyanakkor mind a civil, mind a kereskedelmi szektor kevéssé tudja állami, vagy hazai magántámogásokból fenntartani magát, így elsősorban globális művészeti piac (nemzetközi art fair-ek, műgyűjtők hálózata) és a külföldi kulturális szervezetek illetve intézetek támogatásából működnek. Bár a szövetség számos előnnyel járhat (mint például a két szektor feladatainak újragondolása és kombinálása), ezen kényszer szülte finanszírozás következtében mégsem egészen problémamentes. Azáltal ugyanis, hogy mind a kereskedelmi, mind a nonprofit szektor szinte kizárólag a centrumországok támogatásával tartja fenn magát, még erőteljesebbé válik a régió függése azoktól, még rosszabb alkupozícióba hozva a régiót önképviselete terén és még inkább megnehezítve a saját, félperifériás pozíciójára való differenciált rálátást. Mindez egy olyan kontextusban történik, amelyben az állam állítólag a “hazai kultúra” védelmében hurcolja meg a külföldről támogatott szervezeteket, miközben ily módon természetesen tevékeny részese a függőség növelésének.
Előremutató lehet ezzel szemben, ha a félperifériás pozíción belüli kényszerként megélt versengéssel szemben masszívan erősödnek a régiós együttműködések, illetve a csapdahelyzetből kikeveredés végett, újabb nonprofit szervezetek létrehozása helyett a már létezőek finanszírozása és struktúrája újul meg a három szektor szerepének a fentiek mentén történő kritikai átgondolása alapján. Mindehhez elengedhetetlen egy olyan mértékű állami szerepvállalási konstrukció, amely egyszerre képes legalább valamelyest enyhíteni a művészeti szektorok centrumországoktól való függésén és lehetővé teszi az öndefiniálást illetve a régiós együttműködési lehetőségek, valamint a fentiekben vázolt mezőn belüli kapcsolatok strukturális újragondolását és kidolgozását.
* Őze Eszter a cikk megírásakor az ELTE rendszeres művészeti ösztöndíjában részesült
** A cím Esterházy Marcell Propaganda (2015, 50 x 70 cm, giclée print) c. műve 15. darabjának parafrázisa
*Őze Eszter a cikk megírásakor az ELTE rendszeres művészeti ösztöndíjában részesült
[1] Arrighi, Giovanni: The Developmentalist Illusion: A Reconceptualization of the Semiperiphery In: Martin, W.G. (ed.): Semiperipheral States in the World-Economy, Greenwood Press, Westport, 1990.11-42.
[2] Blagojević, Marina: Non-”White” Whites, Non-European Europeans and Gendered Non-Citizens: On A Possible Epistemic Strategy from The Semiperiphery of Europe In: M.B.: Knowledge Production at the Semiperiphery: A Gender Perspective, Institut za kriminološka i sociološka istraživanja, Belgrade, 2009. 27-65.
[3] Wallerstein, Immanuel: The Modern World-System as a Capitalist World- Economy: Production, Surplus-Value, and Polarization In: W.I.: World-Systems Analysis. An Introduction. Duke University Press. Durham and London. 2004. 23-42.
[4] Kovačević, Nataša: Introduction In: K.N.: Narrating Post/Communism Colonial discourse and Europe’s borderline civilization. Routledge. London. 2008. 1-21.
[5] Nagy Kristóf: Kortárs bizonytalanság: Az FKSE útja a rendszerváltástól a végveszélyig. 2018.01.31.
http://tranzitblog.hu/kortars-bizonytalansag-az-fkse-utja-a-rendszervaltastol-a-vegveszelyig/
Esanu, Octavian: What was Contemoprary Art? In: ARTMargins, Vol. 1 Issue 1, 5-28.
[6] Bővebben lásd: Nagy Kristóf: A Soros Alapítvány képzőművészeti támogatásai Magyarországon. A nyolcvanas évek második felének tendenciái. Fordulat, 2014.21.
[7] Sperling, Valerie : Organizing Women in Contemporary Russia. Cambridge University Press. 1999. 143.
[8] Saxonberg, Steven – Jacobsson, Kerstin : Beyond NGO-ization The Development of Social Movements in Central and Eastern Europe. Routledge. 2013. 3.
**Őze Eszter a cikk megírásakor az ELTE rendszeres művészeti ösztöndíjában részesült