Minden feltétele adott volt egy érdekfeszítő vitának: a téma, a helyszín és a résztvevők. A CHB nézőtere teljesen megtelt, amikor Can Togay igazgató – a vélemények sokféleségét és a párbeszéd fontosságát kihangsúlyozva – köszöntötte a résztvevőket: Prőhle Gergelyt, az EU kapcsolatokért felelős helyettes külügyi államtitkárt, Koltay András médiajogászt, a Média- és Hírközlési Hatóság médiatanácsának tagját, Michael Frankot, a Süddeutsche Zeitung újságíróját és Barbara Pfetsch professzort, a berlini Freie Universität kommunikációelmélet szakának vezetőjét.
Prőhle Gergely a médiatörvény belpolitikai környezetének felvázolásakor elsőként a Fidesz kétharmados parlamenti többségét emelte ki. Ez a globális viszonylatban is szokatlanul nagy többség tükröződik a közigazgatás szerveiben is. Kitért a magyarországi demográfiai mutatók kedvezőtlen alakulására, a gazdasági és társadalmi problémákra, s végül arra, hogy aggasztóan sok időt töltenek a magyar gyerekek a tv-képernyő előtt. Szakmai oldalról Koltay András a média szerkezetének átalakulását – „az analóg világból lassan megérkezünk a digitális valóságba“ – és ezen belül a két közszolgálati tv-csatorna a kereskedelmi csatornákkal szembeni alacsony nézettségét említette. Az új médiatörvény szükségének indoklásául elmondta azt is, hogy a korábbi médiahatóság az akkori politikai erőviszonyokat leképző összetétele szinte lehetetlenné tette az érdemi munkát.
Ezek után Michael Frank a német kritikai értelmiség összes érvét és aggályát felsorakoztatta a médiatörvénnyel szemben. Kritizálta, hogy a törvény nem egyértelműen fogalmaz, s hogy a politikailag homogén médiahatóság egy személyben állítja fel a médiára vonatkozó szabályrendszert, értékeli a média-gyakorlatot és rója ki a büntetéseket. Egyúttal arra is kitért, hogy a politikai rendszerváltáskor a „nyugat“ elsősorban a gazdasági érdekeket tartotta szem előtt és nem követte figyelemmel a demokratikus társadalmi rendszerek kialakulását, nem nyomatékosította az Európai Unió alapját képző demokratikus értékrendet. Abban mind a négy résztvevő egyetértett, hogy Európában, így Németországban is elég elrettentő példa található a média és a politika összefonódására, korszerű médiatörvény viszont annál kevesebb. Frank többek között ebben látta volna egy új szellemiségű törvény megfogalmazásának jelentőségét.
Prőhle elmondta, hogy a magyar kormány kész változtatni az EU észrevételei alapján, de megjegyezte, hogy érzése szerint a médiatörvény körüli vita valójában a magyar kormány kritikája. Tárgyilagosságot követelt és leszögezte, hogy a törvény jogszerűségét vizsgálhatja az EU, de nem minősítheti és írhatja elő a demokratikusan megválasztott magyar kormány politikai irányvonalát.
Ezért voltak érdekesek Barbara Pfetsch hozzászólásai, mert egyaránt reflektált az EU és a magyar kormány jogalkotói gyakorlatára, illetve politikai célkitűzéseire. Pfetsch elmondta, hogy a törvényalkotás jogát senki nem vitatja, és Frankhoz hasonlóan ő is kihangsúlyozta, hogy a magyar médiatörvény körül kirobbant vita egy általános Európai Uniós problémára mutatott rá. A média működésének felügyeletét és szabályozását az EU nemzeti feladatnak tekinti, így annak ellenére nincs EU-s médiabizottság, hogy számos példa van a sajtószabadság megsértésére, a közvetlen politikai befolyás kifejtésére. Pfetsch igazolta Prőhle és Koltay azon állítását, hogy a magyar médiatörvény létező európai médiaszabályozásokból építkezik. Ugyanakkor megállapította, hogy elsősorban az ellenőrzés eszközeire vonatkozó részeket vették át a magyar jogalkotók. Úgy vélte, hogy a kontroll elemeinek ilyesfajta halmozása (például a közszolgálati híradás az állami hírügynökséggel való összekapcsolása vagy az információs források védelmének korlátozása) mindenképpen kihat a médiában dolgozók tudatára és növeli az öncenzúra mértékét. Ezen felül arra is rámutatott, hogy a médiatörvény alkalmatlan a beszélgetés során felvázolt társadalmi problémák megoldására. Bármennyire jó szándékból született is a törvény, nem növelhető vele a közszolgálati adók nézettsége, nem változtathatóak meg általa a fiatalkorúak média-fogyasztási szokásai és nem használható a közvélemény formálására sem. Erre az alapvető ellentmondásra egyik magyar vendég sem reflektált. Pfetsch a későbbiekben úgy összegezte véleményét, hogy nem egy haladó szellemű, hanem a kontroll összpontosítását eredményező törvény jött létre, ami kártékony a szabad véleménynyilvánítás szempontjából és a civil társadalom megerősödését sem segíti elő.
A magyar médiatörvény talán nem váltott volna ki ilyen heves nemzetközi visszhangot, ha nem Magyarország soros EU-elnöksége előtt néhány héttel szavazták volna meg. S a dolgok jelenlegi állása azt mutatja, hogy az EU legfeljebb „technikai szinten“ tud módosításokat eszközölni. Kérdés, hogy mi marad a szabadságjogokat féltő kritikai hangokból? Az Európai Unió ma egy 27 állam között folyó párbeszéd, amelyben mindenki maga alakítja a saját szerepét. Ennek tükrében érdemes elgondolkozni azon, hogy az újonnan született magyar médiatörvény milyen pozíciót jelöl ki Magyarországnak ebben a folyamatban? Mert a kétharmados Fidesz többség tény, de vajon mire fordítható le európai viszonylatban?
