Három részes sorozatunk célja, hogy platformot kínáljon a magyar kortárs képzőművészeti intézményrendszer aktuális kérdéseinek a megvitatására. Az első témánk a 2009-es AICA díj, melyet december 11-én adtak át a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum előadótermében. Az idei év díjazottjai Sinkó Katalin, Mélyi József és Csörgő Attila. Az alábbiakban a vita háttéranyagaként összegyűjtöttem az eseményhez kapcsolódó részletesebb információkat: Nagy Gergő felvezető beszédét és Turai Hedvig laudációként elhangzott szövegét, valamint az AICA hivatalos sajtóanyagát. Az eseményről Taskovics Dorka által készített fotók alapján szerkesztett képgaléria is készült.
A 2009-es díj jelöltjei:
Műkritikus:
Hushegyi Gábor: Hadvezér tartásban. Szent István szobra a szlovákiai Komáromban, Műértő 2009/október Nagy Ildikó: Marta Pan és Magyarország, Műértő 2009/szeptember Sinkó Katalin: Nemzeti Képtár. A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve, Volume XXVI, No. 11. Budapest, 2009
Kurátor:
Erőss Nikolett: Vákuumzaj, Trafó Galéria, Budapest Mélyi József: Amerigo Tot. Párhuzamos konstrukciók, Ludwig Múzeum, Budapest Páldi Lívia: Robert Capa, Ludwig Múzeum, Budapest
Kortárs művész:
Csörgő Attila: Arkhimédeszi pont, Ludwig Múzeum, Budapest Kaszás Tamás: Alternatív dunaújvárosi idegenvezetések KissPál Szabolcs: Legkisebb közös többszörös, Budapest, Ernst Múzeum
Az AICA hivatalos sajtószövege:
Kiosztották a műkritikus szakma idei díjait
Csörgő Attiláé az év legjobb kortárs képzőművészi teljesítménye a műkritikusok szerint. Pénteken a Ludwig Múzeumban három kategóriában osztották ki a hazai műkritikus szakma kortárs művészeti díját, az AICA-díjat. A legjobb kurátori, kritikai és művészi teljesítményeket ismerték el, immár másodszor, a díj tavalyi megalapítása után – adta hírül a műkritikusokat tömörítő szervezet, az AICA magyarországi elnöke, Bán András.
A budapesti Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum konferenciatermében december 11-én péntek este került sor a kritikusi díj átadására. A hazai műkritikus szakma jelentős részét tömörítő AICA Műkritikusok Nemzetközi Szövetsége Magyar Tagozata 400-400 ezer forinttal ismerte el a legjobb teljesítményeket, illetve idén először, magántámogatásból a kurátori és műkritikusi kategória díjazottait további 200 ezer forinttal.
Mindhárom kategóriában a szervezet tagsága és elnöksége is jelölhetett. A zsűri, amely az előző évhez hasonlóan, az AICA vezetőségének tagjaiból állt, hármas jelöltlistákat hozott nyilvánosságra a folyamat végén, s a díjazottakat szavazás útján e listákból választotta ki.
A legjobb kurátori teljesítményért járó díjat Mélyi József kapta az Amerigo Tot-Párhuzamos konstrukciók című kiállításért, amely a Ludwigban látható még január 3-ig. A zsűri kiemelte, hogy a kádárizmus időszakára új módon tekintő kiállításról van szó. Az egykor népszerű, izgalmas életutat, de vitatott művészi pályát befutó magyar művész pályáját helyezi kortárs szemléletű perspektívába. A kritikusok megkerülhetetlennek nevezték s üdvözölték, hogy utat nyit a múltfeltárás eleddig nálunk szokatlan módjainak.
A kategóriában jelölt volt még Páldi Lívia a Robert Capa fotóriporter életművét bemutató, Ludwig Múzeumbeli kiállítás (július 3.-október 11.), kurátora, valamint Erőss Nikolett, a Vákuumzaj című kiállításért, amely a Trafóban volt látható (február 5-március 29.). Előbbinél méltatták a nagy jelentőségű életmű méltó és friss szemléletű prezentálását, utóbbinál a dokumentarista szemléletét és társadalmi érzékenységet.
A legjobb kritikusi teljesítményért járó díj Sinkó Kataliné lett, a Nemzeti képtár című munkájáért, amely a Magyar Nemzeti Galéria Évkönyvében jelent meg, s az intézmény történetét dolgozza fel. Az indoklás kiemelte, hogy Sinkó Katalin a kortárs művészet, művészetszemlélet számára rendkívül fontos intézménykritikát írt, úgy érteti meg a Magyar Nemzeti Galéria múltját és jelenét, hogy azt a változó társadalmi, politikai rendszerek, ideológiák kontextusában helyezi el.
Mellette jelölt volt a Pozsonyban élő esztéta, Hushegyi Gábor írása, amely Hadvezéri tartásban címmel jelent meg októberben, a Műértő című lapban, és a komáromi Szent István-szobor kritikáját adta. Valamint Nagy Ildikó művészettörténész cikke, amely Marta Pan és Magyarország címmel jelent meg szintén a Műértő hasábjain szeptemberben, s a magyar származású francia szobrásznő hazai recepciójával foglalkozik.
A legjobb művészi teljesítménynek járó díj Csörgő Attiláé lett. Arkhimédészi pont című kiállítása még látható a Ludwig Múzeumban, 2010. január 24-ig. A nemzetközileg is ismert művész a fizika, az optika problémáit, végső soron a tér és a látvány kérdéseit vizsgálja izgalmas, eredeti és gyakran szórakoztató műveivel. A maga építette eszközök, kamerák a kinetikus művészet egészen új értelmezését is adják. Konzekvens művészi pályájának eddigi eredményeit foglalta össze kiállításán – emelték ki méltatásukban a kritikusok.
Rajta kívül jelölést kapott KissPál Szabolcs a Legkisebb közös többszörös című kiálításáért (Budapest, Ernst Múzeum, szept.13-dec.13.) amelynek aktivista, politikus megközelítésmódját méltatták. Mellette Kaszás Tamás Dunaújvárosban tartott idegenvezetéseit emelte ki a kuratórium. Az Interkulturális Tájékozodó Városnéző Túra címen futó, Farkas Csabával közösen szervezett projekt az egykori szocialista mintavárost mutatja be az érdeklődőknek a kortárs művészet szemszögéből.
Nagy Gergely elhangzott felvezető szövege:
A kortárs művész kategória jelöltjei:
Csörgő Attila: Arkhimédészi pont, Ludwig Múzeum, Budapest (okt.3o- 2010.jan.24.)
KissPál Szabolcs: Legkisebb közös többszörös, Budapest, Ernst Múzeum (szept.13-dec.13.)
Kaszás Tamás (Farkas Csabával közösen): Interkulturális Tájékozodó Városnéző Túra, 2009, Dunaújváros
Csörgő Attila Arkhimédészi pont című kiállításáért kapta a jelölést, amely itt látható a Ludwigban. Amennyira hézagos természettudományos ismereteimből futja, efféle pont nem létezik. Azaz nem forgatható ki sarkaiból a világ, sőt, talán sarkai sincsenek, a Monty Python tevékenysége óta úgy tudjuk, hogy a Föld valójában banán alakú. A déligyümölcsök emlegetésével egyébként is helyben vagyunk, lévén, hogy Csörgő művészetében jelentős szerephez jut a narancs, illetve annak héja, mint bevezetés a művész tér és időszemléletébe. De félre a tréfát. Valóban félre? Hiszen, ha tréfa nem is, humor azért ott bujkál Csörgő művészetében. A világ konzekvensen derűs szemlélete – amely ebben a tragikus hangoltságú korban engem személy szerint lenyűgöz. Mindig elismeréssel adózom ezen felül annak, ha valaki rendet, rendszert feltételez ott, ahol többnyire leginkább zűrzavart érzékelünk. Csörgő rendet feltételez és teremt is, azzal a szellemességgel, ahogy Öveges professzor magyarázta, mi is a tömegvonzás. Mindazonáltal Csörgő Attila nem az illúziókeltésben érdekelt. A rendet, a rendszereket leleplezi (másfelől: megkonstruálja és megmutatja a látványhoz vezető utat), a szférikus, gömbszerű látomás csak mozgó fénypontok következménye, a bonyolult térformává összeálló szerkezet pedig szorítók, csavarok, madzagok, pálcikák, csigák törékeny rendszere. Itt egy pillanatra megállnék: a masinériánál. Csörgőnek ezek a munkái apró világmodellek, égi, földi és alvilági színnel. Teátrálisak valamiképp. S ha világmodelleknek látjuk őket, máris kirajzolódik az a bizonyos pont, ahonnan szemlélve a világ bizony kifordítható. Eddigi alkotói tevékenységének összefoglalása a Ludwig-beli kiállítás, ezt ne felejtsük el megjegyezni. Konzekvens művészi programokról azt hiszem, itt ma történik említés még elégszer, de ez Csörgőre mindenképp igaz. Ráadásul úgy, hogy az úgynevezett “nemzetközi igazodás”, vagy jelenlét örökös hazai kényszerneurózisa közepette egy teljesen autonóm művészt látunk nemzetközi sikereket aratni.
A nemzetközi trendek említése jó felütés számomra KissPál Szabolcs jelölésének felkonferálásához. A Legkisebb közös többszörös című kiállításáért kapta a jelölést, s első ránézésre a nemzetközi tendenciákba illeszkedő politizáló, aktivista művészetet látnánk benne. S ez az első ránézés féltené a művészt – egyáltalán, a művészetet félteni szoktuk az utca valóságától, mifelénk, reflexből –, hogy ha túl közel megy, bevonódik, neadjisten elköteleződik, akkor csorbul az autónómiája. Ha viszont nem megy elég közel, akkor miről is beszélünk..?
Nos, KissPál Szabolcs közel merészkedik, és ebben bizony van kockázat. Nekem személy szerint tetszik ez – hiányolom a hazai kortárs irodalomból, színházból a társadalom történéseire való direkt reflexiót – s örülök, ha a képzőművészet (szó szerint) aktivizálja magát. A kockázat ebben az esetben inkább művészi-egzisztenciális, amennyiben KissPál Szabolcs saját magát is kihívás elé állítja egy ilyen kiállítás után, amely az Ernst-ben most még látható. Marad-e a politikus, aktivista művészetnél, illetve, hogy innen hova lehet tovább, azaz átlépni? Az a videómunka, amely a kiállítás elején látható (Halfway to NW), valamiképp megadja a feletet erre: a művész köztes pozícióját mutatja meg. A kettéosztott képernyőn, két idősíkon futó felvételek egy felnyitható híd fázisait mutatják, és az átkelők elvesznek a semmiben a kép két fele között. Egyedül a művész az – ha van elég időnk kivárni a videoloop végét: egy elmosódó, aprócska, az elején kissé tétova alak –, szóval egyedül ő képes átkelni a hídon, közlekedni a két idősík, a két állapot között. Szabadon – egyelőre.
A közélet és az utca radikalizálódott körülöttünk, a művészet nem képes ezzel versenyre kelni, nem tud durvábbat mutatni és tenni, mint amit az utca tesz és mutat. Ebben a helyzetben nem marad más, mint a “radikális szelídség” – ahogy egy kritikus fogalmazott Kaszás Tamásról szólva. Nem tudom pontosan, mit jelent ma a radikalitás a művészetben, mindenesetre a szóban forgó művész következetes, koncepciózus, építkező típusú alkotó, és radikálisan az. Ez alkalommal jelölését az Interkulturális Tájékozodó Városnéző Túra projektért kapta. A dunaújvárosi kötődés, egy szerepvesztésben, vagy inkább szerep-átalakulásban levő város új típusú szemlélete, amely egyben új szerepet is oszt a városnak, a turizmus, az idegenvezetés, az idegen bevezetése nála nem előzmények nélkül való – ám én most mégis egy másik munkánál állnék meg egy gondolat erejéig. A növények tanácskozása címűnél. Nekem irodalmi referenciák ugrottak be, jelesül egy perzsa költő szövege, A madarak tanácskozása, amelyben a madarak képességek, valamint filmes referencia is, a Simon mágus, amelyben egy gyilkosság rejtélyét egy növény oldja meg, ő “emlékszik” egyedül a tettesre. A növények tehát tudnak valamit és ezek szerint kommunikálnak is. A szobanövények főleg. Tudnak valamit rólunk, a tér többi lakójáról. Jellegzetes szobanövények (fikuszok, pálmák, futók) nélkül pedig nem képzelhető el, és nem is igen írható le a mi elmúlt néhány évtizedünk sem. Ha tudni szeretnéd, mi zajlott itt a mélyrétegekben, kérdezd a növényeket. A mű, s a művész reagál a társadalmi változásra s egyben állít is valami lényegeset múltunkról, jelenünkről, egykori utópiáinkról. Miközben elegáns kulturális, művészettörténeti megalapozottság is van mögötte, s ebből a stabil háttérből mutat vissza és előre egykor volt és egykor még lehetséges ideák felé. Szelíden, de igen határozottan.
Nagy Gergely
Turai Hedvig laudációja:
Az AICA Magyar Tagozatának 2009. évi kurátori díjának laudációja
Amerigo Tot. Párhuzamos konstrukciók
Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, 2009. október 9–2010. január.3.
Kurátor: Mélyi József
Hogyan készül a zseni?
A rendszerváltásra emlékező, nagy művészeti kiállítások nálunk elmaradtak. Amerigo Tot akkor lett volna 100 éves, amikor a rendszerváltás épp húszéves. A kiállítás egy kicsit betölti tehát azt a funkciót is, hogy erre is emlékezzen. S talán épp ez az oka, hogy Mélyi József követ dobott a vízbe, s most láthatóvá váltak a kő által keltett hullámok, sőt interferenciák.
Egy szokványosnak ígérkező, kívülről jövő megkeresés, „100 éve született Amerigo Tot”, nyomán nem visszautasított, hanem vállalt feladatról van szó. Akár megrendelt, évfordulós, kötelező hommage a típusú kiállítás is lehetett volna, de amikor Bencsik Barnabás a kurátori koncepció kidolgozására Mélyit kérte fel, döntést hozott: nem tiszteletkürt akart, hanem megtudni, mit lehet kezdeni ma Amerigo Tottal. Mélyi József a tiltott, tűrt kategória melletti – elutasított, feledni akart – harmadikra, a támogatottra, s annak egyik alakjára friss szemmel tudott nézni. Emlékkiállítás helyett emlékező kiállítást rendezett. Egy korszak kultúrpolitikájának működését, a nagy művész mítoszát, Amerigo Tot személyes élettörténetét, kapcsolathálóját mutatja be. Sinkó Katalin és Mélyi József hasonló szellemben dolgozik. Mindketten meg akarnak érteni valamit, úgy, hogy azt nem vágják el a jelentől, a témára telepedett rétegekkel együtt veszik szemügyre tárgyukat, megteremtik kontextusukat. A kontextus teremtés folyamatát magát sem leplezik el. Emlékeznek. Sinkó Katalin nem véletlen indít Pierre Norától, emlékezet és történelem közötti senki földjéről.
Azt is mondhatom, emberközelbe hozta az „óriást”, megmutatta a rendszer emberarcúságát. Nevezhetjük ezt „elfogulatlan szembenézésnek” is, mégsem hiányzik a személyesség a kiállításból. Ahogyan a fotóanyagot használja, az olyan, mintha egy családtag életét, rekonstruálná, meg akarná érteni, mi történt e körül az ember körül. A „zseniből” ember lesz.
S amikor a zseniből embert csinál, akkor az is napfényre kerül, hogyan készül a zseni. Láthatóvá tette, hogy érdekek, ideológiák húzódnak az un. nagyság mögött, s nem a született zseni vagy „objektív” művészi értékek. Látjuk, milyen összefüggések alakítják azt, kiből lesz „nagy ember”, s milyen állomásokon, kliséken át, ilyeneken: „Tóth Imre, a magyar rendőrgyerekből lett szobrász”, a “libalegelőtől a világhírig”, nemzetközi pályázatot nyert magyar szobrász. S láthatóvá teszi az itthoni mítoszok, legendák szükséges hozzávalóit is. Végy egy férfit, származzon alacsony sorból, legyenek baloldali érzelmei, lehet sokáig bohém, s ízlés szerint nem baj, ha internáló táborból megszökik, az sem baj, ha élesre fent kanállal, német és olasz költővel fegyőrt intéz el, ha ejtőernyővel átugrik az ellenség területére, s az sem, ha jóképű. Sőt az sem, ha a hozzávaló maga is tud bablevest készíteni. A bableves állandóan visszatér, fontos kelléke ez a Kádár kornak. Minderre szükség van ahhoz, hogy a látszólag zabolázhatatlan életerővel teli férfit aztán a hatvanas évektől, épp Aczél korszakának kezdetétől itthon számon tartsák, visszafogadják, majd valóban vissza is térjen. Utólag milyen nyilvánvalóan beszél a korszak kultúrpolitikájáról, Kelet és Nyugat akkori viszonyáról, az a két filmhíradó, amelyekben Amerigo Tot kiállításának híre a szilveszterre hazánkba látogató külföldiekről, vagy a külföldiekkel teli Balaton partról szóló tudósítást követi. A filmhíradó élvezetes történeti forrássá lép elő. A kiállítás könnyed, olykor humoros is, a felkért kortárs művészek reflexióiból sem hiányzik a humor (Erhardt Miklós, Várnai Gyula).
Nem, egyáltalán nem ülteti szégyenpadra Mélyi Amerigo Totot. Ha azt tenné, akkor nem volna olyan hallgatagon elhelyezve a kiállítás egyik tárlójában egy furcsa tárgy, egy 1952-ben, Rómában kiállított magyar útlevél (érvényessége lejár 1956. január 1-én). Ezt a szálat Mélyi nem követte, nem fejtette tovább. Nem élt a leleplezés olcsó eszközével. S mivel elmarad a leleplezés, elmarad a világ jó és rossz részre osztása is. Ezért kellemetlen a kiállítás, nem mondja meg, hogy akkor most Amerigo Tot nagy művész volt vagy sem, szeressük-e vagy sem. Mégis arra az akrobatamutatványszerű produkcióra kell gondolnunk, amit azoknak kellett bemutatniuk, akik életükben rendszerek között jártak át, s arra, milyen ára volt ennek az átjárásnak. S talán a legbeszédesebb maga a tény, hogy Rómában, 1965-ben a korszak, eufemisztikusan szólva, rendkívül különös embere, Komlós János készített vele interjút.
S itt egy kis kitérő. Olvasom a falon a Tükör című újságból kivágott cikket, amelyben Rónai Mihály András, Egy mosoly élete és halála című írásában elmeséli, ismét járt Amerigo Totnál Rómában. S bizony nagy újság van! Az ötvenen túli mester megvette Róma legszebb fehér Alfa Rómeóját, megvette új házát, s már csak a nő hiányzik a házból. Pedig az is lett. Vagy lett volna. A szép, aphroditéi alkatú, huszonéves amerikai, egyetemet végzett lány személyében (a cikk írója szép arcú lányt ilyen okosan Comte filozófiájáról beszélni még nem hallott). Ő az a lány, akinek kitartását kemény próbatételeknek vetette alá a mester. Utolsó próbatétele az volt, hogy mielőtt felségül menne hozzá, menjen még egyszer haza a szüleihez, nézze meg az amerikai életet, döntsön végleg, fel tudja-e adni. Ám a kis Doreen (mindig csak így nevezi őt: a kis Doreen) megérzi a távolban, hogy Imrének baja esett – s tényleg, Tot ekkor csúszik el a Raffaello hajón, s töri el a karját – és Doreen időnek előtte visszarepül, ámde halálos betegen, s meghal. Mélyi érdeme, hogy a kiállítás lehetőséget ad a nézőnek arra is, hogy egészen finom szálakat fejtsen fel magának, itt például Tot viszonyában Doreenhoz, a tragikus történet számos elemében, annak retorikájában a zseni konstruálás gender olvasatát lehetne elvégezni.
Mélyi József a kiállítással azt is világossá tette, hogy az autonóm műalkotásokként értékelt szobrok nem autonómak, hogy nem igazán érdemes, önmagában a „szobrászat lényegét” vizsgálni. Mi másról szólna az is, hogy Tot halála után tulajdonképpen megszűnt az érdeklődés a művei iránt, feledésbe merült az életmű. Mert nem az életmű egyedül, hanem csakis Amerigo Tottal együtt volt fontos a rendszernek. S mert saját legendáját, mítoszát igen hatékonyan maga Tot nárcizmusa táplálta, tartotta életben, amíg élt, s amikor meghalt, nem volt miért folytatni azt.
Amerigo Tot egyszerre van itt előttünk, mint a régi, az elmúlt rendszer által szeretett, elkötelezett un. művészóriás és egy új Amerigo Tot, aki filmekben játszik, s aki mellesleg bármit, bármilyen stílusban meg tud szobrani. Egyszerre van itt előttünk a hűlt helye és az új helye. Az installáció nem törekszik a látványosságra, illetve ketté válik: a kortárs művek korszerűen és szépen vannak installálva, a történeti részek pedig kissé avitt módon, a hatvanas-hetvenes évek kultúrházi levegőjét árasztják. Másként fogalmazva: tudatosan szembeszegül a megakiállításokkal, látványkiállításokkal. Ha létezik konceptuális szobrászat, akkor létezik konceptuális kiállítás is. Mélyi kurátori koncepciójában egy művészi módszert követett, kimozdított, áthelyezett egy életművet, kontextust konstruált, de a régi kontextusoktól sem fosztotta meg azt. Ahogyan a Kis Varsó projektjei hullámokat vetnek, utóéletük van, ami mindig hozzátartozik a műhöz, az Amerigo Tot kiállításhoz is hozzátartoznak immár ezek a hullámok. Mélyi láthatóvá tette a szakmánkon belüli eltérő szemléleteket. Ha valamit leleplezett, akkor az nem Amerigo Tot, hanem ezek a szemléletbeli különbségek.
Kellett már egy ilyen kiállítás. Amikor először láttam, arra gondoltam, mennyire érdemes és fontos volna több, sok, ilyen típusú kontextust vizsgáló kiállítást csinálni, s kik azok a magyar művészek, akikkel érdemes volna. De beláttam, lehet, hogy a sok ismétlés unalmassá válna, s végül is igen hasonló dolgokat kellene újra és újra elmondani. Abban viszont biztos vagyok, hogy ezután a kiállítás után nagyon meg kell majd gondolni, hogyan készüljenek a további évfordulós emlékkiállítások, s hogyan emlékezzünk a Kádár korra.
Mélyitől tudom, hogy számára van egy személyes emlékező része is a kiállításnak. Számomra is tudott egy ilyet teremteni. Azt hiszem sok családban volt, vagy van egy ilyen típusú ember, mint Tot. Nekem is volt egy fontos családtag az életemben, ő is Tot generációjához tartozott, ő is egy un „nagytermészetű”, sportos kalandor volt. Őrá gondoltam végig. Öregkorára ő is megszelídült, s nagy bölcsességeket mondott. Ilyeneket: „Láttam én már éjjeli őrt nappal meghalni!” vagy „Kicsi voltál, mikor születtél!”. Mélyi József Amerigo Totjának köszönhetően most már sokkal jobban értem, mit jelent az egy másik ilyen örökbecsű mondása: „Magyarországon világhírű”.
Turai Hedvig
Vonatkozó linkek:
Műkritikusok Díja. Szavazás, végeredmények (2008)
