Mi a teendő Berlinben?

Kiállítás ajánló

Mi a teendő? – teszi fel ismét a kérdést a Chto Delat?, most Berlinben. Egy véletlenszerűen kiválasztott hétvégére érkeztem a városba, és azt tapasztaltam, hogy az épp nyitva tartó, de egyébként egymástól független kiállítások között, az orosz művészkollektíva kérdése kapcsán, mintha egy párbeszéd bontakozna ki. Érdemes ebbe nekünk is belehallgatnunk, hiszen a társadalmilag elkötelezett művészet lehetőségeit, formáját, helyét és határait érintő dilemmák Magyarországon hasonlóképpen aktuálisak.

3795_14.jpg

Chto Delat?: Time Capsule – Artistic Report on Catastrophes and Utopia, kiállítási enteriőr, 
KOW, Berlin, megtekinthető 2015. április 18-ig I Kép forrása: artaddict.net

Oxana Timofeeva, a Chto Delat? (magyarul: Mi a teendő?) nevű orosz művészkollektíva filozófus tagja idén januárban a csoport honlapján publikálta Manifesto for Zombie-Communism című írását. Ebben azt állítja, hogy a cselekvést gátló reménnyel szemben az elkeseredettség az, amely a tenni vágyást felélesztheti: az elkeseredettség az a forradalmi állapot, amelyben az ember már nem annak reményében lép a tettek mezejére, hogy helyzetén változtasson, azt jobbá tegye, hanem azért, mert a helyzet számára már elviselhetetlenné vált, és nem tehet másképp. Timofeeva szerint azonban, amíg az ember életben van, a remény sem hal ki belőle – megoldásként a zombi metaforájához fordul: „a zombi halott, tehát a remény már nem, de a vágy még él benne, és tudatánál van, legalábbis működik benne az ösztön, érzi a tehetetlenséget azzal szemben, hogy szélsőségesen igazságtalan helyzetét nem tolerálhatja tovább – ez a végső elkeseredés”, írja.

A szokatlan retorikai fordulatot a Chto Delat? berlini kiállításának központi figurája helyezi kontextusba. A KOW galériában a Time Capsule – Artistic Report on Catastrophes and Utopia című kiállítás (megtekinthető április 18-ig) azután jött létre, hogy Berlinben ismeretlenek felgyújtották a művészcsoport Our Paper Soldier című szobrát. A szobrot először 2014. májusában a bécsi Schwarzenbergplatzon állították fel, és eredetileg az ott látható szovjet emlékmű főalakjának queer másolata volt (erről bővebben a tranzitblogon) – ezután szállították Berlinbe, ahol júniusban a támadás áldozatává vált. A szobor – és így a kollektíva – ellen irányult agressziót párhuzamba állítva az ukrajnai helyzettel, a csoport tagjai a tűzben súlyosan megrongálódott alakot egy a végső elkeseredést szimbolizáló zombiként alkották/élesztették újra. A KOW galéria felső szintjén elhelyezett alkotás teremti meg a lehetőséget az önreflexióra: mit tegyen egy művészcsoport ebben, a katasztrófa utáni helyzetben? Milyen művészet lehetséges ilyenkor, ha lehetséges egyáltalán?

berlin_kep01.jpg

Chto Delat?: Time Capsule – Artistic Report on Catastrophes and Utopia
kiállítási enteriőr – a zombiszobor, KOW, Berlin, megtekinthető 2015. április 18-ig
Kép forrása: kow-berlin.info

 

A kiállítás mélyén, vagyis a galéria alsó szintjén egy labirintusszerű térbe jut a látogató. A rosszul megvilágított teremben embernagyságúra felnagyított riportfotók között kell bolyongania. A Szíriában és Ukrajnában készült, vagy épp az ebola és az ISIS pusztítását bemutató képeket a földön piros csövek kötik össze, mintha egy élő organizmus részei lennének, mintha a megtépázott, felnyitott mellkasú zombiszobor belsejében botladoznánk. Az út végén egy többcsatornás videoinstallációt lehet megtekinteni: az itt vetített The Excluded, in a Moment of Danger című munka lényegében a kiállítás lelke (itt megtekinthető online). A film a művészcsoport által működtetett School of Engaged Art hallgatóinak közreműködésével jött létre. A videó szereplői egy kollektív önismereti folyamaton mennek végig: elmondják, miért érzik magukat a társadalomból kitaszítottnak, felsorolják a jelenlegi oroszországi helyzethez vezető fordulópontokat, és elmesélik az ezekhez való személyes viszonyukat, majd emléket állítanak szerencsétlen, elbukott hőseiknek. „A videoinstallációban új nyelvet keresünk, amely legalább részben megállja a helyét az új politikai helyzetben, amely mostanra hirtelen kialakult” – írja a videót kísérő szöveg. Az új politikai helyzet realitása pedig az, ahogy a film szereplői végül rádöbbennek arra, hogy az orosz társadalom 80 százaléka támogatja az ukrajnai háborút – hogy a szomszéd, az egyetemi tanár, az utcaseprő, lényegében bárki, bármikor megtámadhatja, felgyújthatja őket.

3795_17.jpg

Chto Delat?: Time Capsule – Artistic Report on Catastrophes and Utopia, kiállítási enteriőr, 
KOW, Berlin, megtekinthető 2015. április 18-ig I Kép forrása: artaddict.net

A helyzet tehát elviselhetetlen – mi a teendő? Mi lehet a művészet feladata? Pusztán beszámolni az eseményekről már kevés: akármilyen borzasztóak is a zombiszobor tudatában keringő képek, a médiában – különösképp a közösségi oldalakon keresztül a befogadóra zúduló képek tengerében – már elvesznek.

A beszámoló egy másik szintje, ha a művészet magára vállalja a szemtanú szerepét, és láthatóvá tesz olyan történeteket, amelyek különben esetleg elsikkadnának. Ezt teszi Phil Collins is kiállításán a HAU nevű, berlini színházi és előadó művészeti központban (my heart’s in my hand, and my hand is pierced, and my hand’s in the bag, and the bag is shut, and my heart is caught), megtekinthető április 18-ig). A HAU folyosóján felállított hangszigetelt bokszokban olyan beszélgetésekbe lehet belehallgatni, amelyeket a művész egy kölni hajléktalanszállón vett fel. Collins a beszélgetéseket egy olyan telefonon rögzítette, amelyet a hajléktalanszálló lakói ingyenesen használhattak belföldi és külföldi hívások kezdeményezésére, beleegyezésüket adva ezzel, hogy a hívásokat a művész felveszi, és később felhasználja. Így váltak hallhatóvá azok az emberi történetek – az egymás hangját évek óta nem halló rokonok, a lányáért aggódó édesanya, a pénzt kölcsönkérő férj hangjain keresztül –, amelyek a hajléktalanságról szóló statisztikák és társadalmi párbeszéd mögött nyilvánvalóan rejtve maradnak. (A kiállításról egy következő cikkben részletesebben is beszámolok.)

big.jpg

Phil Collins kiállítása a HAU-ban, kiállítási enteriőr
megtekinthető 2015. április 18-ig I Kép forrása: artconnect

A Chto Delat? tagjai is egyébként hasonló célt fogalmaznak meg a videomunkával kapcsolatban: azzal, hogy Nyugat-Európában mesélik el a történetüket, azt szeretnék bemutatni, hogy nem minden orosz fiatal megy Ukrajnába harcolni, hogy a látszat ellenére az orosz társadalom rendkívül heterogén. A művészet feladatának tartják azonban az egyirányú beszámolón túl a párbeszéd kezdeményezését is. A film szereplői eleinte csendben ülnek egymás mellett, és közösségi oldalakat böngésznek – ahogy azonban beszélni kezdenek, és elkezdik megosztani egymással történeteiket, rájönnek, hogy ők maguk egy közösség: „fontos, hogy ne maradjunk magunkra. Ezért létrehoztuk a videóban ezt a kollektív testet. Minden külön test a saját ritmusa szerint mozog, amely önmagában gyenge, közösségként azonban erős” – mondják a csoport tagjai a videóról, amelynek szereplői több ponton is összekapcsolódnak: megérintik egymást, együtt lélegeznek és mozognak, mintha egyetlen élő szervezet részei lennének. A Chto Delat? válasza saját kérdésére tehát maga a kérdés feltevése. Közösségeket kell alkotni, és a közösségeknek meg kell alkotniuk saját történelmüket – ehhez párbeszédeket kell kezdeményezni. A művészet feladata pedig az, hogy elősegítse ezt a folyamatot a kérdésfelvetéssel, a részvételiséggel és az oktatás új formáinak bemutatásával.

A politikai művészet társadalomformáló szerepének jelentősége mellett foglal állást az Akademie der Künstén látható Kunst für Alle című kiállítás is (megtekinthető június 7-ig). A főképp sokszorosított plakátokból és akciók fotódokumentációjából álló kiállítást, amelynek spektruma a 70-es évektől máig terjed, az teszi különlegessé, hogy a német Művészeti Akadémia kiállítóhelyén jött létre, és hogy az akadémia leköszönő igazgatójának, Klaus Staecknek a gyűjteményét mutatja be. Hogy ezt a kontextust figyelembe véve milyen művészetfelfogást sugároz, azt mi sem jelzi jobban, mint hogy az első kiállított dokumentumok között kiemelt helyen olvasható Dick Higgings 1966-os Intermedia című szövegének néhány bekezdése, így a következő sorok is:

„És a pop-art? Hogyan is játszhatna szerepet a jövő művészetében! Szelíd és tiszta. Úgy él a hétköznapok kellékeivel, hogy nem fűz hozzájuk magyarázatot, némán tudomásul veszi az élet nyomorúságát és sivárságát – s a hallgatás beleegyezés. A pop és az op halottak, mert az általuk használt közeg – a művek konkrét tartalmától és a művész eredeti szándékától függetlenül – a díszítő funkciójú és grandiózus régebbi művészethez köti őket.” (Koppány Márton fordítása, forrás: artpool.hu)

Megfogalmazódik célként a Művészeti Akadémián látható tárlaton a művészet zárt tereiből, a galériákból és a piacról való kitörés is: a társadalomformáló hatásnak feltétele a művészet demokratizálása, amely egyszerre jelenti az érthetőséget és az elérhetőséget.

A Chto Delat? mindeközben nagy hangsúlyt fektet munkái megjelenésére: a metaforikus zombiszobor nagyon erős, szuggesztív látványára, a riportfotókból összeálló labirintus kísértetiességére és a filmre, amely nemcsak hogy színpadias és poétikus, de technikailag is összetett: a lineárisan futó filmet több nézőpontra szabdalva, különböző méretű tévék és projektorok párhuzamosan vetített képein keresztül követhetjük. De ez igaz Collins HAU-beli kiállítására is: a hanganyagokat bakelitlemezekről hallgathatjuk meg, amelyeknek tokjait a művész (Nan Goldin fotóit idéző) fényképei díszítik, a felvételek egy része pedig nem egyszerűen a szállón rögzített párbeszédekből, hanem azok megzenésített változatából áll. Mindez akár akadályozhatja is a befogadást, hiszen koncentráltabb figyelmet követel meg. A Chto Delat? kiállítása ráadásul egy háromszintes berlini magángaléria látszóbeton tereiben látogatható – kénytelenek is beismerni a csoport tagjai, hogy itt a munka „professzionális művészetté válik. A [berlini] közönség nem az általános értelemben vett nyilvánosság, hanem egy olyan szakmai közeg, amely ismeri a munkásságunkat. Egy ilyen kiállításnak emiatt talán nincs komolyabb társadalmi vagy politikai hatása, legalábbis az nem közvetlen.”

berlin_kep04.jpg

Erőszakellenes tüntetések kellékei a Deutsches Historisches Museum kiállításán; többek között egy transzparens a RAF címerében látható géppisztolyt széttörő kézpárral I Kép forrása: berlin.de

Ez a korlátozottság megjelenik a filmben is: a bukott hősöket soroló szereplők egyike Ulrike Meinhof mellett foglal állást, csodálva, hogy mikor Meinhof belátta, hogy békés eszközökkel nem tudja elérni a vágyott politikai hatást, félredobta a sikeres élet ígéretét, mert „kiábrándult az edukáció nyújtotta lehetőségekből, és inkább a fegyveres erőszakot választotta”.

A Meinhof és Andreas Baader által alapított szélsőbaloldali terrorista csoport, a Vörös Hadsereg Frakció (RAF) mostanra már kezdi megtalálni a helyét a német történelemben – ezt tükrözi legalábbis a Deutsches Historisches Museum időszakos kiállítása (RAF – Terrorist Violence, megtekinthető április 26-ig), amely a RAF történetét új perspektívából igyekszik bemutatni. A múzeum által létrehozott narratívában a RAF tagjai börtönbe került terroristaként jelennek meg, akcióikat pedig – a gyilkosságokat, robbantásokat és túszejtéseket – az áldozatok, illetve az áldozatok hozzátartozói szemszögéből ismertetik. A történet keretéül azok a mozgalmak szolgálnak, amelyek bár osztoztak Ulrike Meinhof elkeseredettségében, a fegyveres erőszakot elutasították: a RAF előtörténetének tekintett német diákmozgalom, amelyet a kiállítás a tüntetéseken részt vevő kreatívok (filmes és grafikus hallgatók) segítségével mutat be, illetve a RAF eszközeit elítélő baloldali, akár anarchista, de mindenképp békepárti mozgalmak.

A Chto Delat? álláspontját a film egy másik szereplője finomítja: ő Guy Fawkes-t nevezi meg bukott hőséül, akinek a története szerinte nem azért kudarc, mert nem tudta felrobbantani az angol parlamentet, hanem azért, mert véletlenül a proteszt mozgalmak jelképévé válhatott. „Nem tudunk semmit sem mondani – magyarázza –, ha nem vagyunk képesek különbséget tenni a terror és a szabadságért folytatott küzdelem között.”

 

A kiállításokhoz kapcsolódó, ajánlott programok:

A KOW galéria április 9-én, csütörtökön este 7 órakor beszélgetést szervez Dmitry Vilensky, a Chto Delat? tagja és Alexander Koch, a galéria vezetője részvételével (Facebook esemény).

A HAU-ban április 18-án este 10 órakor mutatják be a Phil Collins közreműködésével létrejött dupla lemezes albumot, amely a hajléktalanszállóban rögzített beszélgetések felhasználásával készült zenéket tartalmazza (Facebook esemény).

© 2017 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány