A Műkritikusok Nemzetközi Szövetsége (AICA) Magyar Tagozata szakmai beszélgetést és vitafórumot rendezett a Magyar Nemzeti Galéria beolvasztása és az Andrássy-negyed közgyűjteményi terveivel kapcsolatban. Felkért hozzászólók voltak: Marosi Ernő művészettörténész, akadémikus, Szücs György, művészettörténész, az MNG igazgatóhelyettese, Mélyi József, művészettörténész, az AICA elnöke. Moderátor: Tatai Erzsébet, művészettörténész, az MTA Művészettörténeti Intézetének munkatársa.
FUGA Budapesti Építészeti Központ, 2011. november 16.
AICA-Fórum from tranzit.hu on Vimeo.
Nagyon érdekes volt a klip. Vita?
Egyelőre egyetlen mondatba hadd kapaszkodjak, s ez Szűcs György szájából hangzott el.
Azt mondta: úgy képzelték a művészettörténészek, az ő kizárólagos joguk a képekkel foglalkozni.
Ez hiba volt – kérdezte (állítva).
Igen, ez nagyon nagy hiba volt, s ezt a hibát minden percben újra elkövetik, minden szakmai önérzetüket sértőnek gondolt esetben újra megcselekszik, amit “megkövetel a haza”, s ezzel újra körbekerítik magukat belülről ( “egy az akol2 ) és kivülről ( “ezekkel nem fogunk érdemi vitát lefolytatni” ).
Nagyjából azóta, hogy ezen a blogon szóhoz mertem jutni, kérdezem, hogy a művészettörténész az olyan, mint a Illyés megfogalmazta magyar költő? Mindenhez ért? Vízügyes szakember ő és pénzügyi főelőadó?
Nem, nem az.
De – mondom ezt vagy két éve – úgy tesz, mintha az lenne, s elvárja, hogy omnipotenciáját a Másik ( legyen az hivatalnok, politikus, gyűjtő vagy egyszerű műkedvelő, mint magam vagyok ) kétkedés nélkül elfogadja.
Így lesz a művészettörténész kurátorból fundraiser ( s ebbeli funkciójában jobbnak tartja magát az e hivatást hivatásszerűen gyakorlóknál, ami lehet igaz, de akkor az önszalmájának érinthetetlenségébe vetett hit miért nem rendülhet meg? ), a kiállításrendezőből kvázi építész, az elméleti emberből intézményvezető ( pedig ott pénzzel és emberekkel kell bánni, s mindkettő önálló szakma és szakterület ).
Az olyan dilettánsoknak, amilyennek magamat tartom, s az általuk valamilyen módon képviselt társadalomnak a művészettörténet folyamatában is helye van.
Ha másért nem, mert már Hegel szerint is a festmény a befogadóval együtt alkotja a műegészet, s a befogadó alatt nem egyszerűen a hivatásos befogadót lehet és kell érteni, hanem az amateur-t és a dilettante-t is.
Társadalmi ellenőrzés és visszajelzés nélkül a maguk munkája és területe csak olyan lesz, amilyen ma is: a céhes világ miniatűrizált változata, elégedetlen és kifelé kacsintgató mesterekkel, tanítványokkal.
( folyt. köv. )
Szokás szerint pezsgő vita alakult ki a tranziton.
Na, akkor fussunk neki a kettes számu hozzászólásnak.
Marosi Ernő akadémikus előadásából két dolog ragadta meg a figyelmemet. Az első: mindenkit kirúghatnak, csak a művészettörténészeket ne. Miért? Miért ne? Mi az oka annak, hogy egy üzemből ( mert a múzeum is üzemel, van infrastruktúrája, fenntartása, fejlesztése, gazdaságos mérete stb. ) pont a művészettörténész – a betöltött állása és szerepe itt meg sem említendő – legyen a kivétel.
Mint tudjuk: nem az, de elméletileg kérdem: miért?
Mert az a közös szakmájuk? Ennyi lenne? Félek, ennyi.
A második: kié a képvagyon? Marosi akadémikus szerint a nemzeté. Legyen. Fogalmilag is nehéz ugyan meghatározni, mi a nemzet, de ha még sikerülne is, a nemzet mint egész, hogyan tudja a saját tulajdonát használni, fenntartani, kezelni, gyarapítani, megőrizni?
A művészet valamiféle public domain lenne? Nem hiszem, hogy Marosi akadémikus erre gondolt volna, sokkal inkább arra, hogy a mindenkori politikai osztály éppen hivatalban levő tagjainak nincsen joga arra, hogy a nemzeti emlékezet tárgyiasult kincseiről döntsön a Nemzet – amelynek képviseltében itt máris megjelentek a hivatott művészettörténészek, bár őket sem bízta meg senki arra, hogy a nemzet nevében bármilyen kijelentést is tegyenek, amely a szűkebben-tágabban vett szakmájuk határát meghaladja – felhatalmazása nélkül.
Ha szeretnénk, hogy valamiféle kontrol alatt éljenek a hatalom birtokosai, akkor szerencsés ez a gondolat, de megfogalmazása – már elnézést – idétlen és korszerűtlen. Nem a nemzet a tulajdonos, de az állam. Az államot viszont önmagunk érdekében, akik az állam javára lemondtunk egyéni jogaink egy részéről, hogy az államtól védelmet kapjunk, meg kell fékezni.
Megfékezni akkor lehet, ha kivesszük a közvetlen utasítás ( beleértve a műkincsek értékesítése, átalakítása ) közvetlen jogát a hivatalnokok és törvényhozók kezéből és – öröm a művészettörténészeknek – szakmai, – de csökkenjen a boldogság ! – társadalmilag szigorúan ellenőrzött grémiumok kezébe rakjuk azokat le.
Végérvényesen a tulajdonosi köldökzsinőrt nem lehet elvágni, hiszen a törvényhozói hatalom csak a ma nem gyakorolt önkorlátozásával korlátozható, s a végrehajtó hatalom mozgásterének szűkebbre szabása is nagy ellenállásba ütközne.
Kivenni ezt a “játékszert” a politikusok és bürokraták kezéből, ha ezt értette a nemzet tulajdonán Marosi akadémikus, akkor egyet tudok vele érteni. Ha ezt értette…
@iparterves: Beletennék én egy kis cukrot abba a pezsgőbe, hogy felpezsegjen, bár ez az ihatóságának a rovására menne… Talán épp abból az irányból (képzavar), amit maga is felvet — hol is van a valódi vita és hol hallatszik vajon a a művészeti szcénán kívüliek hangja (akik nem a politikusok).
@timár.kati:
A hangunk nem hallatszik fel az égbe, s ahogyan a politikusokat nem érdekli, ugyazon módon a művészet történészeinek tudatküszöbjéig sem hatola el.
Ennyiben ők ketten egy oldalon állnak, s mindegyik a maga autoritását tartja a döntőnek.
Ami rajtuk kivül van az nincsen.
Az istenadta örüljön, hogy múzeumot kap, s annak is örüljön, hogy olyan kiállításokat látogathat, olyan műveket nézhet meg, amelyet számára kiválasztottak.
Nehéz a művészetet kedvelő nem politikus és nem szalmabeli élete.
Másokat pedig úgysem érdekel ez az egész.
@iparterves: Azért remélhetőleg van egy-két szakmabeli (és talán politikus is), aki hallja ezeket a hangokat, de a döntéshozóktól és tanácsadóiktól olyan távolságban leledzik, hogy az ő hangja se hallatszik semeddig se el.
Engem még az is nagyon zavar, hogy az álláspontok mindegyike a lehető legevidensebbnek és legtermészetesebbnek tünteti fel magát — ehhez képest sincs valódi vita. György Péter egy interjúban azt mondta, hogy a külföldi múzeumprojektek is több évig tartó viták nyomán valósultak meg, ahol az ellenzők hangját végül elnyomta a hatalmi helyzetben lévők tettrekészsége — hogy ez jó vagy sem, azt mindenki döntse el saját maga, de a több éves vita is csak álomnak tűnik ebben a mai kontextusban.
@timár.kati:
Induljunk ki abból, hogy Hegel szerint a negativitás az előrevivő erő, s legyünk negatívak ( ami nem áll messze lelki alkatunktól, mint itteni barátaink is megmondhatói ennek ).
A projektum pillanatnyilag – ha csak valami szerfelett nagy változás be nem következik a mostani fényes és egyre jobb gazdasági helyzetünkben, amelyet ellenségeink nem akarnak figyelemre méltatni – megvalósíthatatlannak tetszik.
Nem azért, mert nem lehet leakasztani pár milliárd forintot: az osztálybéke jegyében kormányunk most fizet ki a MÁV dolgozóinak fejenként egy kisebb summát, amelynek a végösszege öt milliárd forintra, az egyik tervezett épület bekerülési értékére rúg.
Pénz, mint mondani szokás, van. De nem erre a célra. A kormánybiztos eddig ismertté vált nyilatkozata szerint teljes egészében EU-s forrásból szeretnék a mi kis múzeum-szigetünket megvalósítani. Ez lehetetlen. Nem azért, mert most az EU is óriási problémákkal küzd, s jövőre – kormányzati körök legnagyobb felháborodására – ötödével kevesebb pénzt akar adni nekünk, hanem azért, mert az EU kizárólagosan semmit sem finanszíroz – társfinanszírozóként vesz inkább rész a beruházásokban, s szükséges a hazai pénz hozzárendelése is a projekthez. Mondjuk a 30 milliárdra taksált összegből olyan 6 milliárdé.
S ami még kellemetlenebb: versenytárgyalásokat kell majd kiírni minden szegmensben – a tervezéstől a kivitelezésig, annak ellenőrzésig.
A tartalmi kérdésekre – amelyet a művészettörténészek az egyetlen érdemi szempontnak tartanak – még egy szót sem vesztegettünk.
Azt írja, hogy maga György beszélt a több éves vita-periódusról. Azt hiszem, lesz idő, bőven lesz, kibeszélni, ki mit gondol erről az ügyről, a várható megvalósulás ugyanis mindenki számára ad elegendő időt és teret ahhoz, hogy a saját utópiáját felépítse.
A politikusok mondják majd ki a végső szót, annyi szent. De az előterjesztésre, amelyet megvitatnak, sokféle lehet.
@iparterves: Enyhén szólva se vagyok Hegel-szakértő, de amit ír, azzal egyet tudok érteni. Ez a realitás. A többi valóban utópia.
De nem gondolja, hogy amint látható távolságba kerül a projektum, az amúgy se túl kiterjedt és aktív vita el fog halni? Mert abban is igaza van, hogy ebből a vitából nagyon sok hang hiányzik, és nekem úgy tűnik, hogy az idő sem segít abban, hogy ezek bekerülhessenek a vélemények ütköztetésének áramába….
@timár.kati:
Szakértő én sem vagyok, távolról barátkozónak mondanám magam.
A negativitásnak ellenben nagy barátja vagyok.
A vita most sem hallatszik, zsörtölődések és morgolódások igen, de más nem. Véleményütközések? Mikor mindenki tudja, tudni véli, ki hol és miért áll?
Én lennék a legjobban meglepve, ha a maguk szakmája, vagy a szakmájukból valaki most és itt előállna egy konzisztens elképzeléssel, amely a magyar múzeum-ügyet érinti, s amely a napi realitásokból kiindulva, de azokat meg is haladva írná le a lehetséges változási irányokat és célokat.
Ez egyszerre lenne pozitiv és negatív.
Lesz ilyen? Nem hinném.