Kókuszban a Gyűjtemény


Nedko Solakov: A Műgyűjtő, Fotó: Fenyvesi Áron

„Valahol Afrikában él egy nagy fekete ember, aki európai és amerikai művészeket gyűjt Picassonként 23 kókuszdióért…” – kezdi „A Műgyűjtő” (1994) című művét alkotó elbeszélését Nedko Solakov, az idei Velencei Biennálé-különdíját is elnyerő bolgár művész. A Lumú Gyűjteményében található munkájával a sokat kárhoztatott gyarmatosító tekintet mellett a műgyűjtésről való gondolkodást is szurkálja egy olyan kiállításon, ami egy nagyrészt raktárban levő gyűjtemény újrarendezéséről szól.

Solakov ezen variálható munkájánál azt az alkotómódszert alkalmazza, hogy más művészek (mű)tárgyait helyezi új értelmezési környezetbe. Jelen esetben a Ludwig Gyűjtemény Picasso: „Muskétás Karddal” c. darabját. A mű gerincét képző eredeti Picassót aprólékos képi és szöveges „lábjegyzetekkel” látja el. Voltaképpen bekebelezi (appropriálja) a festményt, a saját művét alkotó szöveges szövetbe: a Muskétást nem önálló műtárgyként láttatja a látogatókkal, hanem egy, a nagy fekete ember fiktív gyűjteményének részeként. A Solakovra jellemző „ál-naiv” megközelítésmód amellett, hogy rendkívül szórakoztató, elég pontosan irányba álló tüskéket is növeszt.

A tárgyak köré írt történet részesei például a kiállított woodoo-babák. Ezek azért kerültek ki a múzeum terébe, hogy illusztrálják azt, hogy műgyűjtőnk konfliktusba keveredett anyósával, aki gyűjtését segítendő egy woodoo-készlettel lepte meg: „Készített néhány bábut a vetélytársakról – Ludwigról, Saatchiról, Thyssen-Bornemiszáról Azután elhatározta, hogy használni fogja a tűket, mire majd a bábuk… szóval tudják hogyan… Ez nagyon feldühítette… Nagy veszekedés volt. – Azzal büntette meg, hogy 23 vödör vizet kellett hoznia a legközelebbi forrástól, ami úgy nyolc óra járásra volt. A babákat azonban megőrizte a kunyhó sötét sarkában. Ki tudja…”. Azt a jóízű önreferencialitást sajnos – úgy tűnik – már nem engedhette meg magának az intézmény, hogy egy tűvel átszúrt Ludwig bábut is elhelyezzenek a posztamensen (bár Peter Ludwig páros arcképe Solakov közvetlen szomszédságában látható).

Hogy mindezzel együtt miért szívbemarkolóan érvényes mégis a mai napig Solakov Műgyűjtője? Bár alapeleme az abszurd, mégsem sikerül elég messzire kerülnie a valóságtól. Hiszen vannak, akik 23 kókuszdiónál (vagy 27 igen különleges tehéncsontnál) alig többért vásárolnák meg 100 magyar művész 100 főművét (!), és adják-veszik, már-már a rabszolgatartással kacérkodó módon – piaci szempontból kilátástalan helyzetben levő, főként frissen diplomázott – fiatal festők munkáit. A pontosság kedvéért hangsúlyozom, hogy nem a műgyűjtés tényével van baj – mivel az felettébb dicséretes – hanem annak bizonyos formáival, kereteivel és feltételeivel.

© 2017 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány