A potzdami Petra Stegmann és kurátori csapata nagyszabású (utazó) kiállítás keretében dolgozta fel a kelet-európai fluxus művészet jelenségeit, amelynek anyaga a vilniusi Contemporary Art Center és a krakkói Bunkier Sztuki után április 18-tól a budapesti Ludwig Múzeumban látható. Petra Stegmannék vállalkozása nem csupán a kiállításon megjelenő dokumentum-mennyiség miatt érdekes, hanem azért is, mert együtt láttatják a kelet-közép európai fluxus-történet jelenségeit és alkotóit. A hatvanas évek elején az amerikai és európai művészetben terjedő újradikális fluxus viszonylag korán megjelent a kelet-európai szocialista országokban. A legerőteljesebben talán Lengyelországban fejlődött ez a „mozgalom”, ahol a lengyel avantgárd különböző csatornákon keresztül olyan „intézményi” hátteret tudott maga mögé teremteni, amely képes volt legitimizálni tevékenységét. Magyarországon többek között ennek hiánya miatt szerényebb volt a fluxushoz hasonló jelenségek expanziója, de azért is, mert túl kicsi térben mozgott. Mégis azt mondhatjuk, hogy a fluxus számára a keleti blokk országainál megfelelőbb helyszín nem is adódhatott volna. Az egyének alávetettségére, a szerénységre és alkalmazkodásra építő kollektivizmusnak szinte melegágya volt ez a jellegzetesen individualista, megnyilvánulásaiban cinikusnak tetsző attitüd, amely mint egy moly, képes volt átrágni magát a kollektivista kultúrák vastag szövetén. A bemutatott anyagból világosan kiderül az is, hogy provokációjuk nem csupán a hatalomnak, hanem a korabeli társadalmak kispolgári nézeteinek is szólt.
A kiállítás a kelet-európai fluxus hálózati jellegére teszi a hangsúlyt. Ezen belül megfigyelhetjük, milyen formái voltak a kooperációnak, milyen szinkron jelenségekkel vagy netán nemzet-specifikus vonásokkal találkozunk. A rendkívül gondosan összeválogatott anyag láttán mindenek előtt örülnünk kell ennek a kiállításnak, és a hozzá tartozó, tanulmánykötet-szerű katalógusnak. Jobb későn, mint soha, erre gondoljunk. De mindeközben ne felejtsük el figyelmünket azokra a kérdésekre fordítani, amelyek továbbra is a levegőben maradtak. Az egyik legérdekesebb ezek közül – legalábbis számomra – az, hogy az anyag feltűnően esztétikus, bár hozzáteszem, szikáran esztétikus tálalása, mondhatni archívumi rendje mögül hogyan illant el az a fajta radikalizmus, amely ezt a művészetet egykor motorként hajtotta. A másik kérdés számomra az, hogy ezzel a kiállítással, itt Magyarországon, vajon letudtuk –e ezeknek a jelenségeknek a feldolgozását vagy van még vele dolgunk? Ezt azért kérdezem, mert a katalógus tanulmányíróinak sorából feltűnően hiányoznak a magyar művészettörténészek írásai. Mindössze két magyar művész szerepel benne: Szentjóby Tamás és Galántai György. Ez két feltételezést enged meg: az egyik, hogy még mindig egy legendáriumot dédelgetünk a szemtanúk oldaláról vagy olyan értelmezési konstrukciók épültek fel az eddigiekben, amelyekből a témára vonatkozóan egy nemzetközi mezőnyben csupán gyenge következtetéseket lehet levonni.
Sasvári Edit
Fluxus East. Fluxus hálózatok Közép-Kelet Európában.
Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum , 2008. április 18-június 1.