Mindannyian más nyelven beszélünk – interjú György Péter esztétával a tranzitblog első születésnapja kapcsán.

Süvecz Emese: A beszélgetés apropóján küldtem Neked egy hosszabb szöveget, amelyben lényegében azt állítom, hogy nincs magyar kortárs képzőművészeti diszkurzus. Mivel vizuáliskultúra-blog vagyunk, jó ötletnek gondoltam, hogy fotókkal illusztráljam a gondolatmenetemet. Az egyik fotó a 2003-ban megszervezett Lányi András–Tamás Gáspár Miklós vitát mutatja. Van egy fotó a magyar íróválogatottról, egy fotó Kéri Piroska szalonjáról és egy Szalai Erzsébet szalonjáról. Ezeket a képeket felhasználva, egyfajta témafelvetőként arról beszélek, hogy szerintem a képzőművészeti diszkurzus léte vagy nemléte a társadalmi nyilvánosság hiányával függhet össze.

A magyar íróválogatott  egy Skandináv válogatott elleni meccs előtt. Jobb oldalt, az első sor végén Mélyi József műkritikus. A kép ideális illusztrációja a nyilvánosság változatos értelmezési lehetőségeinek: identitás alapú (magyar), tér által strukturált ad-hoc (foci meccs), és a szöveg alapján szerveződő (irodalmi) nyilvánosságoknak.

Ebben a szövegben kimondottan meg is nevezem, hogy szerintem három dolog együttes megvalósulása tölthetné be e nemkívánatos űrt: az egyik a szöveg köré való szerveződés (pontosabban diszkurzív jelleg), a másik az önszerveződés, a harmadik a performativitás kérdése. Van egy konkrét mondatom, mely szerintem röviden ugyan, de bemutatja a szimptómát: vannak a kortárs magyar művészetnek kiállítóhelyei, vannak folyóiratai – ezeknek mind megvan a saját közönsége –, van továbbá oktatási rendszere is; mégsincsen társadalmi nyilvánossága.

Az első számú probléma, ellentétben a beidézett fotók által reprezentált közösségekkel, hogy a kortárs képzőművészet vonatkozásában nincs közös értelmezői keret, azaz nincsenek a gondolkodást és megértést segítő közös referenciák. Mindemellett, a felvetett példák esetében nem pusztán az értelmezői közösségek meglétét szerettem volna artikuláltabbá tenni. A képeken látható csoportok önszerveződő és performatív sajátságokkal is rendelkeznek: azaz, egyértelmű téma mentén, rendszeresen összegyűlnek, és különféle kulturális gyakorolatok formájában testet ölt a téma iránti érdeklődésük. Lényegében azt gondolom, hogy aki ma Magyarországon kortárs képzőművészettel foglalkozik – akár kiállítást csinál, vagy publikál –, erre a jelenségre mindenképp szükséges, hogy reagáljon. A mi kettőnk beszélgetésében még az is sajátos tényező, hogy az egyetemen a tanítványod voltam. Épp az egyik órádra kellett elolvasnunk Jürgen Habermas A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltása című paradigmatikus munkáját – tehát szövegek azért vannak. Műkritikusként is jelentős szakmai tevékenységet folytatsz, hogyan érzékeled ezt a problémát?
 
György Péter
: Nyilván mindannyian más nyelven beszélünk, de ha az én nyelvemre lefordítom azt, amit mondasz, akkor azt hiszem, hogy egyetértünk. Az Általad – nagyon irigylésre méltó zártsággal – megfogalmazott jelenséget szubverzívebben fogalmaznám meg. Konkrétan arról beszélünk, hogy a kortárs képzőművészet infrastruktúrája, az intézményrendszer – ami áll szövegekből, esztétikai nézetekből, múzeumokból, galériákból, kiállításmegnyitókból, amit ‘artworld’-nek hívnak –, Magyarországon hiányzik. Nincsenek lapok. Abban az értelemben, mint amilyen például az IDEA Kolozsváron – csak hogy egy közeli példát említsünk, mert nem szeretnék sem Németországgal, sem az angol nyelvterületekkel párhuzamot vonni. Ez a lap egy román és angol nyelvű szöveggyűjteményként is felfogható, mely egy könyvtárat helyettesít, de  szellemi restitúció–jellege is van.


Karafiáth Orsolya és Jánossy Lajos Kéri Piroska irodalmi szalonjában. | terasz.hu

Nagyon nehéz helyzetben vannak a felsőoktatási intézmények, nincs kurátorképzés. A művészettörténet-képzést nem tisztem minősíteni; Rényi András most lett az ELTE Művészettörténeti Intézet igazgatója, ez nagyszerű fejlemény. Minden ellenkező híreszteléssel ellentétben a Művészetelméleti és Médiakutatási Intézet, ahol én dolgozom, szintén nehéz helyzetben van. Azzal a nagyon érdekes dologgal kéne szembenéznie, hogy mit jelent az esztétika, mit jelent a média, mit jelent ezeknek az újraírhatósága, hogyan lehet ezek között egy tudományos közösséget teremteni. Nincsen angol nyelvű képzés kortárs kultúrában – ami azért nagy baj, mert elvileg is lehetetlenné teszi, hogy bárkit is idehívjunk.

tranzit: Összehasonlítva Magyarországot más kelet-közép-európai országgal, mondjuk például Észtországgal, a helyzet szerintem nem annyira rossz. A’90-es évek végén több okunk lehetett az aggodalomra, ekkor kezdtek eltünedezni a non-profit kezdeményezések, és a nagy közintézmények szerepe nagyon kialakulatlan volt. Manapság viszont van egy sor új kezdeményezés, bizonyos értelemben pénz is több van. Gondolok például a tranzit.hu-programra, de beszélhetnénk még az ACAX Nemzetközi Kortárs Képzőművészeti Irodáról is, amely végülis úgy tűnik, hogy megmarad. A nemzetközi művészeti világ számos kulcsszereplője Magyarországon is megfordul, előadást tart, vagy találkozik magyar képzőművészekkel. A Műcsarnoknak és a Ludwig Múzeumnak új, fiatal, nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező vezetése lett. Dunaújvárosban is elindult egy izgalmas profilváltás, és a Trafó Galéria is viszi, illetve alakítja tovább nemzetközi programját. Az IMPEX ugyan takarékon, de még mindig működik, a Laborban folyamatosan lesznek képzőművészeti programok. Számos szakmai szervezésű beszélgetésen lehet részt venni. Problémák – elsősorban finansziális problémák – természetesen vannak, de nem látom olyan borúsan a helyzetet a többi szomszédos országhoz viszonyítva. Ehhez képest, különösen a jelenlegi külföldi tanulmányaim hatására érzem különösen erősnek a diszkurzivitás hiányát. Igazad van, lehet, hogy nagyon redukáltan határozom meg a problémát, de ez csupán abból adódik, hogy próbálom megérteni a helyzetet, és erre kidolgozni valamilyen stratégiát.

György Péter: Valójában, amelyeket felsoroltál –az IMPEX, Kortárs Művészeti Intézet Dunaújváros, a Trafó Galéria –, azok mind állami intézmények, melyek végre jó kezekbe kerültek. A Műcsarnokot és a Ludwig Múzeumot olyan kollégák igazgatják, akik rajta vannak az ‘artworld’ térképén. Mindezek mellett a magyar elit még mindig nem tudja, hogy a kortárs kultúrába kellene – és hogyan kellene – pénzt tennie. Az Irokéz gyűjtemény persze van, és vannak emberek, akik műgyűjtők, de a magyar műgyűjtés mint olyan… – Nézd meg a MEO-t, amely teljesen tönkrement, vagy nézd meg a Falk Miksa utcát, a galériák sorát, ami mélységesen konzervatív összképet mutat.


Tamás Gáspár Miklós és Lányi András vitaestje az egykori Lehet más a világ! hálózat szervezésében, a kultúrkritika, rendszerkritika, és globalizáció-kritika összefüggéseiről és lehetőségeiről a II. Európai Társadalmi Fórum  előtt. Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem, Főelóadó. Fotó: Horváth Balázs

Tranzit: Kieselbach Tamás most nyit kortárs galériát.

György Péter: Majd meglátjuk, hogy milyen lesz. Egyébként ismerek fiatal műgyűjtőket, akik nagyon idegesek ennek az infrastruktúrának a hiányától, mert érzik, hogy a saját helyzetük ebben kotyog. Mert vicces módon a helyzet úgy áll, hogy a képzőművészet egy olyan iparág, amelyhez valamennyi pénz mindenképpen kell. Nézzük meg, hogy miért nincs folyóirat, és miért vannak intézmények?

Beszéljünk két nagyon fontos intézményről, az egyik mögött van egy kis pénz, a másik mögött nincs: a tranzit.hu és az IMPEX. Azért ez nagyon szimptomatikus: mind a két esetben virtuális intézményalapításról van szó, ami azt jelzi az én számomra, hogy senki nem ér rá arra, hogy folyóiratot csináljon. Valójában mindenki egy perc alatt akarja megteremteni maga körül a diszkurzív teret, amitől majd hirtelen el tudunk kezdeni művészeti világokat építeni, kitörni a bársonybörtönből, bekerülni a nyilvánosság új dimenzióiba.


A Szalai-szalon, Szalai Erzsébet szociológus lakása. A közvetlen, személyes kapcsolatokon alapuló alkotóközösségek hiányában Szalai szerint a közélet eldurvul, melynek  egyik jellemzője például a nyilvános személyeskedés.

A folyóirat, az egy lassú történet. Vegyük az Árgus példáját, amely jelenleg az egyetlen olyan folyóirat, amely teljesen olyanra veszi a figurát, mint az October és Grey Room, még tipográfiájában is, és mellesleg borzasztó sikeres lett. Azt kell mondanom, hogy Pallag Zoltánnak az őrületes bátorsága kellett hozzá, akinek szörnyű sok nehézségen kellett átmennie.

tranzit: Nagyon találónak érzem azt, amit a folyóirat alapítás lassúságaként írtál le. A tranzitblog esetében épp ezzel szembesülünk, hogy az első év lényegében a partnerek felkutatásával telt, viszont a mi esetünkben sem beszélhetünk még társadalmi nyilvánosságról. Ezért fontos számunkra megérteni a jelen szituációt, hogy milyen kreatív lépéseket lehetséges kidolgozni egy olyan organikus közösség megteremtése érdekében, ahol a tagoknak nincsenek értelmezésbeli problémáik egymás szövegeinek olvasásakor, vagy egymás terminológiájának elfogadása, illetve újragondolása tekintetében. Ahol az elmélet és a gyakorlat egysége nem kérdéses, ahol van folyamatos párbeszéd és van vitafórum, ahol a kollaboráció etikai alapjai közösen alakíthatóak – és folyamatosan alakulnak is–, és ahol kibontakozhat egy, a megszokottól eltérő vitakultúra.

György Péter: Az organikusságért, mint metaforáért nem rajongok, de valóban teljesen igazad van abból a szempontból, hogy az átalakulás reményteli jeleivel, de lassú az átmenet. Az előző listát egészítsük ki még azzal, hogy van a KIBU (Kitchen Budapest) nevű intézmény, amely igencsak van ám, borzasztó nagy sikereket ér el, de bizony a magyar nyilvánosság döntő többsége szó szerint soha nem is hallott arról, ami ott történik, s ha hallana, hát nem könnyen értené meg. S ez az, amit nagyon nagy bajnak látok.

De akár nézd meg Andreas Fogarasi történetét! Időnként megjelenik valami a – nevezzük tradicionális – nyilvánosság horizontján, a széleken: értelmezhetetlen, torz állapotban. Az ilyen történeteket – mint amilyen Andreas Fogarasi története, vagy a KIBU története – már nem értik meg.

tranzit: Ezt hogy érted?

György Péter: P. Szűcs Júlia cikke a Mozgó Világban sajátos durvasággal intézte el például Fogarasi történetét, s el- nem- tekintve attól, hogy utólag határolta el önmagát önmagától, ami még kínosabb volt, tényleg nem értette meg, hogy ez a művész milyen kontextusban alkot. P. Szűcs nagyon művelt, világot látott, kiválóan író kritikus, ha ő nem értette, mit is várhatnánk el a tájékozódást, kulturális nyilvánosságot meghatározó újságírók nagy részétől. Az olyan történetek sors döntőek, mint a KIBU vagy a KÉK (Kortárs Építészeti Központ), amely alig működik már. A KIBU azért van, mert van mögötte valami pénz. Valóban lehetséges performativitásról beszélni, de én – nem pusztán a sznobériám miatt – inkább használnám a kulturális tér kifejezést, mert az kevesebb normativitást tartalmaz, de tulajdonképpen ugyan arról szól. A kérdés az, hogy a tematizációnak mi a kulturális logikája. E tekintetben hiába vannak azok az intézmények, amelyeket Te említettél, mert egy millimétert, egy jottányit nem léptünk előre a rendszerváltás óta. Jóllehet a Szépművészeti Múzeum egy érthető, populáris vonalat visz.

tranzit
: Neoliberális vonalat visz.

György Péter: Akkora nagy intézmény nem tud mást csinálni. De még ezt a populáris vonalat sem értik.

tranzit: Most itt a recepcióról beszélünk?

György Péter: Igen: a recepció, az a tematizálódás. A MODEM Debrecen Művészeti Központ megrendezi a Blue Noses nevű orosz társaságnak a kiállítását. Én erről minden cikket kigyűjtöttem, és azt kell mondanom, hogy a magyar kritika a közelében sem volt annak, hogy értse azt, hogy miről szólt ez a kiállítás. Se azt, hogy Gulyás Gáborék mit rontottak el, se azt, hogy miért nonszensz a magyar szocreált összekeverni egy egyszerű blockbuster kiállítással, illetve a Blue Noses szoc-art neoprimitivizmusával. Múlt évben volt látható a Műcsarnokban a Nagy Edina és Készman József által kurált, A Lipcse-jelenség című csoportos nemzetközi kiállítás. Az AICA (Műkritikusok Nemzetközi Szövetsége Magyar Tagozat) valamennyire megértette a jelentőségét, mert AICA-díjra jelölték a kiállítást. Hasonlóképp felterjesztették az Erőss Nikolett által Artur Zmijewski műveiből a Trafó Galériában rendezett kiállítást, amely mellett elment Budapest. De ez a kiállítás annak ellenére maradt észrevétlen, recepció nélkül, hogy ez olyan esemény volt, mintha itt lett volna fénykorában Jean Luc Godard, és erről Budapesten öt ember tudott volna… Ebben az a vicc, hogy Magyarországon a filmmel ilyen soha nem fordulna elő. A magyar film nemzetközileg valós időben létezik – a magyar képzőművészet nem. Azért alapít a tranzit.hu és az IMPEX magának teret, mert ezt a diszkurzív űrt szeretné magának megtölteni.


D&G Reading Group Or How Do You Make Yourself a Body without Colours? | colourschool

Én be is szállok ebbe a versenybe, nem csupán kritizálom. Az egyetemet kétségbeesetten próbálom alakítani. Elkezdtem egy kisebb volumenű projektben gondolkodni, mert nincs elég pénz; és egy kortárs képzőművészeti kurátoroknak szóló mesterképzés kis projektnek nevezhető. Ez is nagyon-nagy energiába kerül; viszont ennek kapcsán a Magyar Képzőművészeti Egyetemmel és a Trafó Galériával kollaborálunk, és most látom azt először, hogy kezd összeállni valamilyen szakmai közösség. Két avantgardista kurátor kollégát, Erőss Nikolettet és Páldi Líviát megkértem arra, hogy az egyetem nem létező diszkurzív terét segítsenek nekem megteremteni. Mikor az IMPEX beköltözött a Trafóba, azt kértem a diákjaimtól, hogy írjanak róla egy dolgozatot. Azt tapasztaltam, hogy mérhetetlen kulturális távolság van a diákok elképzelései és a bemutatott gondolatok között. Ettől nagyon kétségbe estem…

tranzit: Mit lehet egy ilyen helyzetben tenni?

György Péter: Van egy kedves történetem. Annak idején a német zöldek nagyon rámásztak Joschka Fischerre, hogy miért megy be a külügyminisztériumba, hogy ilyet nem lehet csinálni, ez árulás. Erre azt mondta Joschka Fischer, hogy el kell foglalni az intézményeket. Bevitt a minisztériumba iszonyatos mennyiségű fiatal – lehetőség szerint muzulmán – nőt, munkaerőnek: osztályvezetőnek, főosztályvezetőnek. Ez egy teljesen világos projekt volt, és ennek a németek nagyon sokat köszönhetnek. Muzulmán vagy részben muzulmán országokkal olyan emberek tudnak tanácskozni, akik értik azt a kultúrát, és akik egyébként felvilágosult európai nők. Ez az ötlet rám nagy hatással van. Azt gondolom, hogy azokban az intézményekben, amelyeket használunk, egyszerűen el kell kezdeni politikát csinálni. Abban az értelemben, hogy programokat kell bennük csinálni, és előbb vagy utóbb kitermelődik majd az a 3-400 ember, aki körülbelül érti, hogy a másik mit miért csinál.

tranzit: A következő évre vannak a blog-projekt mentén, ennek segítségével a diszkurzív tér, a közösségi forma támogatására vonatkozó terveink, melyeket folyamatosan szeretnénk tesztelni, vita tárgyává tenni, a felmerült és használható ötleteket visszaforgatni – a diszkurzivitás, a performativitás elméleti kérdéseiről úgy beszélnénk, hogy egyben gyakorolni is szándékunkban áll. Véleményed szerint mi lehet számunkra a kezdeményezésetekkel kapcsolatban tanulságos? Hogyan kívánjátok megteremteni az ELTE kortárs képzőművészettel és kurátorsággal kapcsolatos, nem létező diszkurzív terét?

György Péter: Mikor a második félévben odahívjuk az IMPEX-et az ELTE falai közé, hogy a diákjainkkal együtt csináljanak egy projektet, ez pontosan erről a problémáról szól. A recepció és a közösségépítés egymást feltételezik.


Malmö Free University for Women | MFK

Még egy fontos szempontot említenék. Magyarországon lényegében hiányoznak az olyan kereskedelmi galériák, amelyek azt a fajta kortárs diszkurzust, amelyről Te beszélsz, értenék. Kivételképpen a Kis Terem tekinthető csak ilyennek…

tranzit: És a Knoll Galéria?

György Péter: Az a másik – és itten jónapot kívánok… Ez azért nagyon komoly probléma: mert erre azt mondom, hogy hány galéria is van Berlinben? A kortárs galériák akkor képesek ebben az értelemben vett kritikus tömeggé transzformálódni, ha elég kicsik és szegények ahhoz, hogy számosan, együtt megéljenek. Nézd meg, hogy Pőcze Attila vállalkozása, a Vintage Galéria, azért bírja ki, mert nagyon szegény és nagyon pici. Kieselbach azért nem tud majd ebben az értelemben interpretátor lenni a számunkra, mert jelentős mennyiségű pénz fog benne mozogni, ami automatikusan eltereli ettől az iránytól…

tranzit: Ha jól értem, a nyugati országokban tapasztalható jelenségről: a kereskedelmi galériák hagyományos ismeretfejlesztő, ízlésformáló funkciójáról beszélsz.

György Péter: Arról beszélek, hogy a képzőművészeknek meg kell élniük valamiből. Akármilyen kevés pénzt tud adni egy galéria a művészeknek, az már azt jelentheti, hogy fönn tud tartani valaki egy ilyen pozíciót. Nem nagyon tombolok a gyűjtőért, mint kultusz-héroszért, különösképp, ha csak milliárdokkal lehet elindulni a műgyűjtésben – ahogy ez Magyarországra kizárólagosan jellemző. Arról beszélek, hogy az olyan emberek, akik tényleg szegények, ellenben akarnak venni egy értelmes poharat, azok találhassanak kínálatot olyan galériákból, amelyekből Berlinben vagy Londonban van vagy háromszáz.

© 2020 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány